Cristian Mungiu az R. M. N. című filmet hozta össze belőlük, amely a nagy remények ellenére végül mégsem nyert a Cannes-i filmfesztiválon, de nagy érdeklődést, főleg ideológiai trendbeszédet váltott ki Erdélyben. A Főtér filmszakértői megnézték az alkotást, most el is mesélik, mit gondolnak róla.
Cristian Mungiu talányos és többértelmű címet viselő filmje, az R. M. N., a várakozásokra és félelmekre némiképp rácáfolva, nem a Srí Lanka-i pékek nagy vihart kavart ditrói kálváriájáról szól, pontosabban nem csak arról szól – mint ahogy a jó műalkotások általában nem egyetlen, röviden összefoglalható témáról szólnak, szalagcímszerűen.
Apropó szalagcímek: a román új hullám egyetlen cannes-i aranypálmás rendezője alaptémáinak megválasztásában gyakran indul ki aktuális, a közvéleményt foglalkoztató ügyekből, de
Azoknak, akik az egyértelműbb, direkt, akár dokumentarista hozzáállást hiányolják Mungiu filmjéből, felhívnánk a figyelmét arra, hogy a tapasztalatok szerint az elvonatkoztatás és egyetemesség igényéről való lemondás általában akkor is didaktikus vagy akár propagandisztikus hatást kelt, ha a mű maga deklaráltan a propagandát kívánja bírálni.
Mungiu megtartja az alaptörténetet: a cselekmény legfőbb katalizátora, hogy a filmbeli településre, Récfalvára Srí Lanka-i vendégmunkások érkeznek, és ez alaposan felbolydítja a közösség életét, elfojtott félelmek és elhallgatott sérelmek szabadulnak fel, az indulatok pedig hajszál híján fizikai erőszakba torkollnak. A román rendező azonban nem tanmesét gyárt, hanem komplex, szimbolikus-parabolisztikus elemeket sem nélkülöző lélektani drámát, amelyben
(Ha most „hagyományos” filmkritikát írnék, értekeznem kéne arról, hogy a jelentéssíkoknak ez a sokasága néhol az értelmezhetőségnek, a történet átláthatóságának rovására megy – de nem teszem.)
A Németországban vendégmunkásként dolgozó, erdélyi szász származású férfi főszereplő azért kényszerül hazatérni Romániába, mert lefejeli az őt lecigányozó felettesét. A falu (székely)magyar, román és szász lakosai közös platformon állnak, amikor a távol-keleti vendégmunkások elutasításáról van szó, de elég egy szikra ahhoz, hogy a köztük lévő interetnikus feszültségek is felszínre törjenek.
(a cégvezetők a munkaerőhiánnyal indokolják a vendégmunkások alkalmazását, de azért az ezzel járó pályázati támogatásokat sem vetik meg, a munkaerőhiányt a sanyarú fizetési és munkahelyi viszonyok indokolják, a vendégmunkásokat szidó közösség maga is vendégmunkásokat „termel” a Nyugatnak); és akkor a magánéleti (szerelmi-szexuális, családi) bonyodalmakról nem is beszéltünk.
Egyszóval, a helyzet bonyolult – nagyjából úgy, mint a valóságban.
Van ennek az egész jelentéshalmaznak egy olyan vetülete, amely bennünket különösképpen érdekel, és amiért önmagában is megérte, hogy Mungiu nem ragaszkodott az eredeti alapszituációhoz.
amelynek ábrázolása több sebből vérzik ugyan – nem sikerült eldöntenem, a rendező időnként szándékosan téved-e el a tér- és időkoordináták között –, mégis, kísérletként figyelemreméltó. Récfalva egyértelműen erdélyi, sőt székelyföldi település: ezt jelzi a rovásírásos helységnévtábla, a Hargita megyei autórendszám, a székely zászló megjelenése és a székely himnusz éneklése, Toplica, Ditró és más helységek alkalmi emlegetése, az autonómia követelése egy feszült pillanatban. Récfalvát a filmben Torockó „alakítja”, és mi tagadás, ez nem feltétlenül szerencsés választás: a mintafalu imázsjellege néhol túlságosan előtérbe türemkedik, mint amikor egy hollywoodi szupersztár játszik egy névtelen karaktert.
a többnyelvűséget – ráadásul háromnyelvűséget, a némettel (Székelyföldön!) együtt – ennyire organikusan, egyszerre-váltogatva használó, az etnikumközi együttélést ilyen természetesen megélő közösség léte alighanem tiszta fikció ezen a vidéken. A „csavar” abban rejlik, hogy a film megmutatja azt is, ez a törékeny egyensúly milyen könnyen felborulhat krízispillanatokban: a „migránsok” elleni averziók egy mondaton belül jutnak el a „mi (értsd: magyarok, románok, szászok) itt békésen élünk együtt” alapállásától a másik őshonos etnikummal szembeni évszázados frusztrációk, sérelmek felemlegetéséig. Mindez ama remekül megkoreografált falugyűlés-jelenetben csúcsosodik ki, amelyet vágatlanul, egy snittben vettek fel – és ha itt tartunk, meg kell emelnünk a kalapunkat nemcsak a rendezés, de a színészek kifogástalan játéka előtt is.
ráadásul egy totálisan kétnyelvű (a stáblista, a feliratok is azok) filmben – és különös, hogy az erről való gondolkodáshoz egy moldvai filmrendezőre volt szükség.
Cristian Mungiu új filmje, az R.M.N. (értsd, mágneses rezonancia, átvilágítás, diagnózis vagy akár RoMáNia, bár utóbbi értelmezéssel nem tudok egyetérteni, mert Erdélyt nem tartom Románia metaforájának) nem nyert Cannes-ban. Pedig rendesen szuggerálta a pálmát a filmértő szakma egy része. Érthető: ha valaki manapság kellő sokkhatással mutatja fel a maradiság, barbárság, idegengyűlölet, rasszizmus, másság-ellenesség ijesztő (és trendbe vágó) arcát, a nemzetközi elitköri siker elvileg borítékolható. Hogy ez mégsem történt meg az R.M.N. esetében, ennek két okát vélem felfedezni. Az egyik szakmai: nem ez Cristian Mungiu legfényesebb filmje. Maradjunk ennyiben, nem célom itt a mozgókép elemzése. A másik ok hatáselméleti, vagy inkább -gyakorlati: ezt a filmet „ártatlanul”, vagyis a helyi létdimenziók ismerete nélkül nem igazán lehet érteni. Nézni lehet, ott van a sok klisé a felszínen, ezt bárhol megérti bárki, aki a közösségi hálózatok kommentbugyraiba egyszer belebámult. A Mungiu által
A történet a nagy port kavaró ditrói pék-ügyet dolgozza fel. A kulcsszavak: helyi közösség, munkaerőhiány, ínség, vendégmunkások, elutasítás, botrány. Javára írom a rendezőnek, hogy nagyon igyekszik nem moralizálni. Hogy ez nem mindig sikerül neki, talán nem az ő hibája. Bár a forgatókönyvírónak azért nem kellett volna épp minden panelmondatot beírnia. Persze, a „fertőzött” nézőnek is megvannak a maga csapdái: amikor például arról mesél a film, hogy van egy hargitai falu, amelyhez Kolozsvár van igen közel. Meg egyáltalán, hogy néz ki ez a hargitai falu (valójában Torockó)? Milyenek az (elírt) autórendszámok? Hol is tudnánk mi, itt élők elképzelni egy iskolai ünnepélyt, ahol a gyerekek három nyelven mondják a Mioricát, miközben Johnny Cash (Ghost) Riders in the Sky című nótája megy? Közben persze értem az alkotói szándékot.
Na de ezeken a helyiségből fakadó csapdákon túl az az érzésem, épp itt van a film kódrendszerének kulcsa: ilyenek IS vagyunk, románok, magyarok, szászok (amennyien maradtak még) Erdélyben. Időnként csontba vág a rólunk, illetve magunkról alkotott kép, időnként teljesen hamis, időnként a lehető legkülönbözőbb dimenziók kavalkádja. Meglátásom szerint a sokak által furcsának tartott történetlezárás is erre utal. Mungiu egyszerűen képtelen lett volna a a film „realista” stílusában befejezni ezt a „valóságosnak” szánt történetet.
És ez lehetetlen küldetés lett volna. Ezért azt a homályosan szimbolikus finálét választotta, amikor az ember szembenéz saját állati lényével. És megküzd vele. Még akkor is, ha a harc kimenetele nem feltétlenül az ő javára dől el.
El nem tudom képzelni, mi lesz ennek a filmnek az utóélete. Felteszem, kap valahol pár díjat, aztán felkerül a polcra, a többi mellé. Azt pedig csak remélni tudom, hogy a filmről való vagy vele kapcsolatos nyilvános kommunikáció szintjén nem CSAK a panelmondatok maradnak meg. Mert ez többet ártana, mint amennyi hasznot az ideális erdélyi közösség megmutatásával hozott.
„És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának.”
Gondolkodás egy amazonasi fejével az erdélyi magyarság visszhangkamráiról.
Minden az egység illúziójával kezdődött, ami végül megvalósult, de nem úgy, ahogy azt tervezték – derül ki Bánkúti Gábor történész kolozsvári előadásából.
A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.
Van ez a tervezett második deficitcsökkentő csomag, amiben a különleges nyugdíjak problémáját is megoldják állítólag. Na ja. Hogyne. Persze. Naná…
Országszerte egyre több kiskorú szenved balesetet elektromos rollerrel. Szatmár megyében az elmúlt hétvégén három 10 és 12 év közötti gyereket kellett sérülésekkel kórházba szállítani.
Eközben a pozícióhalmozásnak (is) hadat üzenő Bolojan épp halmozza a pozíciókat, a PSD-ben pedig dúl a belső hatalmi harc.
A rendőrség közlekedési tájékoztató központja (Infotrafic) szerint a 7B jelzésű országút Arad és Tornya közötti szakaszán történt balesetben két autó volt érintett.
Tavaly öt év után először fordult elő, hogy több romániai távozott Németországból, mint ahányan odaérkeztek.
Egyelőre tisztázatlan okok miatt lekapcsolódott a világítás, félbeszakadt az FK Csíkszereda-Bukaresti Dinamo találkozó a 63. percben.
A tünetek átalakítják az ember mindennapjait, kikezdik az életkedvét, főleg, ha nincs válasz a bajaira – mondja a 42 éves interjúalanyunk, aki 13 hónap után kapott végső diagnózist.
A tünetek átalakítják az ember mindennapjait, kikezdik az életkedvét, főleg, ha nincs válasz a bajaira – mondja a 42 éves interjúalanyunk, aki 13 hónap után kapott végső diagnózist.
A filmet megnézni nem kell félnetek jó lesz, hogy diplomatikusan fogalmazzunk. Az viszont kétségtelen, hogy a Jurassic Park hatalmas mérföldkő volt a Föld bolygó filmgyártásában. És jóslatnak se kisnyúl.
A filmet megnézni nem kell félnetek jó lesz, hogy diplomatikusan fogalmazzunk. Az viszont kétségtelen, hogy a Jurassic Park hatalmas mérföldkő volt a Föld bolygó filmgyártásában. És jóslatnak se kisnyúl.
A portugál plébános fellépése a Iuliu Hossu-emlékév nyitányán az év egyik legkülönlegesebb eseménye volt.
A portugál plébános fellépése a Iuliu Hossu-emlékév nyitányán az év egyik legkülönlegesebb eseménye volt.
A 24 éves érmihályfalvi lány nepáli kalandjai egy Instagram-bejegyzésre írt e-maillel kezdődtek.
A 24 éves érmihályfalvi lány nepáli kalandjai egy Instagram-bejegyzésre írt e-maillel kezdődtek.
A szerzővel Kolozsvár-könyveinek kolozsvári bemutatója előtt ültünk le beszélgetni sirályokról, fényekről, indiánokról és a dobhártya-visszavarrás mindennapos élményéről.
A szerzővel Kolozsvár-könyveinek kolozsvári bemutatója előtt ültünk le beszélgetni sirályokról, fényekről, indiánokról és a dobhártya-visszavarrás mindennapos élményéről.
Minden az egység illúziójával kezdődött, ami végül megvalósult, de nem úgy, ahogy azt tervezték – derül ki Bánkúti Gábor történész kolozsvári előadásából.
Minden az egység illúziójával kezdődött, ami végül megvalósult, de nem úgy, ahogy azt tervezték – derül ki Bánkúti Gábor történész kolozsvári előadásából.
A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.
A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.
A különböző szexuális kisebbségek közöttünk élnek. Ahogy az etnikai kisebbségek is a többség tömegei közt élnek. Megtanulni együtt élni, ez lehet egy cél. Ideológia-vezérelt hisztéria nélkül. Ez volna a neheze.
A különböző szexuális kisebbségek közöttünk élnek. Ahogy az etnikai kisebbségek is a többség tömegei közt élnek. Megtanulni együtt élni, ez lehet egy cél. Ideológia-vezérelt hisztéria nélkül. Ez volna a neheze.
A gyergyói zenekar szombati produkciójával örökre beírta magát a székelyföldi krónikákba.
A gyergyói zenekar szombati produkciójával örökre beírta magát a székelyföldi krónikákba.
A direkt magyarellenesség helyett továbbra is a szofisztikált ellehetetlenítési módszerekben bízik az európai táborba visszatért román állam.
A direkt magyarellenesség helyett továbbra is a szofisztikált ellehetetlenítési módszerekben bízik az európai táborba visszatért román állam.
„És a gondolkodó élet csendben átadja helyét a fanatikus és a zombi iszonyú és nevetséges szembenállásának.”
Gondolkodás egy amazonasi fejével az erdélyi magyarság visszhangkamráiról.
Minden az egység illúziójával kezdődött, ami végül megvalósult, de nem úgy, ahogy azt tervezték – derül ki Bánkúti Gábor történész kolozsvári előadásából.
A magyar zenetörténet legendás csapatát láthatta bárki, aki elzarándokolt Bonchidára az idei TIFF-en. És hej, micsoda hangattakot produkált az 50 éves Vágtázó Halottkémek.