– Add a csavarlazítót – hátranyújtotta a kezét, ami a vastag szkafanderben eltartott pár másodpercig. Társa óvatosan belehelyezte a kesztyűs kézbe a masszív csavarkulcsnak kinéző készüléket, amely rezgésekkel lazította meg a csavarokat. Mindketten ki voltak kötve a felszínen. Bár a 48 kilométer átmérőjű űrállomás mesterséges gravitációjának köszönhetően attól nem kellett tartaniuk, hogy elsodródnak, tudták jól: ha egy űrszemét eltalálja őket, csak a hullájuk lóg majd a hat méteres pányva végén. Igaz, a védelmi rendszer bámulatosan hatékonyan azonosította és semmisítette meg a kétszáz év alatt a Föld körül felgyűlt szemetet.

– Így ni – a hason fekvő férfi a meghibásodott napelemtáblának már a sokadik rögzítőcsavarját lazította meg és tette egy kis zsákba. Társa mellette állt és adogatta neki hol a lazítót, hol a menettisztítót. Az új napelem, amit be kellett szerelni, mellettük lógott egy kis mobildaru karján. Húsz perc múlva már a helyén volt, minden rögzítőcsavarja megszorítva és a vezetékeket is csatlakoztatták. Addig azonban itt kellett maradniuk, olyan húsz percig, amíg a műszakiak bentről beüzemelik a napelemet és lefuttatják a teszteket.

Ültek egymás mellett a pufók szkafanderekben, a sisakjuk tükörüvegén át nézték a mostanra lakhatatlanná vált Földet.

Száznál is több ilyen gigantikus űrállomás keringett most az emberiség bölcsője körül, lakóik már második és harmadik generációs űrlakók voltak. A kisbolygóknak is beillő méretű állomásokat a korábbi földi országokról nevezték el. A névadás része volt a kirajzást százötven évvel ezelőtt elindító Költöző Generációsok erőfeszítésének, hogy az emberiség kollektív emlékezetét valahogy megőrizzék. Mivel az emberek ragaszkodtak országaik nevéhez, nem is erőltették a más elnevezéseket. A kisebb-nagyobb méretű állomásokon összesen 300 millió ember élt – ennyi volt ma az emberiség létszáma, két évszázaddal a Nagy Kataklizma után. A kizsigerelt Földön már csak a bányászrobotok gyűjtötték össze a használható nyersanyagok maradékait.

– Hallod-e, Gábor – szólalt meg a szerelő, neki a Vasile név volt olvasható a szkafandere mellrészén. Nem igazán ismerték még egymást, nemrég kerültek ugyanabba a felszíni javítócsapatba – Miért is vagy itt, a Románián? Itt van a szomszédban, alig 200 kilométernyire, a Hungária…
– Mert itt született a feleségem, Rodica… Nem akart átköltözni hozzánk, így én jöttem – Gábor gesztikulálni próbált a bal karjával, de csak egy esetlen mozdulatra tellett a vastag szkafanderben.

Vasile röviden felnevetett, ami kicsit recsegősre sikeredett a sisakrádión keresztül.
– Hát persze, gondolhattam volna, nőügy… És milyen nyelven beszéltek egymással, globálul vagy hogy?
– Igen, de Rodica magyarul is tanul ezt-azt. A dédnagyapja székely volt. A nagyapja még elgagyogott magyarul, de az apja már csak románul beszélt vele. A globál mellett, persze.
– Na de… miért nem te tanulsz románul, ha itt élsz a Románián? Nem lenne praktikusabb?
– De, képzeld, én is tanulok, egészen tűrhetően elboldogulok a szomszédokkal.
– Hol is laktok, az Avram Iancu szektorban, ugye? Hát… ott nem is lehet huzamosabb ideig román tudás nélkül élni, mióta létrehozták azt az önképzőkört. Mócok a Nemzet Szabadságáért, így hívják. Szorgalmasan bányásszák elő az adatbázisokból a több száz éves dolgokat, Horea, Cloșca, Crișan, Bălcescu, Eminescu, Maniu, ezeket tanulmányozzák. Meg Matei Corvin életét.
– Na várjunk csak… Nem Matei, hanem Mátyás, az egyik legnagyobb magyar király volt.
– Igen, de az apja román volt, Iancu de Hunedoara!
– Hunyadi János egyébként… De nehogy már románként beszéljünk Mátyásról.

– Gáboré, dragule, ezeket nem lehet megváltoztatni, ez a történelmi igazság, a magyar trónon egy román király ült.

– Ha most az következik, hogy Erdély román föld volt, én itt hagylak egyedül – Gábor megpróbált felállni, de Vasile csitítóan megfogta a karját.
– Várjál már, ne izélj, ezen nem fogunk összevitatkozni, csak szívatlak. Egyébként a Hungárián is van hasonló, hallottam. Hajdúk Megyéje, vagy mi… ott biztos Kossuth és Horthy a beszédtéma.
– Betyárok Vármegyéje Egyesület… Hülye név, az biztos, de ezt találták ki. Otthon ilyen zsinóros kabátkákban járkálnak, meg régi híradókat nézegetnek együtt, ha összegyűlnek, és énekelnek meg szavalnak.
– Már nem sokáig – Vasile a szürke felhőkbe burkolózott Földet nézte – Ahogy elkezdjük felszerelni az állomásokra a hajtóműveket, nem lesz idejük ilyesmire… A Mócoknak sem…

Szótlanul nézték a Földet. A hajtóművet, amelyekről Vasile beszélt, A2X/π Musk találta fel. Dédnagyapja, a kicsit őrült Elon indította el ezt az egészet, amit eleinte a személyes hóbortjának tartottak, de a klímakatasztrófa felgyorsulásával igen gyorsan a legfőbb, globálisan összehangolt törekvéssé vált.

A nemrég kifejlesztett, kvantumgravitációs elven működő, forradalmi technológia lehetővé tette, hogy az összes orbitális űrállomást űrhajóvá alakítsák és elindítsák a húsz fényévre levő Gliese 581g, az új otthon felé. Még nagyjából két év. Az indulás pontos idejét persze még nem lehetett tudni, de az, hogy tudták: el fog érkezni a pillanat, mindenkinek a fejében elindított egy képzeletbeli stopperórát. A pszichológusok már elkezdték a munkát – fel kellett készíteni az emberiséget a Föld végleges elhagyására, ami korábban nem is sejtett megrázkódtatást jelentett, egyénileg és közösségileg is. De nem volt más lehetőség, menni kellett, mert nem volt ahol maradni.

– Hallod… – Vasile hangja kicsit tompán csengett a sisakrádióban – Vajon azt is szétverjük majd? A Gliesét?

Gábor nem tudott mit válaszolni, de Vasile nem is várta, hogy válaszoljon. Csak bámulták a mocskosszürke Földet.
A csendet a műszakisok törték meg a rádióban: – Fiúk, minden rendben, működik a dolog, bejöhettek.

Lassan feltápászkodtak.
– Na gyere, te bozgor, fizetek egy italt a bodegában – veregette meg társa karját Vasile.
Gábor elvigyorodott a tükörüveg mögött: – Rendben, elfogadom, te oláh, bár a pálinkánk jobb a cujkátoknál.
– Hát persze, Matei Corvin meg magyar volt – most már Vasile is röhögött. – Na gyerünk, hozom én a szerszámokat.

Sorozatunk korábbi részeit alább olvashatja: