Papp Attila Zsolt: „Mind az erdő mellett lakunk” – Mungiu fiktív Erdélyéről

Cristian Mungiu talányos és többértelmű címet viselő filmje, az R. M. N., a várakozásokra és félelmekre némiképp rácáfolva, nem a Srí Lanka-i pékek nagy vihart kavart ditrói kálváriájáról szól, pontosabban nem csak arról szól – mint ahogy a jó műalkotások általában nem egyetlen, röviden összefoglalható témáról szólnak, szalagcímszerűen.

Apropó szalagcímek: a román új hullám egyetlen cannes-i aranypálmás rendezője alaptémáinak megválasztásában gyakran indul ki aktuális, a közvéleményt foglalkoztató ügyekből, de

mindeddig sikerült elkerülnie a kényszeredett aktualizálás és szájbarágás csapdáit.

Azoknak, akik az egyértelműbb, direkt, akár dokumentarista hozzáállást hiányolják Mungiu filmjéből, felhívnánk a figyelmét arra, hogy a tapasztalatok szerint az elvonatkoztatás és egyetemesség igényéről való lemondás általában akkor is didaktikus vagy akár propagandisztikus hatást kelt, ha a mű maga deklaráltan a propagandát kívánja bírálni.

Mungiu megtartja az alaptörténetet: a cselekmény legfőbb katalizátora, hogy a filmbeli településre, Récfalvára Srí Lanka-i vendégmunkások érkeznek, és ez alaposan felbolydítja a közösség életét, elfojtott félelmek és elhallgatott sérelmek szabadulnak fel, az indulatok pedig hajszál híján fizikai erőszakba torkollnak. A román rendező azonban nem tanmesét gyárt, hanem komplex, szimbolikus-parabolisztikus elemeket sem nélkülöző lélektani drámát, amelyben

a különböző jelentésrétegek – személyes traumák, faji és etnikai konfliktusok, társadalmi problémák – szétszálazhatatlanul egymásba fonódnak.

(Ha most „hagyományos” filmkritikát írnék, értekeznem kéne arról, hogy a jelentéssíkoknak ez a sokasága néhol az értelmezhetőségnek, a történet átláthatóságának rovására megy – de nem teszem.)

A Németországban vendégmunkásként dolgozó, erdélyi szász származású férfi főszereplő azért kényszerül hazatérni Romániába, mert lefejeli az őt lecigányozó felettesét. A falu (székely)magyar, román és szász lakosai közös platformon állnak, amikor a távol-keleti vendégmunkások elutasításáról van szó, de elég egy szikra ahhoz, hogy a köztük lévő interetnikus feszültségek is felszínre törjenek.

Az idegenekkel szembeni ellenérzések látszólag a xenofóbiáról és rasszizmusról szólnak, de lassan kibontakozik a probléma szociális vetülete is

(a cégvezetők a munkaerőhiánnyal indokolják a vendégmunkások alkalmazását, de azért az ezzel járó pályázati támogatásokat sem vetik meg, a munkaerőhiányt a sanyarú fizetési és munkahelyi viszonyok indokolják, a vendégmunkásokat szidó közösség maga is vendégmunkásokat „termel” a Nyugatnak); és akkor a magánéleti (szerelmi-szexuális, családi) bonyodalmakról nem is beszéltünk.

Egyszóval, a helyzet bonyolult – nagyjából úgy, mint a valóságban.

Van ennek az egész jelentéshalmaznak egy olyan vetülete, amely bennünket különösképpen érdekel, és amiért önmagában is megérte, hogy Mungiu nem ragaszkodott az eredeti alapszituációhoz.

Az egyébként jászvásári születésű rendező megteremt egy echte transzilván faluközösséget,

amelynek ábrázolása több sebből vérzik ugyan – nem sikerült eldöntenem, a rendező időnként szándékosan téved-e el a tér- és időkoordináták között –, mégis, kísérletként figyelemreméltó. Récfalva egyértelműen erdélyi, sőt székelyföldi település: ezt jelzi a rovásírásos helységnévtábla, a Hargita megyei autórendszám, a székely zászló megjelenése és a székely himnusz éneklése, Toplica, Ditró és más helységek alkalmi emlegetése, az autonómia követelése egy feszült pillanatban. Récfalvát a filmben Torockó „alakítja”, és mi tagadás, ez nem feltétlenül szerencsés választás: a mintafalu imázsjellege néhol túlságosan előtérbe türemkedik, mint amikor egy hollywoodi szupersztár játszik egy névtelen karaktert.

Ehhez hasonló székelyföldi község azonban nem létezik:

a többnyelvűséget – ráadásul háromnyelvűséget, a némettel (Székelyföldön!) együtt – ennyire organikusan, egyszerre-váltogatva használó, az etnikumközi együttélést ilyen természetesen megélő közösség léte alighanem tiszta fikció ezen a vidéken. A „csavar” abban rejlik, hogy a film megmutatja azt is, ez a törékeny egyensúly milyen könnyen felborulhat krízispillanatokban: a „migránsok” elleni averziók egy mondaton belül jutnak el a „mi (értsd: magyarok, románok, szászok) itt békésen élünk együtt” alapállásától a másik őshonos etnikummal szembeni évszázados frusztrációk, sérelmek felemlegetéséig. Mindez ama remekül megkoreografált falugyűlés-jelenetben csúcsosodik ki, amelyet vágatlanul, egy snittben vettek fel – és ha itt tartunk, meg kell emelnünk a kalapunkat nemcsak a rendezés, de a színészek kifogástalan játéka előtt is.

Mungiu Erdélye fiktív és kissé romantikus, mégis többrétegűségével – és igen, megmosolyogtatóan botor mellélövéseivel – saját erdélyiség-képünk kliséivel szembesít,

ráadásul egy totálisan kétnyelvű (a stáblista, a feliratok is azok) filmben – és különös, hogy az erről való gondolkodáshoz egy moldvai filmrendezőre volt szükség.

Szántai János: Milyenek vagyunk, románok, magyarok, szászok itt, Erdélyben?

Cristian Mungiu új filmje, az R.M.N. (értsd, mágneses rezonancia, átvilágítás, diagnózis vagy akár RoMáNia, bár utóbbi értelmezéssel nem tudok egyetérteni, mert Erdélyt nem tartom Románia metaforájának) nem nyert Cannes-ban. Pedig rendesen szuggerálta a pálmát a filmértő szakma egy része. Érthető: ha valaki manapság kellő sokkhatással mutatja fel a maradiság, barbárság, idegengyűlölet, rasszizmus, másság-ellenesség ijesztő (és trendbe vágó) arcát, a nemzetközi elitköri siker elvileg borítékolható. Hogy ez mégsem történt meg az R.M.N. esetében, ennek két okát vélem felfedezni. Az egyik szakmai: nem ez Cristian Mungiu legfényesebb filmje. Maradjunk ennyiben, nem célom itt a mozgókép elemzése. A másik ok hatáselméleti, vagy inkább -gyakorlati: ezt a filmet „ártatlanul”, vagyis a helyi létdimenziók ismerete nélkül nem igazán lehet érteni. Nézni lehet, ott van a sok klisé a felszínen, ezt bárhol megérti bárki, aki a közösségi hálózatok kommentbugyraiba egyszer belebámult. A Mungiu által

a filmbe belekódolt jelképrendszereket viszont érzésem szerint csak helyi tapasztalattal „fertőzötten” lehet megfejteni.

A történet a nagy port kavaró ditrói pék-ügyet dolgozza fel. A kulcsszavak: helyi közösség, munkaerőhiány, ínség, vendégmunkások, elutasítás, botrány. Javára írom a rendezőnek, hogy nagyon igyekszik nem moralizálni. Hogy ez nem mindig sikerül neki, talán nem az ő hibája. Bár a forgatókönyvírónak azért nem kellett volna épp minden panelmondatot beírnia. Persze, a „fertőzött” nézőnek is megvannak a maga csapdái: amikor például arról mesél a film, hogy van egy hargitai falu, amelyhez Kolozsvár van igen közel. Meg egyáltalán, hogy néz ki ez a hargitai falu (valójában Torockó)? Milyenek az (elírt) autórendszámok? Hol is tudnánk mi, itt élők elképzelni egy iskolai ünnepélyt, ahol a gyerekek három nyelven mondják a Mioricát, miközben Johnny Cash (Ghost) Riders in the Sky című nótája megy? Közben persze értem az alkotói szándékot.

Egy jászvásári születésű román rendező így képzelte el a kortárs valóságban gyökerező, ideális (?) erdélyi közösséget.

Na de ezeken a helyiségből fakadó csapdákon túl az az érzésem, épp itt van a film kódrendszerének kulcsa: ilyenek IS vagyunk, románok, magyarok, szászok (amennyien maradtak még) Erdélyben. Időnként csontba vág a rólunk, illetve magunkról alkotott kép, időnként teljesen hamis, időnként a lehető legkülönbözőbb dimenziók kavalkádja. Meglátásom szerint a sokak által furcsának tartott történetlezárás is erre utal. Mungiu egyszerűen képtelen lett volna a a film „realista” stílusában befejezni ezt a „valóságosnak” szánt történetet.

Mert akkor meg kellett volna mutatnia azt is, hogy nem CSAK ilyenek vagyunk. És nem CSAK erről szólunk.

És ez lehetetlen küldetés lett volna. Ezért azt a homályosan szimbolikus finálét választotta, amikor az ember szembenéz saját állati lényével. És megküzd vele. Még akkor is, ha a harc kimenetele nem feltétlenül az ő javára dől el.

El nem tudom képzelni, mi lesz ennek a filmnek az utóélete. Felteszem, kap valahol pár díjat, aztán felkerül a polcra, a többi mellé. Azt pedig csak remélni tudom, hogy a filmről való vagy vele kapcsolatos nyilvános kommunikáció szintjén nem CSAK a panelmondatok maradnak meg. Mert ez többet ártana, mint amennyi hasznot az ideális erdélyi közösség megmutatásával hozott.