Úgy lesz, ahogy tudtad, ahogy előre elképzelted. Eldöntötted magadban, hogy milyen, és tényleg. Hisz láthattad a Dunán. Olvashattál pár Erdély-regényt. Átlapoztál néhány katalógust az interneten. Mint gondolások a Canal Grandén. Mint tolldíszes indiánok a Grand Canyonban. Mint dudát fújó szoknyás férfiak Skóciában. Mint embernagyságú Donald kacsák Disneylandben. Igen, vagyunk mi ugyanúgy. Itt. Neked. Székelyruhában. Benne a tájban.

Gyere, itt nálunk minden csupa táj.

Erdély olyan kis tájjellegű, igen. Mint azokon a kisfilmeken. Omló templomok, agg megmaradók, táj. Varrottasok, ekeszarv, táj. Bánatos furulyaszó a tájban, fáradt fafaragó a tájban, bús tehenek, szomorú szekerek a tájban. Furfangos, ám szótlan emberek a tájban. Tépázott nemzeti szalagok tájban. Kopjafák, magány, táj, Erdély. Ez nem olyan vidám, tudom. Csüggedni kár, csak jöjj, mutatom.

Jöjj el hozzánk, Erdélybe, nálunk csupa rejtély és borzongás. Csupa élmény, szórakozás. Mi benne vagyunk a sűrűjében. Meglátod, nálunk ma már nem Benci a mackó, sokkal inkább Benedek. Nálunk gyilkos a tó, és minden csupa legenda – várrom: legenda, szikla: legenda, erdő: legenda, domb: legenda. Egyszerű kis történetek, biblikusak is egy kicsit. Izgik eléggé.

Hogy, ugye, volt egy nő. Bűnt követett el. Vagy nem is, de azt hitték róla. Bűnhődnie kellett tehát. Ezért különböző vár- és sziklafalakról ledobták. Esetleg befalazták. Lenyakazták. Lecsapott rá a dühös természet. Ilyenek. De közben volt egy férfi is (ezek általában ilyen kis heterósztorik), aki csak akkor jött rá, hogy milyen sajnos az eset, amikor a nő már. Ezért a férfi megőrült. A világa összeomlott. Vagy nem jött rá, nem őrült meg, de mégis: jött az enyészet. Kívül-belül. Robajlott, dühöngött, sötétlett minden. És akkor, ami maradt, az lett Erdély. A mi kis komor hazánk, Transzi.

Jöjj el hozzánk, itt elengedheted magad.

Nálunk semmi paleó, ketogén vagy vegán. Nálunk töpörtyű a sznekk, házi kenyérrel. Nálunk kürtős a kalács. Nálunk szalma a pityóka, bő olajban, flekkennel, persze. És közben fő a málnalekvár. A puliszka. A pálinka. Az egészség, naná.

Gyere, itt nálunk minden csupa egészség! Amilyen levegőt mi szívunk, nem szív olyant senki. Ott, ahol a Maros vize zúg. Ahol az Olt kanyarog. Ahol fenyő kéklik a Hargitán. Ott szuszogunk mi. Még.

Ja, hát úgy hírlik, hogy nekünk már annyi, jő a sötét halál. Ezért nálunk mind, ki férfi (asszonyokról sokat nem tudni), hajnalban kaszát fen hallgatagon. Szekerét szénával megrakja, és felültet, visz úttalan utakon. Csöndesen. Nézz majd jól körül, megéri: a táj marad! (A szuvenír szabad! Visszahoz, mielőtt bezár a bazár. Madárfüttyök, sólámpák, szív-cserépedények – Erdély visszavár!)

Gyere hozzánk, Erdélybe, hol kihalni se könnyű,

mert előbb élnünk kell e tájban. Akkor is, ha blokkban, másfél szobában. Akkor is, ha klíma nélkül a negyven fokban. Akkor is, ha nagyvárosi szmogban. Akkor is, ha bérünk minimál. (Lelkünk mindig maxi! Erdélyi lélek: maxilélek.) Sőt, még akkor is, ha néha le kell mennünk Bukarestbe. Akkor is, ha a hivatal román. És még a Nyárád is zavaros. Akkor is, ha az erdő már inkább foghíjas, mint kerek. Akkor is, ha jön a medve, és paprikasprével kell járni. Ó, ezt kimondani is nehéz: akkor is, ha már disznót sem tudunk vágni.

Meglátod, hozzánk érdemes betérni, itt le is lehet ránk nézni. Hisz mindig ott egy hegy, csak fel kell rá érni. De mi felviszünk.