Ha van szerencsétlen vonatkozása az erdélyi magyar autonómiatörekvéseknek, akkor mindenképpen az, hogy az elmúlt száz év Romániájában egyetlen ilyen irányú előzményre lehet hivatkozni: az 1952 szeptember 24-én létrejött Magyar Autonóm Tartományra (1960-tól 1968-ig: Maros-Magyar Autonóm Tartomány) – és legalábbis kétséges, hogy ez „haladó hagyomány”-nak nevezhető-e. Hogy miért? Többek közt erre is választ kaphatunk abból a friss, Autonómia alulnézetből című (a YouTube videómegosztón egyébként teljes terjedelmében megtekinthető, lásd lentebb) dokumentumfilmből, amit a Székelyföldi Stúdió készített, Fecső Zoltán rendezésében, és amely szakértők, egykori „tanúk” megszólaltatásával igyekszik körbejárni ezt az ellentmondásos korszakot – és azt a sajátos közigazgatási képződményt, amit kitermelt.

Mert ne legyenek illúzióink, az ötvenes évekbeli székelyföldi magyar (pszeudo)autonómia a kor és a rendszer „terméke”. Mégis, néhány évig képes volt azt az érzetet kelteni a Székelyföldön élő magyarokban, hogy – amint egy megszólaltatott nyugalmazott főorvos mondja a filmben –

nem másodrendű állampolgárok.

Az, hogy Gheorghe Gheorghiu-Dej kőkemény sztálinista Romániájának közepén létrejöhetett egy etnikai alapon szerveződő autonóm tartomány, mindenkit meglepetésként ért, ugyanis semmiféle előjele nem volt érzékelhető. Ahogy Stefano Bottoni történész fogalmaz a filmben:

az autonómia az égből pottyant 1952 nyarán, egy durva kollektivizálási kampány kellős közepén, ráadásul pont azokban a napokban, hetekben indult egy nagy letartóztatási hullám is, tehát mindenki másra figyelt.

Azt gondolhatnánk, hogy a MAT létrehozása egy nehezen kicsikart engedmény volt a román államhatalom részéről, amelyet a bukaresti pártvezetés és az erdélyi magyar kommunista elit közti egyezkedések előztek meg, de ez nem így volt. Az autonóm tartományt egyértelműen szovjet nyomásra hozták létre, Sztálin állítólag – ezt már Novák Csaba Zoltán történésztől, szenátortól tudhatjuk meg – ceruzával írta bele a készülő új román alkotmány tervezetébe az önálló magyar régió megalapítását. Olyannyira szovjet elvárás volt ez, hogy a román állam- és pártvezetés úgy érezte, magyarázkodnia kell a döntés miatt, ezért propagandaanyagokban igyekezett „felvilágosítani” az ország népét a nemzetiségpolitika ezen fordulatának szükséges, sőt üdvös voltáról.

Ez a nemzetiségpolitika, Bottoni szerint, unikumnak számított Európában, és emögött a Szovjetunió nagyhatalmi érdekei álltak: Moszkva ugyanis így szeretett volna egyensúlyt teremteni a nemzetiségi kérdésben, hogy ezáltal még inkább ellenőrizhesse ezt a területet, Erdélyt, és sakkban tarthassa a magyar és a román felet egyaránt. Mindenki legyen egy kicsit megelégedve, de ne nagyon – és Sztálin mesteri játékosnak bizonyult ezen a téren.

Ha már megelégedés: a helyi (székelyföldi) románokat hidegzuhanyként érte a hír, árulásként érzékelték, úgy gondolták, a bukaresti hatalom – alig több mint egy évtizeddel a második bécsi döntés, azaz Észak-Erdély Magyarországhoz való visszacsatolása után – odadobta őket „a magyaroknak”, és valósággal pánikba estek. Ma már talán megmosolyogtatónak tűnhet, de akkor még teljesen komolyan

felmerült a kérdés, hogy az új helyzet új határokat, esetleg új pénznemet jelent-e – például a Tusnádfürdőn üdülő, nem Székelyföldön élő románok egy része állítólag hazautazott, mert nem tudták, az autonómia nem jár-e határmódosítással.

Hát nem járt azzal, de az kétségtelen, hogy bármennyire is „üvegház” jellege volt ennek az autonómiának, mégiscsak segítette a magyar identitás megőrzését. Az anyanyelvhasználati jogokat például kifejezetten széles körben alkalmazták: az intézményi élet többnyire magyarul zajlott, a hivatalos iratok egy része magyarul készült, a bírósági tárgyalásokat – a résztvevőktől függően – részben magyarul tartották, a helyi tartományi elitnek részarányosan (sőt talán felülreprezentáltan is) voltak tagjai székely-magyar káderek, élükön Csupor Lajos tartományi párttitkárral, Gheorghiu-Dej egykori börtönviselt mozgalmi elvtársával. Amint valaki fanyarul megjegyzi: még a szekusok is magyarok voltak.

Ezeknek a magyar pártembereknek a feladata volt a helyiek nyelvére lefordítani azt, hogy Bukarest mit gondol és mit akar, a román nemzetállam egyfajta meghosszabbított kezeként kellett megérteniük és megértetniük a magyarokkal a gyakran változó központi elvárásokat – ez is kérdésessé teszi, mennyire beszélhetünk valódi autonómiáról.

Mindeközben zajlottak az ötvenes évek, kollektivizálással, beszolgáltatásokkal, kvótarendszerrel, kuláküldözéssel, a szocreál államilag megszabott művészeti egyeduralmával, politikai elnyomással, és nem utolsósorban, a MAT-on kívüli területek erőltetett románosításával. A fordulópont talán 1956-ra tehető: a magyarországi forradalom élénk visszhangot váltott ki Romániában is, a leverését megtorlások, perek kísérték, a román állam- és pártvezetés pedig elérkezettnek látta az időt a megszerzett kisebbségi jogok elsorvasztására, az autonómia felszámolására és a centralizált, francia típusú nemzetállam kiépítésére – ennek érdekében gyakran hangsúlyozták azt az egyébként hamis vádat, miszerint a magyar forradalomnak nacionalista, revizionista célkitűzései lettek volna.
Bukarest levonta a következtetést: úgy látták – és úgy látják azóta is, ahogy arra Novák helyesen utal –, hogy

az önálló erdélyi magyar intézményrendszer jelenti az erdélyi magyarok anyaországhoz való kötődésének origóját, ezért azt minél inkább fel kell számolni, így lesz például több magyar tannyelvű iskolából vegyes iskola, vagy a Bolyai Tudományegyetemből Babeș-Bolyai.

Ez a folyamat 1958-ban tetőződik, amikor a magyar pártvezetés Romániába látogat: a román elvtársak hatalmas csinnadrattával hordozzák őket körbe az országban, Kádár János pedig nyilvánosan bejelenti, hogy Magyarországnak semmiféle (főként területi) igénye nincsen Romániával szemben; a kisebbségi kérdés tehát ezennel megoldottnak tekinthető. Ezúttal – amint azt Nemes Levente színművész, aki egykor ott volt a marosvásárhelyi hallgatóságban, elmondja – az erdélyi magyarok érzik elárulva és az anyaország által elhagyatva magukat.

1960-ban pedig szétszabdalják a Magyar Autonóm Tartományt, létrejön a Maros-Magyar Autonóm Tartomány, amelyről lecsatolnak színmagyar vidékeket, illetve hozzácsapnak román többségű tájegységeket, a magyar lakosság számaránya így a korábbi 77 százalékról 62 százalékra csökken.

A többi már történelem.

Vagy nem is annyira…