Út a mélyből – hetedik erdélyi történet a jövőből

Óvatosan kilesett a leselejtezett levegőszűrő nagy tömbje mögül, előre, ahova igyekezett, bele a vaksötétbe. Az érezhetően felfelé tartó járat elején még szervizlámpák pislákoltak gyéren a mennyezeten, de már rég elmaradtak, most csak a kézilámpája vágott éles fehér fénycsóvát a feketeségbe. Bár ha teljes sötét lett volna, akkor is gond nélkül lehetett volna lépkedni a három méter széles járatban, a talaj és az ívelt oldalfalak ugyanis majdnem tükörsimák voltak – ahogy a maró-zúzó talajfúrók haladtak előre a kősóban, simára csiszoltak minden felületet.

Az egykori sóbánya fölötti települést egykor Parajdnak hívták,

csak hát a települések nevének akkor van értelme, ha lakói is vannak. A 2500 méterre fölötte elterülő, valamikor még nyüzsgő falu és turistaközpont száz éve teljesen elnéptelenedett. Senki nem jött ide többé nyaralni, de a lakók is elmenekültek – nagy többségük a skandináv országok és Szibéria északi részébe, a legtöbb európai ország lakóihoz hasonlóan –, miután a térség lakhatatlanná vált.

Amikor az egyre durvább hőhullámok már hat hónapig tartottak és a vízhiány is tűrhetetlenné vált, az utolsó maroknyi lakó is elköltözött Parajdról. A sóbánya mélyére mindenre elszánt emberek, családok költöztek be – eleinte ideiglenesen, ez az állapot aztán a fenti lehetetlen körülmények miatt egyre gyérülő beszerző utak után véglegessé vált.

Az egyik tárnában a hadsereg halmozott fel hatalmas készleteket, élelmet, vizet, műszaki felszerelést, ebből éltek, amíg beüzemelték a saját hidroponikus rendszerüket és a proteinfarmokat, amelyek képesek volt ennyi ember élelemmel ellátni, igaz, csak szerényen.

Az ő felmenőinek egy része is elmenekült, az apja szerint valahová Észak-Finnországba, de ők már idelenn születtek és idelenn is éltek, a háromezer fős kolónia tagjaiként.

Háromszor látta a napvilágot, de csak messziről.

Kétszer, amikor a Nagy bejárat közelébe volt beosztva járatkarbantartásra, legutóbb pedig amikor elrejtőzött egy transzformátor szekrénye mögött. Mindháromszor csak villanásnyira látta a fényt, távolról, amikor a kezdetleges kis felderítődrón kirepült az alig résnyire kinyitott vastag, hőszigetelő kapun. És mindháromszor a bőrén érezte a perzselő hőséget, ami beáradt.

Nem hitt a Tanácsnak. Bár a mérési eredmények és a józan ész alapján a felszín valóban lakhatatlan volt, egy ideje egyre erősödött benne az érzés, hogy a saját szemével lássa. A felszínt, ahonnan jöttek. Miután egy véletlenül kihallgatott beszélgetésből tudomást szerzett erről a messzire vezető járatról, amelynek állítólag van egy betemetett kijárata a felszínre, szinte rögeszméjévé vált. Hónapokig készült rá, hosszasan tervezte, hogyan játssza ki a biztonsági előírásokat, hogyan szerezzen észrevétlenül felszerelést, energiatelepet a világításhoz.

Most itt állt az ósdi levegőszűrő mellett, visszanézett a járatba, ahonnan jött. Érezhetően melegebb volt a levegő. A lépésszámlálója szerint több mint nyolc kilométert tett meg, és úgy gondolta, most már közel jár a céljához. Megevett néhány proteinkockát, aztán továbbindult. Másfél kilométer után az addig nyílegyenes járat élesen balra kanyarodott. A járat itt már szürke sziklában haladt, a só fokozatosan eltűnt a falakból, ahogy maga mögött hagyta az egykori bányát.

Valószínűleg itt a vége – gondolta –, itt hagyták abba a fúrást.

A lámpája fényében egy omladékhalom bontakozott ki a sötétből, de a törmelék nem ért a mennyezetig. A félméteres résen könnyedén átkúszott. A túloldalon a járat meredekebb lett – és egyszer csak ott állt a végén. Egy rozoga, de még ép, műgyanta bevonatú fémlétra vezetett függőlegesen felfelé egy másfél méter széles aknában, nem látta a végét a lámpája fényében. Most már izzadt rendesen, de a hőmérséklet még bőven elviselhető volt. Ivott egyet a termoszából, majd rátette lábát az első érdes létrafokra és elindult felfelé.

Hetven métert mászott, a végén már igen lassan, mivel a levegő egyre forróbb lett. A létra egy kerek csapóajtónál ért véget. Összeszedte erejét, nekifeszítette a vállát és a hátát, az ajtó pedig nehezen ugyan, de kinyílt. Lökött rajta egy utolsót, az egyetlen vastag zsanéron mozgó fémkorong pedig éktelen csikorgással hátrahanyatlott, és majdnem függőlegesen megállt. Szinte elviselhetetlen forróság csapta meg az arcát.

Ez a felszín – gondolta és önkéntelenül behunyta a szemét. Majd rögtön eszébe jutott, hogy éjjel van, hiszen így számította ki az útját. Perzselte a szemét a hőség, ahogy résnyire kinyitotta, majd nyúlt is zekéje oldalzsebébe a védőszemüvegért. A szorosan a szeme köré tapadó, ősrégi úszószemüvegre hasonlító védőeszköz valamelyest elviselhetőbbé tette a forróságot.

Kikecmergett az aknából, felegyenesedett és ránézett a karjára erősített hőmérőre: 57 fok Celsius. Próbált lassan lélegezni az arca elé kötött textilszűrőn át, de érezte, tudta, hogy pár percnél többet nem fogja itt bírni.

Körbevilágított a lámpájával – nem a szabadban volt. Jobbra és maga mögött 7-8 méter magas falat látott, fönt pedig enyhén ívelt mennyezetet. A csapóajtó felkavarta a vastag port, az apró, fényes szemcsék lassan ülepedtek le a kézilámpa fényében. Rengeteg kisebb-nagyobb dobozt és ládát látott, a legtöbbet por borította, de tőle pár méterre volt néhány, amely oldalra dőlt, vastag kartonfala felszakadt. Szédelegve odalépett az egyik dobozhoz, zekéje ujjával letörölte az évtizedes, talán évszázados port.

Made in China – olvasta a nagy fekete betűket,

majd alatta a kisebb feliratot a megfakult címkén: Shanghai – Corund.

Korond! Ez Korondot jelent – tolult elő melegtől eltompult agyából a felismerés. Korondon vagyok, ide vezetett a járat… Aztán rájött, hogy mi ez a csarnok. A száz évvel ezelőtt még aktív korondi árusok központi raktára – ide érkezett az áru Kínából, innen osztották szét az út menti standokra. Rikító színekre festett, mozogni képes, elektronikus kerti törpe beépített meteorológiai egységgel, rovarriasztóval és multimédia-lejátszóval. Sárga és kék mikroledekből álló, holdas-napos animációk megjelenítésére alkalmas székely zászló. UV-álló termoszövetből ragasztott, foszforeszkáló székely harisnya. Zenére pulzáló, lézerfényekkel borított baseball-ütő.

Megszédült, a lába megbicsaklott, az agyára ereszkedő ködön át is érezte: menni kell innen, menni, minél hamarabb. Felmarkolt egy apró csecsebecsét, valahogy a zsebébe gyömöszölte, majd az ájulás határán valahogy átlépett az akna peremén, megvetette a lábát az első létrafokon és utolsó erejével a csapóajtó fogantyújába kapaszkodva lebukott és magára rántotta a kerek fémtányért. Tapogatózva, bizonytalan mozdulatokkal, akadozva mászott lefelé.

Maga sem tudja, hogy ért le, a létra aljában összerogyva már csak az ösztönei vezérelték, amikor a szájával rátapadt a termoszra. Néhány percig mozdulatlanul ült levegőért kapkodva.

Kijutottam – volt az első viszonylag tiszta gondolata.

Visszajövök – maga is meglepődött a másodiktól. Termoruha, légzőkészülék, és egy társ, ez lesz a következő expedíció feladatlistája – ezt már határozottan, félig hangosan mormolta nyögve, amint átmászott az omladékon. Két és fél órára elég áram volt még a lámpája energiacellájában, ezzel bőven hazaér. Haza – ízlelgette, majd nekivágott az egykori parajdi sóbányába visszavezető járatnak.

Sorozatunk korábbi részei alább olvashatók:

• Erdélyi történet 2154-ből
• Találkozás a gyergyói erdőben – második erdélyi történet a jövőből
• Ismeretlen rakomány – harmadik erdélyi történet a jövőből
• Műszaki hiba – negyedik erdélyi történet a jövőből
• Demokratikus szavazás – ötödik erdélyi történet a jövőből
• Az Indulás előtt – hatodik erdélyi történet a jövőből