A blues Kolozsváron is ugyanazt csinálja, mint Memphisben: istenesen odavág

Elmerengtem picit, miközben Little G Weevil (civil nevén Szűcs Gábor) és zenekara kolozsvári koncertjére készültem. Mikor találkoztam először a blues muzsikával? A családom nagy klasszikuszene-rajongó volt. Reggeltől estig ment a Mozart, Beethoven, Bartók, Bach, Brahms… apám betanította nekem is a Négy Nagy B-t. Arra is emlékszem, mekkora összevont szemöldökű csődület lett odahaza, amikor betettem az első Iron Maiden-albumszerzeményt (Piece of Mind, 1983) a kazettofonba, amelyet persze, azért kaptam, hogy a Négy Nagy B-t hallgassam… apám teljesen kiborult, hogy mi ez a zaj. Szerencsémre egy jó nevű kolozsvári zeneszerző a segítségemre sietett mondván, ez a zene a rock szimfóniája. Na, onnan nagy lett a pofám.

Ma is megvannak a régi bakelitkorongok, nem találtam köztük egy blues albumot sem. Azaz mégis, volt egy lemez, ahonnan átjött a blues (is). Az volt a címe, hogy Missa Luba, Belga Kongóban vették fel az anyagot (igen, gyarmati zene, már ebben is van némi köze a blueshoz), egy afrikai katolikus mise volt rajta… de úgy dübörögtek a dobok, hogy az embernek azonnal más ritmusban kezdett verni a szíve, a lába pedig megmozdult, akkor is, ha kiskamasz volt. (Akinek kedve van, itt belehallgathat.)

Aztán (ebben sincs semmi rendkívüli, a nagy jazzfesztiválokon ma is otthonosan mozog a blues) a hazai passzív ellenállás egyik hetvenes-nyolcvanas évekbeli formája, a jazz mutatta meg élőben, miképpen működik a blues. Sok jazzmuzsikus építkezett blues-kockákból,

mégpedig azért, mert náluk tényleg dübörgött, ha épp előkapták a boszorkányüstből, amelyben free jazzből, standardokból, népzenékből, bluesból és végtelen improvizációkból főzték az utánozhatatlanul sajátos muzikális mesterfogásokat. Közben pedig, hála a Magyarországról érkező haveri zeneimportnak, megérkezett hozzánk is a Hobo Bues Band és társai. Azért emelem ki a HBB-t, mert itt mindjárt két hatalmas ikon is nyomta a bluest (és majd lesz valahogy): Földes László és Deák Bill Gyula.

1990-ben történt (ugye, épp kitört a hamisítatlan mioritikus szabadság, csikorogva nyíló határokkal, nyugati ruhákkal és muzsikákkal, fekete márciussal, szekond hend invázióval, minden jóval-rosszal, ami egy teljesen zavarodott demokráciacsecsemőt jellemezhet), hogy levonatoztunk a román tengerpartra, egyenest a costinești jazzfesztiválra (ha jól emlékszem, 1983-ban indult). Na és ott történt, hogy a görög színházra emlékeztető kis aréna színpadára egyszer csak felsétált egy pár farmeres-bőrszerkós fiú és valami istentelenül elemi erővel feldübörgött a (Chicago-)blues. Ettől a perctől számítom magam bluesrajongónak. És ezért az

Azóta sokat olvastam a bluesról, sok és sokféle műfajt hallgattam, a szenegáli, tuareg és egyéb afrikai gyökérmuzsikáktól (ugye, az a szélesen elterjedt konszenzus, hogy a blues Afrikából származik) a delta blueson meg a Mississippi dombvidéken honos (mostanság ez a kedvencem) szikár, repetitív, kemény ritmus jellemezte blueson át a mindenféle rurális és urbánus blues-alműfajokig. És még mindig el tudok csodálkozni azon az indulati szinten, ami azokat a vitákat jellemzi, hogy kié a blues. Vagyis: a feketéké vagy a fehéreké. Úgy gondolom (s nagyon nem vagyok egyedül ezzel), a blues tetőtől talpig fekete zene, alapvetően. Fekete rabok hozták magukkal Afrikából, fekete rabszolgák izzadták ki magukból a gyapotföldeken s másutt, fekete népek szíve dobbanása szülte az alapritmusokat. Aztán, mivel olyannyira univerzálisan képes hatni lélekre, testre (a jó blues olyan mint a jó szex, halál komolyan mondom), átvették a fehérek is, mások is, nagyjából az egész világ.

Persze, A.G. Weinberger mostanság is nyomja a bluest, van nekünk továbbra is Hobónk, Billünk, Tátrai Tiborunk, Ferenczi Györgyünk… és van nekünk Little G Weevilünk is, biza. Akit egyszer már hallottam Kolozsváron, igaz, a magyar napokon, és az nem kimondottan az az odafigyelős esemény. Olyankor az ember hajlamos arra, hogy egy embertársa vállára dőlve bőgje bele az estébe, hogy oh yeah… De már akkor hallottam, hogy itt valami egészen rendkívüli erő, tehetség, tudás ömlik lefele a színpadról.

Ezért aztán természetesnek tartottam, hogy elmenjek Little G erdélyi turnéjának kolozsvári állomására. Amelyre ráadásul

Értem én, RMDSZ-kampányrendezvény, de akkor is remek, hogy a széles körben népszerű műfajok mellett olyan rétegzenék is kerülnek a kínálatba, mint a blues.

A régi Form Space-t sem kedveltem. Viszont határozottan megfelelt a célnak. Koncerteket lehetett ott szervezni (Láttam ott Swans- meg Laibach-koncertet is, például), a többi picit mellékes volt, minimalista térberendezés, minimalista színhasználat, maximalista árak (rohadt drága volt minden, na). Azt kell mondanom, a helyzet sokat nem változott. A színpad máshol van (nem a terem hosszában, hanem keresztben, ami jónak tűnt ezen az estén), az előtérben van néhány növényekkel meg vízzel megtöltött üveghenger (sci-fi filmekben látni ilyeneket, földönkívüliek, humanoidok lebegnek bennük),

Nem volt telt ház. Ennek több oka lehet. Az egyik: Kolozsváron nagyon kevés helyen van telt ház manapság. Mert sok a program, közömbösek a népek, ha nincs botrány vagy nem valami celeb érkezik, nem mennek oda. Talán a színház és az opera kivétel, oda zsigerből eljár az úri közönség. A másikat már említettem: a blues nem kimondottan a mi kutyánk kölke, nem ismerjük, bizalmatlanok vagyunk, akkor is, ha a Jóisten gitárpárbajozik a Sátánnal. A harmadik pedig az, hogy a sétatéri stadion alatt működő Form Space nem kifejezetten a kolozsvári magyarok törzshelye.

Megvettem a rohadt drága viszkit kólával, szétnéztem: félig telt ház, sok ismerős (na igen, sokan vagyunk kevesen), beszélgetés, iszogatás, ez ment olyan bő fél órán keresztül. Aztán valaki bejelentette a fellépőket,

Felsorolom a tagokat, mert fontos: Mr. Jambalaya (zongora), K. C. Brown (szájharmonika), Pengő Csaba (nagybőgő), Kiss Tamás (dobok). És persze Little G Weevil (gitár). A mélydél (deep south) szállt alá Kolozsváron: a Mississippi dombjai közül csusszantak elő az összetéveszthetetlenül és félreérthetetlenül fájdalmas-de-mégis-vigyorgó gitárfutamok (persze, ott van – s nem is mindig a háttérben – Lightnin' Hopkins, John Lee Hooker, Albert King, Albert Hopkins, némi soul, jazz stb.). K. C. Brown harmonikajátékánál néha behunytam a szemem és hallottam Little Waltert, Paul Butterfieldet, Junior Wellst, Charles Musselwhite-ot (mikor melyiket). Mr. Jambalaya esetében néha azért csuktam be a szemem, mert zavart a bohóckodás (nem a tudás, az ott volt), amit zongorázás közben időnként lenyomott. Nagyon szerettem, hogy a basszeros

Kiss Tamás pedig, nos, a tőlem idegenebb, szenvtelenül pontos svájci óra tempójú dobszekciót tartotta kézben. Viszont az egymástól függetlenül is, egymással párbeszédben is feneketlenül szenvedélyes, ugyanakkor vérprofi gitár és harmonika mindenért kárpótolt. Akkora intravénás blues-adagot kaptam az est folyamán, hogy effektíve nem volt erőm tiltakozni, amikor végül azt mondták, srácok, ennyi volt ma estére.

Kicsit még szédelegve a legközelebbi pulthoz sétáltam, kértem egy levezető viszkit, kólával, szokás szerint. Két kortyot se volt alkalmam lenyelni, amikor váratlanul

Persze, nem csak én, mindenki. Na, talán ez a legnagyobb változás az új Form Space-ben. Ilyen iszonyú sebességgel még nem rúgtak ki, se a régi Formból, se bármely más helyről. Elgondolkodtam, miközben hamar lenyeltem az italom, ez vajon azért van, mert ingyenes volt a koncert? Vagy azért, mert vasárnap van s a koncert után nem következett parti? Vagy valami másért? Mindegy is az ok: amilyen jók voltak a zenészek, olyan bunkónak bizonyult a vendéglátó, ha szabad így neveznem a lokált. Na de mit tehetett a közönség az iszonyatos izomkötegekkel szemben? Fogtuk a kabátunkat s mentünk. Mellkasunkban pedig ott dobogott Little G Weevil fekete-fehér-mindenszínű muzsikája. Ámen, testvéreim!