„A korrekt meghatározás szerint azokat az iskolákat nevezik így, amelyekben a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók aránya közelíti vagy eléri a száz százalékot. Gettósodó iskolák pedig azok, amelyekben ez az arány meghaladja az ötven százalékot. A magyar közoktatásnak ez a három hával jelzett halmaza általánosságban a cigány tanulókat és cigány iskolákat jelzi. (…)
A pedagógia tudománya és a politika gyakorlata foglalkozik a cigányság és a gettósodás kérdéseivel, láthatólag a legkisebb pozitív fejlemény nélkül. Sőt, kormányok jönnek-mennek, prioritások és világnézetek változnak, mindezektől függetlenül az utóbbi huszonöt évben folyamatosan növekszik a gettóiskolák száma.
Az elméleti vita egyik oldalán azok hallatják a hangjukat, akik szerint a gettóiskolába kevesebb pénzt, képzetlenebb pedagógust, rosszabb ellátást küld a magyar költségvetés, míg a másik oldal véleménye szerint a cigányok genetikusan (kevésbé fasiszta megközelítésben: szociokulturálisan) gyengébb eredményekre képesek, költhetünk a felemelésükre bármennyit. A politikai nyilvánosságban folyó vita itt-ott már a múlt századelő faji vitáinak színvonalát idézi. (…)
Nálunk társadalmi közmegegyezés működik: adunk nekik segélyt, közmunkát, szegregált településeket, általános iskolát, lejárt szavatosságú átképzéseket és száraztésztát, hogy tudják, hová kell tenni a voksot. Kitörési esélyt nem adunk. Abban mi is szűkösen vagyunk.
Kitörni a hazai viszonyokból azok a fiatalok tudnak, akik diplomával a farzsebben hajlandók Londonban beállni a fekete mosogatóba. Itt, a gettóban meg maradunk mi, öregek, szegények, esélytelenek. Szép új jelen.”