Olvasom: az illetékes szervek 38 személyt vettek őrizetbe, akik a vád szerint embereket (köztük kiskorúakat) raboltak el, láncon tartották, kényszermunkára hajtották és bántalmazták őket, mindezt embertelen körülmények között. És a hírek szerint nem tegnap kezdték az ipart: az argeși terror 2008 óta tart.
A honi és nemzetközi sajtó természetesen felrobbant a hírre. De láttam Románia miniszterelnök-helyettesét is, amint fejét csóválja és határozottan kijelenti: sajnálatos, hogy ilyesmi a 21. századi Romániában megtörténhet. (Nem mondja komolyan! Másrészt, mit is mondhatna, ugye…) Mást nagyon nem láttam háborogni az ügyben, de hát nyár van, meleg van, szabadság van. Meg egyenlőség, meg ilyenek. (Persze az is lehet, hogy mindenki háborog, csak én nem nézem eleget a televíziót.)
Egy dolgot azonban módfelett furcsállok. Az egyik televíziós riportban láttam, hogy a riporter a „rabszolgatartó” banda szomszédait kérdezgeti, egyre inkább hitetlenkedve (vastag bőre van egy-egy ilyen riporternek, tudom, de ez még neki is soknak bizonyult): És mondja, néni, nem látott semmit? Nem tűnt fel, hogy a szomszédban láncra vert alakok vannak? Nem látta, hogy verik a gyerekeket? Egyáltalán, nem látott semmi furcsát? A válasz: nem. Öt embert kérdezett a riporter. A válasz mindannyiszor: nem. Nem történt semmi furcsa, semmi különös. Na és akkor kérdezem: egy faluban – abban a faluban, ahol egy tenyérrel rövidebb szoknyában nem lehet kimenni a házból, mert megszólják az embert, abban a faluban, ahol mindenki mindent tud mindenkiről – senkinek fogalma se lenne arról, hogy egy banda majd’ 10 éven keresztül gyakorlatilag emberkínzásban utazott? Hát, én ezt nem hiszem. Félt a falu? Megfenyegették a lakosokat? Nem érv. Bárki felhívhatta volna a rendőrséget, ahogy most végre megtörtént. Van egy sejtésem: az a falu, amit az irodalomból ismerünk, meghalt. Vége a rurális idillnek. Ahol zöld a fű, acélosan mosolyog a paraszt és mindig van egy ma született bárány valahol a tájban. A végletekig cinikussá vált falusiak hátat fordítottak a borzalomnak. Nem a mi dolgunk. Borzasztó távlatok ezek.
De hogy ne fejezzem be éppen ennyire szomorúan: van egy ötletem, a felháborodottan nyilatkozgató (vagy éppen nem nyilatkozgató) politikusokkal kapcsolatban. Kapjuk el és láncoljuk oda őket hivatali íróasztalukhoz. Hátha akkor jobban teljesítenek. Vagy bár elkezdenek reflektálni a saját remek kis pozíciójukra. Ha már megválasztottuk őket, és belecsöppentek a pixisbe, mint légy a tejbe.