Forrás: képernyőmentés

A kicsi, a nagy, a Mobra és az élet – mi fér egy román road movie-ba?

Egy szinte banális, de szépen elmesélt történet egy szerelmes kamaszról, aki a Mobrájával felkerekedik, hogy meglátogassa szerelmét Kolozsváron, és közben átutazik az országon.

Hirdetés

 

Pár hónapja fut a romániai mozikban egy román-szerb-bolgár koprodukciós alkotás, a Horia. Az Ana-Maria Comănescu által rendezett road movie-t – amely egyszerre útifilm és felnövéstörténet – az idei TIFF-en néztük meg a román filmek versenyén, június 18. keddi napján, a Mărăști moziban.

Amikor először megjelentek a filmet népszerűsítő reklámok, plakátok és más promóanyagok, felkaptam a fejem: road movie? Romániában? Írjatok fel engem is! – majd elégtétellel nyugtáztam, hogy itt bizony földrajzszeretet lesz, az ország tájai fognak feltűnni a képkockákon. Ami be is vált, noha nem célja a filmnek Románia dokumentarista bemutatása a domborzati formák sokszínűsége kapcsán. Ennek ellenére képes előhívni az emberben valami keserédes, jobbára meghatározhatatlan érzéscsokrot, ami egyszerre áll közel a hazaszeretethez és az idegenséghez is. A földrajz itt szimbolikus minden értelemben – de erről később.

Adott egy 17 éves srác, Horia (Vladimir Țeca főszereplésével), valahol a Duna mentén – tán Dobrudzsában –, aki türelmetlenül várja az érettségi eredményeket. Miután kiderülnek az eredmények, boldogan summázza, hogy sikerült az érettségi, ezért felhívja Kolozsváron élő, vele egykorú barátnőjét, Anát, hogy neki is gratuláljon az eredményeihez. Hősünk nagyon szerelmes – hogy ez milyen mértékben viszonzott, azt nem spoilerezzük –, ráadásul közeleg a születésnapja is, aminek alkalmával autószerelő apja meglepi egy régi, kipofozott Mobra motorbiciklivel.

Az is kiderül, hogy Horia édesanyja már nem él, az apuka egy csajozós-motorozós fickó, csak úgy ontja magából egy tinédzser számára idegesítő életvezetési tanácsait, amik vagy beválnak, vagy nem… Horia azonban az apjával való veszekedés után megfogja az éppen csak működőképes tragacsot, és egy éjszaka felkerekedik, hogy meglátogassa szerelmét Kolozsváron. Egy hátizsákkal, néhány ruhával és szendviccsel meg egy mobiltelefonnal. Jogosítvány nélkül, kiskorúként.

Itt jön be a képbe egy 13 éves leányzó, aki egy lerobbant Daciából kiugorva kilopja a vasúti híd alatt éjszakázó Horia zsebéből kilógó mobiltelefont… az egyetlen eszközt a túléléshez, navigáláshoz. Nos, innen bonyolodnak a dolgok: ugyanis nem várt körülmények teszik lehetővé, hogy Stela, a mobiltolvaj kiscsaj megszökjön az őt lopásra kényszerítő testvérétől és apjától és elrobogjon a naplementében és napfelkeltében Horiával Kolozsvár irányába, ahol – állítása szerint – megkeresi majd a nagybátyját és vele fog lakni. Meg persze megkerül a mobil is.

Van tehát két szökött gyerek a román országutak, furcsa emberek és egyéb veszélyek hálózatában, szinte semmi nélkül.

Hogyan fognak boldogulni és eljutnak-e a célpontig? – teszi fel a kérdést minden létező road movie, amit egyszer leforgattak.

Minden kliséjétől eltekintve (szerencsés véletlenek, kalandos problémamegoldás, túlélés, nem várt veszélyek, mély beszélgetések, baleset, benzinkút, roncstelep, és még egy szimbolikus vándorcirkusz is, amely, mint liminális hely, transzcendenssé teszi az egészet némileg) ez egy olyan film, amit ezredfordulósok csináltak maguknak mai fiatal színészekkel, a kései kommunizmusban és a korai posztrendszerváltásban születetteknek, mintegy válaszként és kompenzációként.

Mire is gondolok itt: nekünk, akik az amerikai filmeken nőttünk fel, ez egyfajta elégtételként szolgál, hogy lám, egy ilyet mi is tudunk, itt a Balkánon, a maga sajátos, mégis untig ismerős helyszínekkel, beállításokkal, zenékkel, nosztalgiánkkal – valami után, ami valószerűnek és lehetségesnek tűnik. Nevezetesen: hagyni a hülye felnőtteket, megszökni, világgá menni, szembesülni vele, megmenekülni, magunkkal szembenézni.

Csakhogy ez mind olyan, mint egy jól megírt novella. Megmarad fikciónak, de tartalmazza azokat a valóságelemeket, amelyek sajátossá teszik. Miközben kicsit azért mesei. Így van ez Romániával és a benne utazással is. Közben meg mi is felnőttünk és apáink zenéjét tesszük be aláfestésnek.

A szereplők filmbéli problémamegoldása briliáns – szerencse szerencse hátán, igazán kalandossá és élvezhetővé teszi minden jelenetét. Amikor kiszámítható, akkor sem teljesen az: mégis tűkön ül az ember, hogy ez a két gyerek mégis mit a fenét fog legközelebb kitalálni, hogy boldoguljon. „Dészkurkörecek” (románul: descurcăreț, vagyis talpraesett, élelmes, ügyeskedő) akcióban.

Hirdetés

Közösségi oldalakon – főként a Letterboxd nevű filmes applikáción – többen is szóvá tették, hogy a film elég avíttas néhol, főleg párbeszédek terén, mondván, hogy nem beszélnek így manapság a tinédzserek. Ehhez csak annyit tennék hozzá, hogy nincs két egyforma tini. Ami pedig két hősünket illeti: egy elszigetelt vidéken élő, kicsit mamlasz srác és egy életrevaló, de pimasz, korábban eléggé erőszakos körülmények között élő lány párbeszédeinek lehetünk szem- és fültanúi, ami olykor meglehetősen szikár, de nem mentes vicces szófordulatoktól és attitűdöktől.

A berzenkedő, társadalmat minden szegletében jól ismerő kommentelők figyelmét szeretném felhívni: ez továbbra is egy film. Ami nem biztos, hogy eleget akar tenni a kor- és élethű ábrázolásnak. A Stephen King-novella alapján készült, a műfajában klasszikusnak számító, Rob Reiner által rendezett Stand by Me is néha kis felnőtteket mutat nekünk. (De persze eszünkbe jutnak itt mások is: Bonnie and Clyde, Natural Born Killers, vagy a Thelma and Louise…)

Ha ezt elfogadjuk, jobban is szórakozunk, mert amúgy az egész alkotás tényleg arra megy rá, hogy jól érezze magát az ember közben – amolyan feelgood-movie.

Ami nagy dolog: a harmincéves Ana-Maria Comănescunak ez volt az egészestés debütje. Az utazós-kalandos hangulat mellett kiegyensúlyozottan van jelen egyébként egynémely dolog finom problematizálása is, ami felüdülés a mostani filmipar tendenciái mellett: láttat, de nem ítélkezik, vizuálisan teszi fel a kérdéseket, nem szájbarágósan.

Dobrudzsa, Duna-part, alföld, szubkárpáti erdők, Transalpina, Kolozsvár – egy motoros szemüvegen keresztül.

Mintha a szimbolikus dél-észak, kelet-nyugat konstruálódna meg itt az országhatárokon belül, hogy végül kitáguljon.

Dobrudzsa a világ vége, a kelet, a messzi Kolozsvár pedig a fejlett nyugat, a haladás, a beteljesült találkozások célpontja, ami egyszerre tűnik mitizálható messzeségnek és legyőzhetőnek, mígnem kiderül, hogy van ennél nyugatabbra is – itt pedig meg is állnék a spoilerezéssel. A Balkán és Közép-Európa egyszerre van a filmvásznon is, a nézők lelkében is.

Ami pedig a földrajzot illeti: érdemes felülni egy Mobrára és világgá menni Romániában. Azt szoktam mondani: persze, hogy értem, hogy a románok miért tartanak igényt Erdélyre, hiszen én is itt, Erdélyből igényt tartok Romániára. És mindenkitől elnézést kérek, aki politikainak nézi az előbbi kijelentésemet, de az valóság, hogy ez az ország igen szép. A szépség pedig néhanapján felülírja a történelmet és a politikát.

Forrás: képernyőmentés

 

 

 

Hirdetés