Az Álljunk meg egy szóra legutóbbi estje „premier” volt abból a szempontból, hogy Márton Evelin személyében először volt női meghívottja az Erdélyi Magyar Írók Ligája beszélgetéssorozatának. Ez magát a meghívottat nem különösebben érdekli, nőként ugyanolyan jó írni, mint – valószínűleg – férfiként. Az est állandó házigazdája, László Noémi – most először – arra is reflektál, hogy a beszélgetés, hasonlóan a korábbiakhoz, egy puszira nyíló száj „árnyékában” zajlik – értve ez alatt a Bulgakov kávéház irodalmi szalonjának dekorációjául szolgáló fotóművészeti alkotás(oka)t.
Márton Evelin első kötete, a budapesti Pont kiadónál 2008-ban megjelent Bonjour Leibowitz című novelláskönyv, a szerző állítása szerint, eléggé visszhangtalan maradt. A kötetről – amelyet Szonda Szabolcs, az akkori Romániai Magyar Szó Színképek című mellékletének szerkesztője biztatására állított össze a szerző – bő fél évvel annak megjelenése után közölt recenziót Szabó Róbert Csaba, a Látó szerkesztője. A kolozsvári születésű és évekig Bukarestben élő írónő – aki „civilben” rádiós szerkesztő – így került kapcsolatba a vásárhelyi Látó-körrel, aztán a csíkszeredai Bookart kiadóval, amelynek azóta is hűséges háziszerzője.
László Noémi és Márton Evelin a puszi alatt (fotók: Szabó Tünde)
Az is kiderült, hogy Márton Evelin nem szeret merev műfaji formákban gondolkozni – erre utal a Novellák és más szövegek alcím is. A könyvek között egyébként meglehetősen nagy tematikai átjárások vannak: a Papírszív című utópikus/disztópikus regény például a Macskaméz novellás(és egyéb szöveges)kötet egyik történetszálából indul ki, annak a „kifejtése”. Az írónő úgy véli, lényegében bármilyen történetből lehet regényt írni, és bár az irodalmi alkotás természetesen fikció, műveinek megvannak a „fogódzói” az irodalmon kívüli világban.
Márton Evelin (láz)álomszerű történeteinek egyik legszembetűnőbb sajátossága a különös csengésű neveket viselő szereplők kavalkádja (Anwar, Kajgal, Milen, Filemon, csak hogy a Szalamandrák éjszakái című legutóbbi regényét említsük), akik hasonlóan multikulturális világokat népesítenek be, nem ritkán egzotikus helyszíneken, az óceáni szigetvilágtól Latin-Amerikán át Afrikáig. Ő viszont – ellentétben Rejtő Jenővel, aki úgy írt Afrikáról, hogy nem járt ott – szereti olyan helyekre kalauzolni az olvasóit, amelyeket már „felfedezett” (kivételek persze vannak, például Dél-Amerika).
Ezért talán nem annyira meglepő, hogy Márton Evelin nem kedveli túlságosan a határokat, legyen szó politikai, kulturális vagy szexuális értelemben vett korlátokról. Írásaiban az etnokulturális sokszínűség mellett a szerelmi viszonyok (szinte) összes variációival találkozunk, a lehető legtermészetesebb módon, tabuk nélkül.
A határok és az identitás témájánál maradva: Márton Evelin, bevallása szerint, nem elkötelezettje irodalmi vagy politikai szekértáboroknak, az E-MIL-nek is csak kitartó unszolásra lett tagja, mert „mégiscsak jó, ha tartozik valahová az ember”. Afrika és Utópia között félúton.