Füzesmikola, az erdélyi kegyhely, ahol átíródott a történelem

A halandó ember általában évente egyszer, augusztus közepe táján hallja-látja Füzesmikola (románul, Nicula) nevét a sajtóban, egyéb felületeken: a messze földön híres nagyboldogasszony-napi zarándoklat idején. Hogy né, megint tízezrek vannak ott, né, térden csúsznak (röhög a Facebook felvilágosult népe).

Én is éveken keresztül láttam a cikkeket, videókat, aztán idén úgy döntöttem, odamegyek, megnézem magamnak, mi van ott. Nem volt ez valamiféle privát zarándoklat: szeptember közepén indultam el, a kíváncsiság hajtott. Nevelőanyámmal utaztam, aki ugyan nem szült meg engem, viszont a sors fura fordulói okán minden egyéb vonatkozásban édesanyám volt és hála Istennek, ma is az, és (nem) mellesleg görögkatolikus vallású.

A falu fölött magasodó domb oldalában álló épületegyüttes és környéke szinte üres volt, maroknyi hívő érkezett csupán.

Köd ülte meg a tájat, jól passzolt a kövekből, betonból, márványból, fából áradó keleti misztikumhoz.

A tekintetet elsőként a nagykendőbe burkolózó falusi öregasszonyokra emlékeztető fatemplom vonzza magához. Igazi sétáló templom ez: kis túlzással fél Erdélyt bejárta, mire eljutott idáig (talán ebbe öregedett bele): eredetileg a Szilágy megyei Csicsógombáson teljesített szolgálatot, még a 18. század végén, aztán átköltözött a Kolozs megyei Coptelkére, majd Noszolyra, végül 1974-ben, miután a füzesmikolai kegyhely „saját” fatemploma leégett, végleg lehorgonyzott a domboldalon. A bejárati ajtó mellé odaszegeztek egy román nyelvű tájékoztatót.

És itt kezdődik a történelem átírása: egyetlen szóval sem említik a szövegezők, hogy ortodoxián kívül bármi más is létezett volna ezen a helyen, pedig jó korán, az 1300-as években indítják a kolostor történetét. Ami talán igaz is lehet, dátum szintjén, csakhogy – ha az ember ragaszkodni akar a valósághoz – hozzá kellene tenni, hogy katolikusként indult, unitárius lett, aztán a Habsburg-korszak eljövetelével a frissen alapított görögkatolikus egyház tulajdonába került. Persze, azt is oda kellene írni, hogy 1948-ban, miután a tinédzser korú kommunista Románia nagy lendülettel és módszerek tekintetében egyáltalán nem finnyásan belefogott az új ember megteremtésébe,

az elegánsan „reintegrációnak” nevezett terrorakció során

az államegyházzá avanzsált ortodox kommandó gyakorlatilag elkobozta a görögkatolikus egyház vagyonát (már amire rátehette a kezét), papjait meg verte, kínozta, börtönbe vetette, amennyiben nem voltak hajlandók „reintegrálódni” az ortodox anyaölbe. Nyilván nincs ilyesmi abban a tájékoztatóban. Nehéz időkről szól, meg az ortodoxia bő hétszáz éves diadalmenetéről.

És ha az ember ezek után körülnéz, egy csapásra mindent megért. Anyám, a görögkatolikus asszony szemében megcsillant a fájdalom fénye – és ez nem valami szerzői dramatizálás, a dráma ott zajlott a szemem előtt. A teret egy irdatlan nagy, még befejezetlen ortodox katedrális uralja. A hatalmas méretek valóban lenyűgözik az embert, akkor is, ha nem ortodox hívő. Beton, márvány, tégla, óriási főkapu, impozáns lépcsősor, minden, ami a piramisok ideje óta ahhoz kell, hogy az oda járuló tudja: mi vagyunk itt az urak. Építünk, Isten segedelmével!

Persze, a szlogen csak az ortodoxiára vonatkozik: szóról szóra megvalósul az, amit még 2002-ben (értsd, 54 évvel a nagy elkobzási hadművelet után) mondott Bartolomeu Anania metropolita úr:

„Nicula nem lehet vita vagy alku tárgya. Nicula ortodox volt, ma is az és az is marad.”

Ennek fényében könnyen megérti bárki arra járó, miért dől szinte a látogatóra a 19. század utolsó negyedében épített görögkatolikus kőtemplom és a többi korabeli épület. Igaz, 1989 után a görögkatolikus egyház per útján próbálta visszaszerezni a jussát. A per a hírek szerint azóta is tart. A füzesmikolai kegyhely nem-ortodox műemlékei azóta is romlanak. És valóban csoda kellene ahhoz, hogy a dolgok állása megváltozzon.

Anyám szenvedését világosan értem. Aztán a kolostor terét bejárva az is leesett, mekkora indulatok feszülnek ma is egymásnak az ortodox és görögkatolikus egyházak küzdőterén. Mert az, tegyük fel, rendben van, hogy a magyar közösséggel úgy viselkedik a mindenkori román hatalom, ahogy: ellenségről van szó. Viszont a „hitehagyott”,

a Vatikánhoz csapódó görögkatolikusok nem csupán ellenségek. Ők hazaárulók.

Nekik végképp nincs bocsánat, akkor is, ha azt kommunikálják. Ennek a háborúnak a látlelete (is) Füzesmikola.

Az imént csodát említettem. Az ember tényleg úgy érzi, ha nem is térdet, főt kell hajtania az ortodox katedrális alagsorában elhelyezett csodatévő Mária-ikon előtt. Mert ha ő nem, akkor itt senki emberfia nem segít. Megtörténik az, ami a hazai magyar történelemmel is megtörtént: a román históriát szívós türelemmel el fogják törölni.