A parabolaantennától a Transylvania Openig – Így éltem meg nézőként az első teniszversenyemet

Lábszárig ért a hó 1996 januárjának utolsó vasárnapján. A szikrázó napsütésben szebbik arcát mutatta a tomboló tél. A síléceim bevetésre készen álltak a ház előtt, de sejthették, hogy aznap nem lesz csúszás, pedig a -10 fok alatti hőmérsékletben igencsak izzhattak a talpak. Egy alkalmat sem hagytam volna ki a sízésre, de az a hétvége egy másik sportról, a teniszről szólt. Arról a sportról, amelynek nincsenek különösebb hagyományai Székelyföldön, de még Erdélyben sem. Románia így is adott néhány szakági szupersztárt a világnak, Ilie Năstase, Ion Țiriac és Simona Halep személyében.

Amiért nincsenek erős székelyföldi tradíciói a tenisznek, nem jelenti azt, hogy ismeretlen lett volna arrafelé a fehér sport, hisz a huszadik század első évtizedéből már vannak erre vonatkozó adataink. A korabeli sajtóból kiderül, hogy Székelyudvarhelyen, Gyergyószentmiklóson és Csíkszeredában is teniszpályák létesültek, és a fiatalság rendszeresen űzi ezt a sportot is. A Salamon Ernő Gimnázium udvarán is – ahol én is koptattam az iskolapadot – voltak teniszpályák, és a szünetekben, ha csak tehettem, mindig elsétáltam mellettük. Ha volt játék, próbáltam figyelni a tévéből ellesett tenyereseket, fonákokat, a szerva-röptéket, és minden olyan finomságot, amelyeket egy teniszimádó tinédzser magába szív a hosszas közvetítések során.

Azon a bizonyos január végi vasárnapon sem volt másképp.

A német Boris Becker és az amerikai Michael Chang vívta az év első Grand Slam döntőjét, az ausztrál nyílt teniszbajnokságon (AO). A foci és a hoki bűvöletében élő tiniként akkor kaptam rá a teniszre, amikor parabolaantennát szereltünk a ház tetejére és egyszeriben kinyílt a (sport)világ. Akkoriban még kézi vezérléssel kellett navigálni az antennát egyik műholdról a másikra, ami úgy történt, hogy lenyomtam a vezérlődobozon a kapcsolót, ami keletre vagy nyugatra irányította a sörözőasztalok feletti nagy, kerek napernyők méretével megegyező tányért.

Amikor elengedtem a fantáziám, elgondoltam, hogy akár földönkívüli jeleket is foghatok, de legalábbis rejtélyes, kósza rádiójeleket mindenképp. Egy idő után a heves viharok megtépázták az antenna tartóoszlopát és a rögzítő berendezést, így fel kellett mászni a padlásra, onnan ki a tetőre, és kézzel kellett elfordítani az egész kócerájt, ami úgy nyikorgott, hogy minden alkalommal attól rettegtem, menten leszakad és oda a DSF.

Polgári nevén a Deutsches Sportfernsehen, azaz a Német Sporttelevízió, a parabolaantennás korszak egyik meghatározó csatornája, amelynek a máig tartó teniszfüggőségemet és a pankrációval való közelebbi ismeretségemet köszönhetem. A DSF-nek hála, hogy megismertem Szeles Mónikát, Stefi Grafot, Michael Stichet, Conchita Martinezt, Arantxa Sánchez Vicariót, Gabriela Sabatinit, Jim Couriert, André Agassit, Pete Samprast, és elnézést kérek a többiektől, akiket nem említek, de meghatározók voltak számomra.

Szóval azon a január végi vasárnapon Becker és Chang volt terítéken. A tiszta, napos időnek köszönhetően az antenna kifogástalan minőségben fogta az adást, bár a seprű kéznél volt, ha netalán le kellene seperni a havat róla. Az 1980-as évek közepén berobbanó vörös német 1996-ra már a modern tenisz történetének egyik legmeghatározóbb alakja volt. Az erőre, a gátlástalan agresszivitásra és a fizikai áldozatvállalásra épülő játéka imponáló volt, a Boom Boom becenevét is a hatalmas erejű szerváiról kapta. A második szervája sokszor olyan erős volt, mint mások első adogatása, így folyamatos nyomás alatt tartotta az ellenfeleit.

Az alapvonalról is stabil volt, rettegték a tenyeresét, de az igazi eleme a hálójáték, a szerva-röpte volt. A szervái után azonnal rontott előre, és a 190 centiméteres termete ellenére rendkívül ruganyosan, macskaszerű reflexekkel uralta a hálót.

Wimbledonban, amihez elképesztő hidegvér és rendkívüli önbizalom kellett. Feltűnése előtt a tenisz inkább a finom nyesésekről és a technikáról szólt, Becker azonban behozta a színtiszta erőt, a mély térdhajlításból indított robbanékony mozdulatokat és az agresszív letámadást. Ezzel kitaposta az utat a későbbi nagyágyúk előtt, és a női teniszre is nagy hatással volt.

Az 1996-os AO-döntőben nem sok esélyt adott ellenfelének, akit 6–2, 6–4, 2–6, 6–2-re gázolt el. A győzelem második Australian Open-címét és karrierje hatodik, egyben utolsó Grand Slam-címét jelentette. A győzelme magával ragadó volt, percekig ujjongtam a tévé előtt. A napsütés miatt a sötétítőt is be kellett húznom, úgy is áradt a fény a szobába. Némiképp lenyugodva, sajnálkozva állapítottam meg, hogy csak január van, pedig a verőfényes időben teniszezni is lehetne. Azaz mímelni a teniszt, mivel életemben nem fogtam teniszütőt a kezemben. Tollasozni akkor már jól tudtam, igaz, minden meccset a tenisz szabályai szerint játszottunk. De tél volt, és ki látott badmintont hóban.

Amint kihúztam a sötétítőt és hosszasan felnéztem az utcára, tudtam, ma Grand Slam döntőt fogok vívni. Balszerencséjére a kapunk előtt haladt el a jó barátom, akit hanyatt-homlok igyekeztem meccsre bírni. Kiderült, nem siet sehová, ráér. Hónunk alá csaptuk a hólapátot és a csűrkertben elfogadható méretűre rendeztük a terepet. Felállítottuk a hálót, kézbe vettük a tollasütőket, amikor kiderült, sehol nincs a tollaslabda. Rögtönzésképpen teniszlabdaformára gyúrtunk néhány füzetlapot, amit papírragasztó szalaggal merevítettünk és kész is volt a hivatalos labda.

Én voltam Boom Boom Becker, Tibi pedig Chang. A vakító hóban alig láttuk a labdát, de belevágtunk. A három nyert szettig tartó meccset Chang nyerte. Beckernek bár akadtak szép momentumai, a hazai pálya előnyével nem tudott élni, és két óra után, nyertes szett nélkül volt kénytelen fejet hajtani. Azóta sem játszottam végig egy teniszmeccset, de annál többet néztem tévében.

Becker utáni örök kedvencem a svájci zseni, Roger Federer volt, a nők közül pedig a német Stefi Graf visszavonulása után a szintén svájci Martina Hingis jelentette az etalont. Utóbbi már kilenc éve visszavonult, míg Federer 2022-ben tette le végleg az ütőt. Azóta csak a szerb Novak Djokovic és a tavaly visszavonult Rafael Nadal miatt néztem, nézem a férfi mezőnyt, a női teniszt pedig Simona Halep visszavonulása után siklattam takarékvágányra. Esélyt ugyan mindig adok az újabb nagy szerelmeknek, de eddig senki nem tudott huzamosabb ideig a képernyő elé szegezni.

Azt viszont már mégsem engedhettem meg magamnak, hogy Kolozsváron élőként hatodjára se menjek el a helyben megrendezett WTA 250-es kategóriájú Transylvania Openre (TO). A WTA, azaz a Women’s Tennis Association a női profi tenisz legfőbb irányító testülete. Ők állítják össze a versenynaptárt, kezelik a világranglistát, és ők határozzák meg a szabályokat a tornák szervezésével kapcsolatban.

A WTA szervezi a WTA Tourt, amely különböző kategóriájú versenyekből áll. A legrangosabb tornák az 1000-es kategóriájú versenyek (pl. Indian Wells, Madrid), a WTA 500 a közepes rangú tornákat jelöli, míg a WTA 250, ahová a Transylvania Open is tartozik, a legkisebb a főtáblás tornák sorában. A torna összdíjazása általában a kategóriára jellemző standard, 250 ezer és 267 ezer dollár közötti összeg.

A kolozsvári verseny azonban épp azért különleges, mert szervezettségben és hangulatban a nagyobb versenyek színvonalát hozza. Presztízse messze meghaladja a 250-es kategóriát, hisz 2022-ben és 2023-ban is a játékosok szavazatai alapján az Év Legjobb WTA 250-es tornájának választották. A játékosok indoklásukban kiemelték a kolozsvári szervezők professzionalizmusát és azt a különleges atmoszférát, amit a BT Arénában tapasztaltak.

és az, hogy a játékosok két alkalommal is a legjobbnak ítélték a szervezést a maga kategóriájában, sokatmondó. Az újságírói akkreditációról sajnos lekéstem, későn ébredtem, ezért a negyeddöntők napjára váltottam jegyet, a négy egyéni mérkőzésre. A tenisz sokban hasonlít a snookerhez, így aki már délután kettőkor helyet foglalt a BT Aréna lelátóig, az sejthette, hogy közel éjfél lesz, mire hazaér.

A helyszíni tenisznézés a vonatutazáshoz is hasonlítható, hisz kényelmetlen, vagy kevésbé kényelmes ülő alkalmatosságokon zsibbadva próbálunk nem hozzáérni a mellettünk ülőhöz, miközben beszélgetünk. Ha már teljesen elgémberedtünk, felállunk, kimegyünk, járunk egyet, és folytatjuk, ahol abbahagytuk.

A korábbi győztesek névsora – Anett Kontaveit, Anna Blinkova, Tamara Korpatsch, a korábbi világelső, Karolina Pliskova és a 2025-ös kiadást még oroszként megnyerő, az idein már osztrák színekben induló Anastasia Potapova – tekintélyes, ahogy a 2026-os tornán is indultak olyan játékosok, akik a WTA Tour jelentős szereplői.

A tenisz alapvetően szabadtéri sport, ami napsütésben dörren igazán – még ha lábszárig is ér a hó – ezért a fedett pályás szezon hasonló a klubkoncertekhez: családias és intim. Csütörtökre azonban az időjárás úgy döntött, tavasziasra fordul, így aki a sétatéri arénába igyekezett, az kicsit sajnálhatta, hogy kint kell hagynia a napsütést.

Bent így is fullasztó nyárias hőmérséklet fogadott, és csak azért nem vetkőztem pólóra, mert a pulóverem alatt alsó trikót – gúnynevén majót – viseltem, ami a tisztaságra, eleganciára, elitizmusra és arisztokrata etikett tradícióira és presztízsére épülő teniszközegben megrökönyödést váltott volna ki, még akkor is, ha nem sokkal korábban ugyanazon a helyszínen manele koncert volt. A nap vége felé viszont már annyira fullasztó volt a levegőtlen levegő, hogy egy adott ponton örültem, amiért fehér trikót vettem fel, így ha mégis megszabadulnék a felsőmtől, legalább az etikett szellemiségének megfelelő színű az alsó ruházatom.

Az idei torna sztárjátékosa, akire minden szem szegeződött, a román származású, brit Emma Răducanu volt. Ő az első és eddigi egyetlen teniszező a sportág történetében, aki a selejtezőből indulva megnyert egy Grand Slam-tornát. Ehhez összesen 10 mérkőzést kellett megnyernie (3 selejtezőt és 7 főtáblás meccset), ráadásul mindezt szettveszteség nélkül tette meg.

Továbbá 1968 óta ő volt az első brit nő, aki US Opent nyert, az utolsó brit győztes előtte a legendás Virginia Wade volt, aki az Open Era legelső US Openjén győzedelmeskedett. Brit női teniszező legutóbb 1977-ben (szintén Virginia Wade) nyert Grand Slam-tornát (Wimbledonban). Răducanu 2021-es sikere így egy 44 éves negatív sorozatot szakított meg a brit teniszsport számára.

hisz édesapja bukaresti származású, míg édesanyja kínai. Itt volt volt Sorana Cîrstea, aki 35 évesen az utolsó szezonját futja, így a kolozsvári torna számára egyben az utolsó is, így fokozott várakozás előzte meg a szereplését.

A botrány sem hiányzott az idei versenyről, amely a 25 éves ukrán Oleksandra Oliynykovához fűződik, aki nem fogott kezet a magyar Bondár Annával, mert a magyar játékos 2022 decemberében részt vett egy orosz tornán.

Az ukrán játékos szerint Bondár ezzel

Olynykova szerint 2022 decemberében Oroszországba utazni és egy tornán játszani, egyben elfogadni a Gazprom által finanszírozott pénzt, erkölcsi szempontból egyenértékű azzal, mintha 1941-ben a náci Németországban egy tornán játszott volna, és az auschwitzi és treblinkai haláltáborokban meggyilkolt zsidóktól elvett ékszerekkel fizettek volna érte. Ugyanaz a gonosz – csak 80 évvel később.

A játékos azt is elmondta, hogy a döntése nem személyes, hanem elvi kérdés, ami az emberi méltóságról és az alapvető emberi értékekről szól, amelyeket nem hagyhat figyelmen kívül, és szerinte a globális teniszközösségnek sem szabad figyelmen kívül hagynia. Ezért nem tudta rávenni magát arra, hogy fényképeket készítsen vagy kezet fogjon egy olyan személlyel, aki közvetlenül az országa elleni háborúhoz kapcsolódó forrásokból kapott pénzt.

Ilyen körítéssel érkeztem tehát a terembe, ahol 14 órakor alig lézengtünk páran. A torna hivatalos boltjánál kapható nagy méretű teniszlabdák iránt így is nagy volt a kereslet, egy konstancai lány arra kérte az előadót, hogy eressze ki a levegőt a labdából, mert vonattal megy haza, nagy helyet foglalna hazáig a játékszer. Egy francia nyugdíjas házaspár mellett volt a helyem, a második karéjban, egy irányban a hálóval, így mindkét térfélre kiválóan ráláttam.

Különös érzés volt először személyesen ott lenni egy teniszversenyen, belépni a szentélybe, ahol már a milliószor látott jelenetek köszöntöttek. Hiba tudtam a koreográfiát, mégis izgatottan vártam, mi következik. Leginkább a labdaszedő gyerekek összehangolt munkája nyűgözött le, legalábbis az első percekben szájtátva bámultam azt a harmóniát, ami közöttük volt.

Az első mérkőzést a kínai Xin Swang és az ukrán Olekszandra Olijnyikova játszotta. Utóbbi 6–4, 6–4-re nyert, de az eredményből nem derül ki, hogy mennyire küzdelmes mérkőzés volt. Sokáig a kínai volt a meggyőzőbb, az ukrán nem találta az ellenszert, de a küzdeni akarása kifizetődött, és végül bedarálta az ellenfelét. Sokan kritizálják a női játékosokat a labdaütés pillanatában kiadott hangos nyögések vagy sikolyok miatt, mondván, hogy zavaró és sportszerűtlen, mivel elnyomja a labda pattanásának hangját, ami fontos információ a fogadó számára.

A játékosok és edzők szerint a nyögés a maximális erőkifejtés melléktermékeként értelmezendő, segít a légzés ritmusának szabályozásában, az izomfeszülés oldásában, a koncentrációban és energiát szabadít fel. Bevallom, ez a kritika engem sosem foglalkoztatott, nem is értettem az ezzel kapcsolatos érveket, de ha már ott voltam élőben, próbáltam erre is figyelni. Elég volt néhány momentum, hogy megállapítsam, nem pszichológiai hadviselés, műbalhé az egész.

természetesen a teniszközönségre jellemző mértéktartással. Többször is elhangzott a hajrá Ukrajna biztatás, az ukrán lány pedig a meccs végén fürdött a népszerűségben. Nyilatkozatában is dicsérte a közönséget, további támogatás kért hazája számára, majd következett Emma Răducanu és a lengyel Maja Chwalińska meccse, amelyre már megteltek a lelátók is.

A brit lány az US Open óta nem nyert egyetlen WTA-tornát sem, de a negyeddöntőben mutatott formája kirobbanó volt, és 6–0, 6–4-gyel gázolt át ellenfelén. A meccs végén ő is bezsebelte a közönség szimpátiáját, azé a közönségét, amelyik minden szempontból felnőtt a világ nagy teniszarénáinak népéhez. Értik és élvezik a játékot, nemcsak a hype miatt voltak ott, hanem a játék minden rezdüléséért, és a mérkőzések minden percét műértőként követték.

Jobbomon egy másik nyugdíjaskorú férfi ült, aki a bíró helyett/mellett is bemondta az out-okat, majd kommentálta is a pályán történteket. A harmadik mérkőzésen a hazai favorit, Sorana Cîrstea játszott a tavalyi győztessel, Anastasia Potapovával. Ekkorra már telt ház volt, és a lelátó népe ízelítőt kapott a tenisz sava-borsából. Én is elégedetten csettintettem, és Boom Boom Becker is megemelte volna az ütőjét, látva, hogy az újításai a női mezőnyben is mindmáig működnek. Az izgalmas adok-kapok, a nagy erejű tenyeresek és röpték láttán az öregúr sem bírta állva, és önkívületben állapította meg, hogy

A román lánynak 7–5, 6–4-re sikerült felülkerekedni a címvédőn, teljes extázisban ünnepelt az aréna. Szomszédommal, miután megbeszéltük a meccset, a franciák felé fordultam, akik némiképp csodálkozva konstatálták, hogy a lelátón már-már focimeccsre hasonlító hangulat alakult a hajrá Románia kórus miatt. De aztán vették a lapot és a lelkesen csápoltak az időközben elindult mexikói hullámverésben.

A nap fénypontja után kiürült az aréna. Este kilenc óra után jártunk, és a negyedik mérkőzést már annyian követtük, mint a nap első meccsét. A kevés néző miatt még inkább hallatszott a játékok alatti síri csend, a szentélyre ismét rátelepedett a fedett pálya jellegzetes hangulata. A kínai Juan Jue és az ukrán Daria Snigur összecsapása hozta a nap egyetlen háromszettes meccsét, a pályáról az ukrán játékos távozott győztesen. A 6–4, 0–6, 5–7 méltó lezárása volt a játéknapnak, amely után csak azt sajnáltam, hogy a döntőre nem kaptam már jegyet.

Az elődöntőben Emma Răducanu három szettben lépett túl Olekszandra Olijnyikován (7–5, 3–6, 6–3), míg Sorana Cîrstea 6–0, 6–3-ra verte Daria Snigurt. A döntő pikánsnak ígérkezett. Az aktív pályafutásától búcsúzó Cîrstea hazai pályán játszott ötödik WTA-trófeájáért, míg Răducanu szintén hazai közönség előtt jutott először WTA-döntőbe a nevezetes US Open-győzelme óta. Egyben az is kiderült, hogy az öregúrnak igaza volt, Sorana Cîrstea esélyt sem adott a brit játékosnak, akit 6–0, 6–2-re győzött le, és a magasba emelhette a Transylvania Open trófeáját.

Ugyan csak egy napot sikerült eltölteni a tornán, de az ott tapasztaltak alapján bátran kijelenthetem, hogy a Transylvania Open rászolgált a jó hírére, és minden tekintetben felnőtt a világ rangos teniszversenyeihez. Ha így folytatják, minden esély megvan arra a 250-es kategóriából idővel 500-as szintlépés legyen, és a női teniszelit egyre több tagját, korunk szupersztárjait is láthassuk játszani Kolozsváron. Amit eddig letettek az asztalra a rendezők, bőven elég ahhoz, hogy az erdélyi tenisznek száz év múlva ne csak történelmi gyökerei, hanem olyan tradíció is legyenek, amelyek akár világklasszis játékosokat is adhatnak.

A beszámolóra készülve megnéztem az 1996-os AO-döntő összefoglalóját (a teljes mérkőzés itt látható), és rájöttem, mit rontottam el annak idején a csűrkertben – túlságosan is Boom Boom Becker akartam lenni. Holott Roger Federer voltam, csak ezt akkor még nem tudtam.