A Black Sabbath nekünk is egy korszak kezdetét és végét jelenti

Volt négy birminghami melóscsaládból jövő, húszéves srác a hatvanas évek legvégén. Már úgy néztek ki akkoriban, mintha minimum negyvenesek lettek volna. A zeitgeist úgy kívánta meg, hogy úgy viselkedjenek, mintha még húszasok se lennének – bármi lehet, bármi kisülhet bármiből, csak hangszer legyen, valami bajtársias összetartozás és láthatatlan kötelék a káoszban, a vasöntödék tövében, az angol ipari forradalom hosszúra nyúló árnyékában.

amikor 1970-ben kiadta a Black Sabbath első lemezét, még nem tudta, hogy mit indított útjára. Ők négyen úgy emlékeznek vissza erre az időszakra (meg az azt megelőző két évre), hogy a próbateremben olyan dallamszerkezetek és ötletek jöttek világra, amelyektől ők maguk is meghökkentek, és úgy érezték, ez most vagy az évszázad baklövése, vagy valami teljesen elsöprő erejű dolog lesz.

Az utóbbi lett.

Több mint ötvenöt év távlata a hosszúra nyúló, intenzív huszadik századból azt mondja: akkor és ott született meg az a műfaj, amit ma metálnak nevezünk. A fémmegmunkálás városában, Tony Iommi fémlap-gyárban legyalult két ujjbegye alól. Egy szerencsétlen balesetnek köszönheti a világ a rock- és metálzene születését, a lehangolt gitárok hangját, a nehéz helyzetekhez való alkalmazkodás kreatív megoldásait. Az összes többi metál-alműfajt, amit ma hallhatunk. A Black Sabbathot még az is ismeri, akit nem érintenek meg a fémzene hangjai, de aki ismeri és szereti, az tudja, hogy minden riff, ritmus és dallam visszavezethető hozzájuk.

Talán ezért is keresztelték Back to the Beginning névre azt a tribute-koncertsorozatot, amelyet július 5-én rendeztek az előrehaladott Parkinson-kórban szenvedő Ozzy Osbourne és a Black Sabbath tiszteletére Birminghamben, az Aston Villa stadionban. Néhány adat, hogy értsük, miről szólt az egész: a helyszín igen közel fekszik ahhoz a városrészhez, ahol a Black Sabbath alakult, nagyjából ugyanannyi távolságra azoktól az utcáktól, ahol a zenekar tagjai felnőttek, ez pedig várostörténeti jelentőségűvé avanzsálta az egészet, ráadásul a környéken emlékfalat is készítettek néhányan, amelyet Ozzy alá is írt. A banda bevéste magát egykori városának fém-térképébe.

Tizenkét vendégzenekar mini-setlistje, kétfelvonásos supergroup-koncert közbeékelésével, plusz Ozzy szólófellépése, illetve maga a Black Sabbath – az egész nonprofit volt, a zenekarok mind pro bono érkeztek, hogy tiszteletüket tegyék előttük és hagyatékuk előtt, a bevételeket pedig jótékonysági célokra fordították.

Balról fent: James Hetfield, Tony Iommi, Robert TrujilloBalról középen: Rex Brown, Tobias Forge, David Draiman, Steven Tyler, Ozzy Osbourne, Phil Anselmo, Sammy Hagar, Kirk HammettBalról alul: Mike Inez, Zakk Wylde, Bill Ward, Lars Ulrich, Billy Corgan. Fotó: Ross Halfin Photography / Instagram

a stadionba szóló jegyek meghirdetéskor mindössze 15 perc alatt elfogytak. A nyolc és fél órás, délben kezdődő és éjszakába nyúló esemény valószínűleg a 21. század Live Aid-je, a pop- és egyetemes kultúra, a zenetörténet nagyszabású főhajtása egy olyan korszak előtt, amely… ha hanyatlófélben nincs is, de átalakulófélben van kétségtelenül.

Bejelentkeztem és lepengettem online az egyébként potom összegnek számító livestream-jegy árát (85 lejt) hozzáadott adókkal együtt, bekapcsoltam a kétórás, időzónákat kibekkelő csúszással induló adást és felkészültem: a döglesztő hőségben fogom végignézni a félnapos maratoni tribute-futamokat a rock’n’roll krémjével.

az otthon kényelméből nézhetem egy korszak végét, és viszonylag fiatalon könyvelhetem el, hogy egy olyan korban éltem, amikor láthattam azokat a legjobbakat, akik már nyugdíjba mentek, de halhatatlanok, emlékezhettem azokra, akik a legjobbak voltak, de halhatatlanok, és gyönyörködhettem az utánpótlásban, remélve, hogy halhatatlanok lesznek.

Akkor is, ha az előttem születettek nem követhették a világ zenei életét felforgató műfajteremtések boldog, őrült menetét a vasfüggöny mögött. A szabadság mézesmadzagját titokban húzták el az orruk alatt, és úgy szállt el szinte észrevétlenül egy korszak a szemük előtt, hogy csak az utóbbi harminc év adott lehetőséget számukra, hogy

2025-ben egyesül a félmúltunk egy korszak lezárásával. Az ágyon döglöttem és néztem, ahogy az öregedő rocksztárok még mindig képesek beizzítani a tömeget. A Tom Morello zenei igazgató által létrehozott szupercsapat-projektben felváltva szálltak színpadra saját dalokkal és Black Sabbath- vagy Ozzy-feldolgozásokkal olyanok, akik ugyan már évtizedek óta ismerték egymást, de azért ritkán léptek fel együtt.

Megvan azért a diszkrét bája annak, ahogy lila sportcipőben és buddhista jógainstruktorhoz hasonlító szerelésben Billy Corgan a Smashing Pumpkinsból prömier plánban énekli a Breaking the Law-t KK Downing egykori Judas Priest-gitárossal és a Tool gitárosával, Adam Jonesszal. Meg a 77 éves Steven Tylernek, aki aszaltszilva-ábrázattal köpi ki a rágót a színpadon, hogy önmagát is meghazudtoló hangminőséggel simogassa egybe az Aerosmith – Walk This Way-t a Led Zeppelin Whole Lotta Love-jával. Elképedni azon, hogy a mélyen metálban gyökerező Jerry Cantrell-motor Alice in Chains micsoda tökéllyel adja elő a Sabbath Fairies Wear Boots című dalát majdnem tökéletes ozzysággal.

Szájtátva maradni a 27 éves, a sorból némiképp kilógó Yungbludon, ahogy a tömeggel üvölteti, hangszerek nélkül, reszelős, erőteljes hangjával azt, hogy I’m gooooing throuuuugh changeeeees, hogy beleremeg a stadion. Feszengeni a zongorával indító, mostanára jócskán lefogyott Axl Rose-on, amint megpróbál tiszteletteljesen énekelni erejét vesztett hangján, akár egy háztetőn kornyikáló kandúr. Vigyorogni az eseményt konferáló Jason Momoa színészen, hogy egy jól irányzott mozdulattal leugrik a tömegbe a moshpitbe a Pantera Walk című bivalyerős himnuszánál.

Meg Frank Bello Anthrax-basszer vakítóan lila gitárja, a marcona Phil Anselmo érzelmes, elszállós éneklése mezítláb, Tom Araya Slayer-vezér chilei katolikus feje, amint vigyorogva üvölti, hogy God Hates Us All, Kerry King karvastagságú oldalláncai, Chad Smith RHCP-dobos összetéveszthetetlen püfölése, Sammy Hagar zsíros hangja, Nuno Bettencourt szinte egészestés produkciója, Zakk Wylde szakálla, a Metallica tagjainak feszülős farmerei és James Hetfield apró, eszelős szemei a Creeping Death alatt.

Ozzyt konkrétan a színpadból tolták fel egy denevéres, fekete trónuson, mivel már képtelen volt állni, így azt a három dalt deréktól fölfele „bulizta” végig, amennyit kísérőzenekarával előadott szólókarrierjéből. Az idős nagymamára hasonlító, erős fekete szemfestéket viselő, reszketeg Ozzy egyszerre nyújtott szánalmas és szívmelengető látványt,

Hangja még mindig van neki, de nem tudni, ennyi műtét és kezelés után mi tartja még életben (talán egy leharapott denevérfej, meg a fél világ szeretete).

Mama, I’m coming home – énekelte, és a képernyőn feltűntek az első és utolsó Ozzy-koncertjüket átélő Z generációsok könnyes arcai. Meg a negyvenes-ötvenes pasiké. Meg a vigyorgó, fülvédős kölykök. Meg a visító csajok. Mindenki.

Aztán mintha első koncertjükre készültek volna, feltűnt a színpadon az izguló, szorongó Geezer Butler, Bill Ward és Tony Iommi az üldögélő Ozzy mellett, hogy eljátsszák életükben utoljára az őrjöngő tömegnek a War Pigs-et, az N.I.B-t, az Iron Mant és a Paranoidot. Ércesen, pontosan, a vérükből. Iommi nyakában a hosszú kereszt, Butler pengető nélkül, Ward félmeztelenül, mit sem törődve, Ozzy pedig egészségi állapotát meghazudtoló hangerővel üvöltötte, hogy látni akarja a kezeket, majd a Paranoid előtt azt mondta az előbbi hangerőről megfeledkezve, összeakadó nyelvvel, hogy most következik a utolsó dalunk… örökre.

Ott szorult el a torkom. Amikor véget ért, Butler véletlenül nem némította el a basszusgitárját és néhányszor a fiatalok ügyetlenségével a húrokhoz ért. Iommi vigyorogva szólt neki, hogy vigyázzon. Mintha most kezdték volna: a kígyó a farkába harap. Van, ami tényleg halhatatlan.

A félnapos maraton programja. Fotó: Reddit

Az esemény teljes setlistje és menete itt tekinthető meg.