NATO, szerelmem! Hogy került Mircea Geoană a TIFF-re?

">második fordulójának estéjén, hogy győzött, és úgy ébredt, hogy veszített. Aztán néhány évnyi belpolitikai vergődést követően ismét felívelt a csillaga, ezúttal kölföldön: 2019-ben az Észak-Atlanti Szerződés Szervezete (NATO) főtitkárának, Jens Stoltenbergnek a helyettesévé nevezték ki. Érthető tehát, hogy némiképp meglepődtünk, amikor felbukkant a neve az elmúlóban lévő hét kolozsvári kulturális megarandezvényének, a Transzilvánia Nemzetközi Filmfesztiválnak (TIFF) a meghívottai között – mégpedig azért, hogy Mihnea Măruță újságíróval folytasson eszmecserét egy kanadai rendező, Daniel Roher által CNN–HBO-gyártásban készített dokumentumfilmről (bár inkább valóságelemekből építkező, amúgy izgalmas dokumentarista politikai thrillernek neveznénk), amely

Alekszej Navalnij küzdelmét ábrázolja a Putyin-rezsimmel.

Első meglepetés: Geoană pontosan, sőt korábban érkezik a TIFF-beszélgetések helyszínéül szolgáló főtéri sátorba. Mi tagadás, megöregedett, de semmi politikusi allűr, és ez jó. Második meglepetés: látta a filmet. Elfoglalt politikusoknál – pláne egy katonai világszervezet alfőnökénél – cseppet sem magától értetődő, hogy ismerik az eszmefuttatásuk tárgyát. Harmadik meglepetés: vannak értelmes és megfontolandó észrevételei a filmről. Elmondja ugyanis, hogy vegyes érzései támadtak a film nézése közben: mert az elismerés (amit Navalnij bátorsága iránt érez), a düh (amit Putyin diktatórikus kormányzása miatt érez), a szorongás (amit a „szabadtéri börtönhöz” hasonlatos oroszországi politikai viszonyok miatt érez) mellett a kétely érzése is megfogalmazódott benne. Mégpedig amiatt, mert érzett a filmben némi kimódoltságot, és hiányérzete támadt, mivel a rendezés homályban hagyta a Navalnij által vezetett orosz ellenállási mozgalom hátterét, felépítését: elvégre egy 148 ezer önkéntest (az adat a filmben hangzik el) mozgató szerveződés – nem kell putyinista trollok által hangoztatott obskurus összeesküvés-elméletekben hinni ehhez – nem a semmiből jön létre. Navalnij kiállását és különösen a hazatérését – amit sokan joggal őrültségnek gondoltak – egyfajta specifikusan orosz küldetéstudatra vezeti vissza, és a nagy orosz lélekre és kultúrára oly jellemző miszticizmus számlájára írja.

Navalnij „a demokrácia misztikusa”,

mond egy olyan sort, amit minden jelenlévő újságíró azonnal lejegyez a noteszébe. A beszélgetés aztán az orosz ellenzéki vezérről egyre inkább eltolódik afelé, amihez a főtitkárhelyettes – vélhetően – a legjobban ért: a NATO, illetve a világban most zajló folyamatok irányába. Geoană nem mond hülyeségeket, csak képtelen szabadulni az örök politikusi betegségtől, a morbus bullshitologicustól, illetve attól, hogy egyébként relevánsnak tűnő állításokat panelmondatokban fogalmazzon meg. Amikor pedig igazán érdekes témákról kérdezik a személyes véleményét, státuszára hivatkozva elhárítja a válaszadást:

Úgy véli, hogy az a világpolitikai konszenzus, amely a kommunizmus bukása után kialakult, és amelynek meghatározó eleme, hogy a világ geopolitikai és gazdasági súlypontja Nyugat felé, az Atlanti-térségbe helyeződött, felbomlóban van, az említett súlypont egyre inkább halad Kelet felé,

újraéledtek a nagyhatalmak közti versengések, azaz vége az egypólusú világrendnek, a játékszabályokat épp most írják újra,

és ebből Románia sem maradhat ki. Ebben a többpólusúvá váló világrendben a NATO az egyik pólust képviseli, és nem csak katonai szempontból: a főtitkárhelyettes szerint az eszmék mindig megelőzik a katonai, gazdasági, politikai kérdéseket, az észak-atlanti szövetség pedig a szabad világ államait, a demokratikus társadalmakat tömöríti, nem pusztán érdekszövetség (a szabad, demokratikus társadalmak kapcsán bizonyára a közönségből többen elmerengve gondolnak a NATO második legerősebb hadseregével rendelkező Törökországra). Ebben az új globális játszmában – amelyben az Egyesült Államok és Kína viszik a prímet, de azért Oroszország is ott a porondon – Putyin elnök mindeddig kiszámítható játékosnak bizonyult (nemhiába szerepelt stratégiai partnerként a NATO tíz évvel ezelőtti stratégiai koncepciójában), ezért érthetetlen, miért vágott bele az ukrajnai kalandba. Ugyanis

Putyin a háborúval pont az ellenkezőjét éri el, mint amit célként kitűzött:

a NATO keleti szárnyát megerősítik, a szövetség bővül, mert minden bizonnyal felveszik Svédországot és Finnországot, Ukrajna pedig, amelyet alábecsült, távolabb már nem is kerülhetne Oroszországtól. De úgy tűnik, az orosz elnök buborékban él, yesmanek, leánykori nevükön bólogatójánosok veszik körül, az ő fájuktól nem látja az erdőt. A háború minden bizonnyal elhúzódik, nincs esély egyelőre a békére, de még a tűzszünetre sem. A hadviselés ma már nemcsak szárazföldön, vízen, levegőben és a kibernetikai térben történik, a küzdelem az emberi elmékért folyik, a manipuláció, dezinformáció, álhírterjesztés, befolyásolás révén, az emberi tudat válik hadszíntérré (cognitive warfare). És mivel Geoană a NATO innovációs testületének vezetője, be is dob egy innovatív fogalmat: pre-debunking – ez nagyjából azt jelenti, hogy a dezinformációs hadműveleteket még azelőtt felismerik és leleplezik, hogy kitalálnák végrehajtanák azokat.

Ami Romániát illeti: hála a NATO-nak, nagyobb biztonságban van, mint valaha.

Annak kapcsán, hogy a TIFF (közmegelégedésre) úgy döntött, nem alkalmazza az eltörlés kultúráját, azaz orosz filmeket is fogadnak a fesztiválon, Geoană elmondja, hogy („nem kommentálhatom, de...”) Oroszország nagy kultúra, és nem ördögtől való a gondolat, hogy a jelenlegi helyzet ellenére tartani kell kapcsolatot a putyini rendszert nem feltétlenül támogató oroszországi elitekkel.

mondja, és ez zárszónak tökéletes is lenne, ha nem dobná le a beszélgetés önironikus bombáját. Amikor a román politikába való esetleges visszatérését firtatják, elhárítja, mondván, hogy egyrészt elég jó a fizetése, másrészt megjárta ő a román politikával, és ekkor hagyja el a száját – utalásként arra a bizonyos elbukott választásra – az ikonikussá nemesedett mondat: