A Beke-ügy pillanatok alatt nagy karriert futott be nemcsak a bréking-szalagcímekre szakosodott, szenzációéhes kereskedelmi médiában, de az internetes nyilvánosság folklórgyártó fórumain is. A „székely terrorista”, illetve a „székely bomba” mint mém, mint tömegkulturális karakter azonnal virális képi és szöveges tartalmak sokaságának ihletője lett. S míg az audiovizuális média a „terrorfenyegetettség” és a „magyarveszély” klikkvonzó felnagyításával sokkolta reszkető mioritikus közönségét, a világháló népe büntetett: no nem a székely terrorizmust, hanem a szerveket.
A kürtőskalácsba rejtett dinamitos, petárdás, játékpisztolyos vagy harci plüssmedvés mémekkel párhuzamosan pedig sorra szólaltak meg ismert román véleményformálók, akik bosszankodással vegyes szatirikus hangnemben kérték ki maguknak, hogy a titkosszolgálat ügyeletes dzsémszbondjai hülyének nézzék őket, és lenyomják a torkukon Kézdivásárhely mint veszélyes terrorista központ több sebből vérző történetét.
Olvastam olyan véleményt is, amely helytelenítette a feketehumor-dömpinget, mivel a terrorizmus egyáltalán nem vicces dolog, és az effajta hozzáállás csak elbagatellizálja a problémát. És bár a helyzet tényleg nem túl mulatságos (főleg az ügy szereplői számára), cseppet sincs szó bagatellizálásról, épp ellenkezőleg: egyfajta görbe tükör, amelyben az látható, hogy a hatóságok, a terrorelhárítás és a hírszerzés az, amely bagatellizálja a terrorizmus Európa-szerte forróvá vált problémáját, azáltal, hogy nehezen hihető kontextusban igyekszik témát kreálni belőle Romániában.
Ezek a reakciók arra világítanak rá, hogy a minimális intelligenciával rendelkező emberek jelentős része ösztönösen érzi a különbséget aközött, ami Kézdivásárhelyen „történt”, illetve amit a valódi terrorizmusról tudunk vagy sejtünk. Nem is a konkrét információkról van itt szó: nem tudhatjuk biztosan, hogy a székely vármegyések tényleg terveztek-e valami bombasztikusat vagy sem – egyszerűen arról a tapasztalaton vagy közvetett ismereteken alapuló képről, amely minden etnikai konfliktus ellenére a többségben az erdélyi magyarokról él (az erdélyi magyarok önképéből pedig végképp hiányzik ez az elem). A Székelyföld mint terrorfészek csak azok számára reális forgatókönyv, akik már eddig is nagyon akartak hinni valami ilyesmiben. Ha az ember a párizsi Bataclanra gondol, majd a kézdivásárhelyi szemeteskukára, és megpróbálja egymás mellé helyezni a kettőt, önkéntelenül lelepleződik a terroristabotrány morbid humora és kisszerűsége.
A különbségtételt az illusztrálja a legjobban, hogy a dzsihádista fiatalembertől viszont – képzavarral élve – a közvélemény arcára fagyott a mosoly. Mert ez a történet sem áll a legbiztosabb lábakon, talán túlságosan is klappol, sőt enyhén Minority Report-íze van, de tökéletesen illeszkedik abba a narratívába, amely a nagyon is létező iszlamista terrorizmus működési módszereiről és lélektanáról kialakult bennünk. Mert elintézhetjük az ügyet azzal, hogy csak egy meggondolatlan, hülye kölyökről van szó, de túl sok hasonló európai esetről van tudomásunk ahhoz, hogy legyintsünk rá. Lehet, hogy a dzsihádista fiú ügyét is felfújták, de attól még hihető, és ezért valahogy nincs kedvünk derülni rajta.
Mint ahogyan azon sem, hogy – mindennek ellenére – az ifjú iszlamistát nem helyezték előzetes letartóztatásba, a székely petárdást viszont igen. És van egy olyan sanda gyanúnk, hogy az ügy vége még kevésbé lesz vicces.