Amikor Molnár Vilmos arra kéri a kolozsvári Bulgakov kávéház Macskaházában László Noémit, hogy ne irányítsa rá a lámpa fényét, mert ez a Szekuritáté kihallgatószobájában szerzett élményeire emlékezteti, már sejthetjük, hogy hangulatos estnek nézünk elébe.

A csíkszeredai Székelyföld folyóirat szerkesztője felidézi, hogy a 80-as években két-három alkalommal fordult meg az említett műintézményben, ebből csak egyszer volt „komolyabb” a dolog, akkor besúgói „angajament”-et is alá akartak íratni vele, sikertelenül. „Először akkor hívtak be, amikor Böjte Csaba barátom teológiára jelentkezett, akkor bevitték a barátait, különösebb ok nélkül, csak a szeku olyan volt, mint a jó szülő, nem várta meg a bajt, inkább megelőzte” – meséli szokott fanyar humorával.

Ami a humort illeti: Molnár Vilmos úgy véli, az általa is kultivált abszurd és groteszk lényegi kapcsolatban áll a humorral, mert a logikája ugyanaz: elindítunk egy történetet, és aztán egészen máshová érkezünk meg, mint ami az indulásból következne. Nem szereti, ha „humoros íróként” skatulyázzák, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy az Álljunk meg egy szóra sorozatnak nem volt még olyan estje, amelyen ennyit derült volna az úri közönség, mint az övén.

„Volt egyszer egy nagy pillanatom…” Molnár Vilmos és László Noémi|Fotó: Varga Melinda

Molnár Vilmos a meghökkentés erejében hisz, abban, hogy az írónak ki kell zökkentenie olvasóját a hétköznapi gondolkodási sémákból. Alapvetően novellista, aki versekkel kezdte a pályáját (ezek néhány évtizedes késéssel meg is jelentek Postakocsi című kötetében), de ezt egyáltalán nem tartja problémának egy – irodalomolvasási szokások alapján – regénycentrikus korban sem, és többek közt Borges példáját idézi, aki sosem írt nagyprózai művet; bár azt is elárulja, hogy ő épp most dolgozik egy kisregényen.

Az irodalomban a fikciót szereti, a „mi lett volna, ha…” kérdését tekinti irányadónak, de úgy, hogy mégse rugaszkodjon el teljesen a realitástól, az emberek mindennapi valóságérzékelésétől. Végredményben az etikai hitelesség az irodalmi alkotás mércéje, mondja, és felidézi, hogy egy, a saját nagymamája figurájából inspirálódott írása kapcsán egyszer megkérdezte tőle valaki, hogy honnan ismerte az ő (mármint az olvasó) nagymamáját, mert ez a novella nyilvánvalóan róla szól.

Néha a meghökkentés mesterét is sikerül meghökkenteni: Molnár Vilmos első, Levél Szingapúrból című kötetének megjelenése után tényleg kapott egy levelet Szingapúrból, felbélyegezve, pecséttel ellátva, ahogy kell – sejtése szerint valamelyik barátja, ismerőse vagy olvasója, aki a délkelet-ázsiai városállamba tévedt, nem bírta kihagyni a ziccert.

Azt is megtudhatjuk, hogy egy erdélyi írónak néha olyan cégióriásokkal kell felvennie a harcot, mint a Disney. Molnár Vilmos ugyanis írt egy átiratot Milne Micimackójából, de szerzői jogi okokból csak 2026 után tudja kiadni kötetben (folyóiratokban már közölte mind a tíz részt). A Disney nem is annyira a történetet, inkább a karaktereket – és a kulturális fogyasztási cikkek révén belőlük húzható kommerciális hasznot – védi. De nincs elkeseredve: „nekem van időm” – mondja.

Mindenesetre ha valaki arra kíváncsi, hogy

• mi köze a halpasztának egy Szingapúrból érkező levélhez;

• milyen következtetésre jut a részeges Hjúg bácsi, miután egy vonatúton átalussza az állomását, és arra ébred, hogy a vonat egyik ablakán kinézve verőfényes napsütés van, a másik oldalon viszont zuhog az eső;

• Csicsó és Gyergyó között a vonaton az Úristen miért jelenik meg előbb Szőcs Géza, majd Bodor Ádám képében,

az olvassa el a kötetben már megjelent novelláit. Talán még arra is kedve támad, hogy az írónak átutalja a fizetését.