Az ország, ahol a polgárok megbírságolása is kihívást jelent

Rendes kelet-európai, posztkommunista, felzárkózó országként Románia imád autózni. Valahol érthető, mivel a második világháború utáni ötven évben, a nyugati országok nagy fellendülésével párhuzamosan úgy élt két-három generáció, hogy vagy nem volt autó, amivel autózni lehetett volna, vagy volt ugyan autó, de igen nehezen lehetett hozzájutni az újan is borzasztó minőségű tákolmányokhoz, vagy pedig egyszerűen nem volt üzemanyag, amit bele lehetett volna tölteni. Ja igen, évtizedeken át a közutak állapota sem volt olyan, hogy azokon autózni lehessen.

Aztán az 1989-es rendszerváltozás után ránk szakadt a szabadság – azóta sem tanultuk meg teljesen, mit is lehetne kezdeni vele –,

Azóta is az, csak most nem a teljes szétmállás szélén álló csotrogányokat hozzák el Németországból, hanem a néhány éves Volkswageneket, Opeleket, Audikat és BMW-ket (tudjuk a mesét, ugye: nyugdíjas orvosé volt, garázsban tartotta, csak vasárnap használta).

Az autós közlekedéshez és gépkocsihasználathoz való hozzászokás elmaradása, illetve jókora késése azt eredményezte, hogy a társadalom nagy részének az autó ma sem elsősorban közlekedési eszköz, hanem státusszimbólum. Minél márkásabb, minél nagyobb, minél több, minél újabb, annál jobb. Az emberek elég nagy hányada élete egyik kiemelt céljaként tekint az autójára, amit meg kell szerezni, akkor is, ha nyögve törlesztett bankhitelből, akkor is, ha észszerűen gondolkodva a járgány megvásárlása és fenntartása többe kerül, mint amennyit a tulajdonos életszínvonala megenged.

Ez az értékvilág és magatartás persze megnyilvánul a közlekedési kultúrában is. Van egyrészt az a közismert jelenség, hogy az emberek mindenhova csak autóval hajlandók menni, a bolt, a munkahely, a bank, a hivatal bejárata elé akarnak parkolni, akkor is, ha van tömegközlekedés, amivel kényelmesebben és gyorsabban lehetne jönni-menni.

Másrészt folyamatosan látjuk, hogyan közlekednek imádott autóikkal az emberek.

vagy hogy a menőbb autók elsőbbséget élveznek az utakon a többi lúzerrel szemben.

Ilyenkor a hatóságnak két eszköze van a helyzet rendezésére. Az egyik a szép szóval történő rábeszélés, a felvilágosítás, a figyelemfelkeltés, a tájékoztató kampányok módszere – ezek hagyományosan igen alacsony hatásúak. Ennek eredményeképpen valószínűleg egyetlen BMW-s vagy Audis faszagyerek sem kezdett el óvatosabban és civilizáltabban vezetni.

A másik módszer a büntetés, a pénzbírság, ami a delikvens polgár zsebét érinti közvetlenül. Jelenleg Romániában viszonylag sok pénzbe kerül egy-egy gyorshajtás, szabálytalan előzés vagy egyéb kihágás, ha az alanyt lefüleli a rendőrség. A kiszabott pénzbírságok elvileg a megbüntetett sofőr állandó lakhelyének helyi költségvetését gyarapítják.

Azért csak elvileg, mert

Vagyis tíz megbírságolt gépkocsivezető közül csak alig négy nyúl zsebbe, a többi „elfelejti” a kellemetlen incidenst. A helyi költségvetésnek hiába járna elvileg az a pénz, nem kapja meg, csak ha hosszadalmas és nehézkes végrehajtási eljárást kezdeményez minden egyes bírság esetében.

Most ezen próbál javítani a kormány egyik legújabb szigorítása, amelyet nemrég fogadtak el és amely hat hónap múlva, augusztusban lép életbe.

Ez az új szabály kimondja, hogy ha a megbüntetett autóvezető nem fizeti be 90 napon belül a pénzbírságot, automatikusan felfüggesztik a jogosítványát, amíg nem rendezi tartozását. A jogszabály alkalmazásának részleteit még a következőkben pontosítják.

Egy idevágó, megtörtént sztorit mesélek el, ami nagyon jól illusztrálja, hogyan válik egy amúgy jó elképzelés legalábbis részben alkalmazhatatlanná, mint megannyi hasonló kezdeményezés ebben az országban.

Főhősünket nevezzük Aladárnak, aki gépkocsivezető, és egy nagyobb várossal lényegében összenőtt településen lakik. Vagyis nem a világvégén. Aladár egy napon kapott egy postai értesítést, hogy ajánlott küldeménye érkezett, amit a város egyik postafiókjában tud átvenni. Nem a lakhelyén.

Aladár erősen gondolkodik, de nem jut eszébe semmilyen rendőrségi incidense, legutóbb évekkel ezelőtt igazoltatták utoljára a zsaruk.

Aztán tovább böngészi a rendőri kézírással papírra vetett indoklást. Amiből kiderül, hogy több mint fél évvel korábban bemérte egy járőr az autópályán és megállapította, hogy túllépte a sebességhatárt. De nem állította meg senki. Nem hát, ilyenkor az a hivatalos eljárás, hogy a lemeszelt gépkocsit azonosítják a hivatalos járműjegyzékben, majd az abban szereplő tulajdonos állandó lakcímére a rendőrség kiküld egy kérést, hogy a tulajdonos postafordultával adja meg, ki vezette az ekkor és ekkor bemért autót. Ezután a rendőrség már tudja, kit kell megbírságolni és szintén postán kiküldi a jegyzőkönyvet.

Vagyis a rendőrség adatok nélkül maradt, mivel még kiszabnia sem sikerült a bírságot a törvényes határidőn belül, így a közlekedési kihágás elévült.

Adatmegadás elmulasztása rendőrségi kérésre a törvényes előírások szerint nem figyelmeztetéssel, hanem szintén pénzbírsággal büntetendő, így Aladár arra következtetett, hogy miután a tányérsapkások látták, hogy a dolog zátonyra futott, mivel még a bírságot sem tudják kiszabni, adminisztratíve véget vetettek neki egy öszvér-megoldással, egy figyelmeztetéssel. Ügy lezárva, csókolom.

De mi történhetett a rendőrség-gépkocsivezető tengelyen, 2026-ban, a digitális korszakban, a lézeres szenzorok, adatbázisok és a fénysebességű adatáramlás aranykorában, az Európai Unió egyik tagállamában, hogy egy egyszerű és sima ügy – egy közlekedési pénzbírság kiszabása – ennyire komoly akadályokba ütközik?

A postai szolgáltatások ugyanis 2026-ban, a digitális korszakban, a lézeres szenzorok, adatbázisok és a fénysebességű adatáramlás aranykorában, az Európai Unió egyik tagállamában annyira katasztrofálisak, hogy egy hivatalos küldeményt nem képesek eljuttatni A pontból B-be.

A posta hosszú évek (évtizedek?) óta alulfinanszírozott, megreformálatlan, szolgáltatás-kínálata és infrastruktúrája súlyosan elavult és krónikus személyzethiánnyal küszködik. Annyira, hogy az ország rengeteg településén egyszerűen nincs postás, vagy ha van, hetente egyszer viszi ki a küldeményeket.

De a posta az államé, az állam pedig a saját szolgáltatásait használja. Akkor is, ha ezzel ellehetetleníti egy másik „saját szolgáltatás”, a rendőrség munkáját.

Hány gépkocsivezető van Romániában? Rengeteg. Közülük hány fut bele naponta a sebességmérő radarba? Rengeteg. Mekkora a minimális kiszabható büntetés értéke? Legalább két büntetőpont, vagyis jelenleg több mint 400 lej. Ez gyakran magasabb, mint a gépkocsikra kivetett helyi éves adó összege, amely akkora felzúdulást keltett az év elején. Hány olyan település van az országban, ahol nem működik rendesen a posta? Rengeteg. Vagyis a törvényesen és indokoltan kiszabható pénzbírságok elég jelentős része soha nem fog befolyni az államkasszába, mert a szabályszegők egyszerűen nem is szereznek róluk tudomást.

Nos, nem tudom, hogy a kormányban valaki figyelembe vette-e a valóságot az új bírságbehajtási módszer kigondolása során, hogy leült-e és összevetette-e a nem létező postások számát a naponta megbírságolt autóvezetőkével és kiszámolta-e, hogy milyen összeg lesz eleve behajthatatlan az új szabályozás alkalmazásának minden egyes napján, és hogy az állami költségvetés ebből mekkora összeget veszít, amit aztán ártatlan polgárok zsebéből kivéve pótolnak.

Vagy amíg a postát is meg nem reformálják. Ez pedig csak egy példa, minden bizonnyal tengernyi ilyen van még.

Elég gyakran szoktunk arra gondolni, hogy miért ennyire nehéz az állam működését optimizálni, ennek a bonyolult, de annyira azért mégsem átláthatatlan szerkezetnek a hagyományosan gyengén teljesítő pontjait. Na, hát az ismert összetett okokon kívül gyakran ilyen banális akadályokon buknak el a nemes jobbító tervek.