És a mi felelősségünk…?

Szüntelenül szidjuk az Antantot, a franciákat, a gonosz Nyugatot, a területéhes román, szlovák, szerb nacionalistákat. Közben elmarad a szembenézés, a leszámolás saját hibáinkkal, mulasztásainkkal.
Hirdetés

„Mióta a pesti »nemzeti« kormány a közbeszéd és már-már a kötelező közsiránkozás témájává tette Trianont, ami ugye elvitte minden magyar boldogságát (ezért megy többszázezer fiatal magyar diplomás nyugatra, hátha ott angol, német vagy holland néven mégis rátalál), több írást is olvastam a »nemzet ügyvédjéről«, gróf Apponyi Albertről, aki hatalmas tudásával és szónoki tehetségével állítólag bámulatba ejtette a Trianonban felettünk ítélkező urakat. Hogy ezek az urak mégsem hatódtak meg olyan nagyon, az általam olvasott négy-öt cikk, tanulmány közül csak egy merte kimondani, hogy erről nem kis részben maga Apponyi személye tehet. Ugyanis vallás- és művelődési miniszterként ő volt annak a magyar nyelvvédő törvénynek a megalkotója, amit a kisebbségek olyannyira sérelmeztek, s a románok, szerbek, szlovákok olyan élesen bíráltak Trianonban is. Nem inkább egy olyan magyar politikust kellett volna oda küldeni (voltak ilyenek, ha nem is Széchenyi tekintélyével rokoníthatók), akinek a személyisége nem kelt ennyi ellenszenvet?

Még egy példa felelősségünk elhallgatásával kapcsolatban. Szilágyi Aladár, az Erdélyi Riport munkatársa a lap egyik utóbbi számában interjút készített Vida Gábor marosvásárhelyi íróval annak okán, hogy egy nagy lélegzetű, több évi kutatómunkát igénylő Erdély-regénnyel jelentkezett, az első világháború és Trianon időszakából. Egyik fontos megállapítása: »Nem tudom, hogy miért hagytuk elveszni Erdélyt, attól tartok nem volt rá szükségünk«. Az indokok közt olyan nyomós érvek szerepelnek, mint az, hogy a román csapatok 1906. évi betörése után sem történik semmi Erdély védelmére. Nem épülnek erődök, védőművek, mintha csak egy kis játék lett volna. »1918-ban a románok megint bejönnek, megint elcsodálkozunk. Átlépik a demarkációs vonalat, halatlan. Vix ezredessel levelezgetünk, senkinek nincs egy ép ötlete. Nem állítunk katonaságot, tüzérséget, nem állítjuk meg a benyomulókat, hogy aztán az adott helyzetben az Antant mondjon, ami akar. A román hadvezetés sokáig el sem hiszi, hogy nincs komoly ellenállás«. Ma sem értjük, miért nem csináltunk semmit! De azóta mennyi mindent csinálunk! Szüntelenül szidjuk az Antantot, a franciákat, a gonosz Nyugatot, a területéhes román, szlovák, szerb nacionalistákat. Közben elmarad a szembenézés, a leszámolás saját hibáinkkal, mulasztásainkkal. Persze az sokkal nehezebb.”

Hirdetés