Helyszín: Jókai Mór dolgozószobája. Időpont: 1871. május 15.

Jókai Mór a nyitott ablak elé helyezett íróasztal előtt ül. Ír. Odakintről behallatszik a madarak csiripelése, egyébként csend van. Az író hirtelen felkapja a fejét. Az előszoba felől sziszegő-sistergő hang szűrődik be, aztán köhécselés. Valaki kopog. Az író ültében megfordul, szólna, de az ajtó már nyílik is. Belép Kovács Pál: cingár, alacsony, borostás alak, élénkzöld farmernadrágban, rózsaszín pólóban, amelyen ez a felirat áll egy nagy piros szív emotikonban: Az irodalom mindenkié!

Kovács Pál: Helló… akarom mondani, jó napot adjon az ssstn, mester!
Jókai Mór: Önnek is.

Nézik egymást. Jókai megköszörüli a torkát.

Khm… Kihez van szerencsém?
Kovács Pál: Kovács Pál vagyok. Író.
Jókai Mór: És hogy jött be?
Kovács Pál (jelentőségteljesen suttogva): Hát, a kapun.
Jókai Mór: Nem értem. Róza mindig bezárja a kaput. Eh (legyint)… hagyja a paksamétát a díványon. Majd írok önnek.
Kovács Pál: De én nem tanácsot kérni jöttem.
Jókai Mór (felvonja a bal szemöldökét): Nem? Hát akkor?
Kovács Pál: Tanácsot adni.
Jókai Mór (felvonja a jobb szemöldökét is): Tanácsot adni? Nekem?
Kovács Pál (odasétál az íróasztalhoz, lazán felül rá): Igen. Amin dolgozik… Az arany ember, ugye?
Jókai Mór: Honnan tudja?
Kovács Pál (sejtelmesen mosolyog): Mi mindent tudunk! Nézze, mester, én nagy fanja, akarom mondani rajongója vagyok az ön írásművészetének. De ez az arany ember… pontosabban ez a Tímea… meg ez a Noémi…
Jókai Mór (felugrik): Önt Gyulai küldte a nyakamra?
Kovács Pál: Nyugodjon meg, kedves mester! (félre) Ki a pöcsöm az a Gyulai? Erről nem tájékoztattak. (Jókaihoz, kihúzva magát.) Engem az utókor küldött! És az utókort érzékenyen érinti Noémi és Tímea… hogy is mondjam… sorsa.
Jókai Mór: Nézze, kedves Kovács úr, ezek a hölgyek a boldogságot keresik és…
Kovács Pál: Értjük, kedves mester, hogyne értenénk. De nézze, Tímea olyan… milyen is… mint egy bejárónő. Mint egy szolga. Érti?
Jókai Mór: De mi baj van ezzel? Hát a nők…
Kovács Pál: Na látja, mester, pont ez a baj. Hogy a nők… Át kéne írni kicsit.

Legyenek ezek a nők kúlabbak, akarom mondani, esélyegyenlőbbek… izé… egyenjogúbbak… érti már?

Jókai Mór (a fejét vakargatja): Nem.
Kovács Pál (türelmetlen): Nézze, nem érek rá egész nap magyarázni. Ma még be kell ugorjak ahhoz a Gárdonyihoz is. Tudja, az Egri csillagokban kicsit inkorrektül ír a roma közösségről, akarom mondani…
Jókai Mór: Milyen csillagok?
Kovács Pál (kuncog): Ja, azt ön még nem ismeri. Na mindegy. Szóval… ha nem tud mit kezdeni ezekkel a nőkkel, írja át… mondjuk állatokra. Na? Ott van Almira meg Narcissza. Ők állatok is, meg nők is. Két legyet egy csapásra! Almira különösen jó anyag, mert újfunlandi… Érti, ugye?

Jókai Mór sűrűn pislog.

Nem érti… Hát fekete!

Jókai Mór összetörten leroskad a székre.

Ja, majdnem elfelejtettem. (Elővesz a zsebéből egy papírt.) Mester… hahó!
Jókai Mór: Igen?
Kovács Pál: Nézze, van egy másik apróság is. A Szegény gazdagok.
Jókai Mór: Mi van vele?
Kovács Pál: A román nép.
Jókai Mór: Tessék?
Kovács Pál: Kissé sztereotip módon ábrázolja regényében a román népet. Primitívek, vadak. Hát ez nem kúl, akarom mondani… érti? A román nép igenis csodálatos, meg büszke, meg sikeres is.
Jókai Mór: Az oláhok?
Kovács Pál (diadalmasan): Tudja, mester, hogy

a maga maradi Magyarországának jó részét a román nép ügyesen megszerezte magának?

És most is benne ül? Akarom mondani… a jövőben most… eh…
Jókai Mór: Miket zagyvál itt össze?
Kovács Pál: Bizony, kedves mester. Maga nem ismeri a román népet. Nem ismeri a történelmet. Nem ismeri a modern nőt. Nem ismeri a fiatalokat, akiknek szíve vérzik a maga… regényei olvasása közben.

Jókai Mór levegő után kapkod.

Na, ezt a Szegény gazdagokat is át kéne írni.
Jókai Mór: De… de az már megjelent.
Kovács Pál (odatolja a papírt Jókai elé): Hol a probléma? Itt írja alá. Mi majd átfaragjuk. Egy garasába sem kerül. Ösztöndíjból megoldjuk.

És ne feledje: az irodalom nem csak a magáé. Mindenkié!

Jókai Mór a fejét fogja. Nyílik az ajtó, belép Laborfalvi Róza.

Laborfalvi Róza: Móric! Mi ez a kirilejzumos kapu itt az előszobában?

Jókai Mór segélykérően néz feleségére.

Kovács Pál: Csókolom, Róza néni! Az enyém! Azon jöttem be.
Laborfalvi Róza: Nem szégyelli magát? Lyukat égetett a szőnyegembe. Na várjon, maga pernahajder…

Laborfalvi Róza odalép, könnyedén felkapja Kovács Pált, kiviszi az előszobába és áthajítja az időkapun, mint egy zsákot. A kapu sisteregve összecsukódik. Róza asszony visszamegy a dolgozószobába, tölt egy pohár vizet, odaadja Jókainak.

Ki volt ez a kutyapecér?
Jókai Mór: Ha én azt tudnám… Te Róza, képzeld, azt akarta, hogy Tímeából csináljak macskát, Noémiből meg kutyát. Mert fekete!
Laborfalvi Róza (színpadiasan sóhajt): Ezek a mai fiatalok!
Jókai Mór: És képzeld, azt is mondta, hogy az oláhok elvették Magyarország jó részét…
Laborfalvi Róza: Micsoda alakok vannak… na de kitettem a szűrét.

Megpuszilja Jókai Mór feje búbját.

Hadd el, Móric! Megyek, csinálók egy jó bablevest. Megebédelünk és elfelejted az egészet.

Függöny… ?