Venus és Nichita Ulrache találkozása az erdélyi prózairodalom boncasztalán

Varga László Edgár – a továbbiakban Edgár – kollégám azt mondta a saját könyvbemutatóján, hogy nincsen objektív újságírás.

Igazat kell adnom neki, hiszen róla írok most. Így, körülbelül évtizednyi ismeretség után, ráadásul a könyvbemutatójáról. Mert, mint tudjuk, az irodalom szubjektív dolog, még akkor is, amikor az objektivitás álcája mögé bújik, és végzetes, mint a szerelem.

Edgár írt egy újabb könyvet, ezúttal prózát: az Erdélyi Híradó Kiadónál, Gáll Attila szerkesztésében jelent meg nemrég a Venus és Nichita. Egy tartalmilag nagyjából összefüggő novellafüzért olvashatunk benne, valamint a végén még három különálló novellát, ami Edgár állítása szerint azért került bele, hogy lássák az olvasók, nem csak egyféleképpen tud írni. (Akik olvassák itt nálunk a publicisztikáit, azok tudják, hogy ez tényleg így van.)

Ezt a könyvet – a megjelenés előtti hosszú várakozás és tűkön ülés után – végre bemutatták Kolozsváron december 16-án a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetemen ( az egykori Melody/Központi szálló nagytermében), ahol Márton Evelin író beszélgetett a szerzővel egy adventi koszorúval és varrottas terítővel ellátott asztal mellett, ami miatt minimum úgy néztek ki (főleg Edgár egy fekete kisgalléros zakóban), mint lelkészek a szószék mellett.

A „szószék”

Isteni közbeavatkozás gyanánt időnként a végítéletet jelzendő, fülsiketítően felbúgott a mikrofon. De ha ez nem volt elég, a könyv így is nyomasztó írásokat tartalmaz. Edgár azonban biztosított mindenkit kaján mosollyal az arcán, hogy nem akarja elvenni senki kedvét a novelláktól, csak jelezte, hogy a sötétebb hangulat és a Gabriel García Márqueztől, illetve Bodor Ádámtól örökölt mágikus realizmusa mellett az írások nyomokban humort is tartalmazhatnak. Meg hát elég nyomasztó ez a mostani világ is, amelyben élünk, szóval az irodalmon számonkérni azt, hogy másmilyen legyen, mint amilyen, badarság volna.

A szubjektív újságírás és kollegiális szentimentalizmus jegyében meg kell jegyeznem, hogy ha eddig nem tudtuk volna, Edgár igen jó prózaíró is amellett, hogy költő. Ez azért nem kis teljesítmény, mert két különböző írói habitust feltételez. (Főleg, hogy az írók, költők, irodalomtörténészek, szerkesztők és újságírók itt nálunk Erdélyben nagy átfedésben léteznek saját magukkal.)

hogy mondatalkotási- és szerkesztési, gondolatvezetési élvezetet nyújtson. És közben vizionárius. Ez nem az a fajta irodalom, amely megmondja, hogyan kellene gondolkodnunk, nem oktat ki arról, hogy az életet hogy kell csinálni, és

De nem mondja, és ez így van jól. Gondolkodni manapság úgysem divat.

Ahogy az sem, hogy az írói válságokra (értsd: olyan periódus az alkotó életében, amikor nem tud alkotni, csak forrong, feszeng, kínlódik, gondolkodik vagy épp leereszt) pozitív dolgokként tekintsünk. Edgár úgy érzi, ezek a válságok teszik lehetővé azt, hogy a kreatív energiák leülepedjenek és újult erővel támadjanak fel – kicsit úgy kell ezt elképzelni, mint a hamvaiból feltámadó főnixmadarat. Egyszerűbben szólva: akkor lesz élvezetesebb a játék, ha hagyjuk az agyunkat egy ideig unatkozni.

Ezért azt is tanácsolja minden alkotó embernek, hogy egy ideig igenis kussoljon,

mert azt csak a dilettánsok találhatták ki, hogy az írás szórakozás.

Az írás folyamata szerinte olyan, mintha egy dombtetőn üldögélne töksötétben, éjszaka. Aztán ahogy ott üldögél, mereszti a szemét, fülel, és észreveszi, hogy lassan pirkadni kezd, kitisztul benne a kép és kirajzolódik a szeme előtt a környék. Mire megvirrad, meglett egy történet.

Edgár nem úgy dolgozott ezeken a novellákon, hogy tudta előre, hogy honnan indul és hova fog megérkezni. Egy-egy kezdőmondat, hatásosabb indítás megtalálása jelentették a szövegek megszületését, aztán mondatról mondatra tapogatózva haladt, és általában ő maga is meglepődött a végén. A novellákban felbukkanó Venus és Nichita Ulrache metamorfózisokon áteső alakjai is hirtelen ugrottak be neki. Ráadásul nem is akárhogy: otthon, Székelyhídon vonult félre, miután összeszólalkozott az édesanyjával. (Azért nem ajánljuk, hogy minden kreatív folyamat idegeskedéssel induljon.)

A szubjektív újságírás nevében (és alkotó emberként) szeretném hozzátenni, hogy az tényleg nem jó, ha előre elmondjuk, mik a további terveink az írás terén, mert az olyan érzést kelt, mintha már félig kész lenne.

A szóban forgó kötet

amit szintén a komorság és a humor egyvelege fog jellemezni szokásához híven (és egy süket festőről fog szólni, aki anatómiai rajzokat készít például), sőt, a hosszabb lírai válság után úgy érzi, verseket is írna már, kívánkozik a rövidebb, kompaktabb formátum. Viszont nem szeretné ellőni azzal, hogy egyszerre regényt és verset is ír, hiszen egy regény szerkezetét, történetét megteremteni így is embert próbáló feladat, és ebben most nyakig benne van.

A furcsa atmoszférájú, keserédes történeteket és hangulatokat árasztó, vicces nevű szereplőkkel megáldott könyvet mindenkinek jó szívvel tudjuk ajánlani. A hétköznapokban szűkszavú Edgár agyából kipattanó írásoktól azt hiszem, mindannyian kicsit megpillanthatjuk a hajnalt egy sötét dombtetőn üldögélve.

(És akkor most már én is befejezem, pedig, Istenem, mennyi mindenről lehetne még beszélni, de hát, könyörgöm, olvassák el a könyvet, elvégre mégse lehet minden egyes Varga László Edgár-novella mellé egy Sánta Miriámot állítani. A hivatkozás innen.)