Csíky Csengele: „Ha úgyis megváltozik minden, miért ne valósítanánk meg a tanügyi reformot?” (INTERJÚ)

Szülőként hogyan készül az iskolakezdésre? Egyáltalán lehet készülni ilyen körülmények között?

A legnagyobb gyerek már egyetemre jár, hárman még iskolások, ők kinőtték mindenüket, ruházatot kell nekik venni, az egyik tanci már jelezte, milyen felszerelésre lesz szükség, ezeket be kell szerezni. Ezen kívül pedig logisztikailag próbálom kitalálni, hogyan egyeztessük a gyerekek programját, hogyan oldjuk meg a délelőttöt, délutánt, melyik nagyszülő hova megy és melyik gyereket veszi el meg hasonlók. Elég sok információ áramlik felém ahhoz, hogy tudjam, ebben a két hétben bármi másra koncentrálni teljesen felesleges.

A Magyar Szülők Szövetsége milyen javaslatokkal vett részt a tanévkezdést előkészítő folyamatban?

Az új tanévet már június végén elkezdtük előkészíteni, akkor nyújtottuk be az első javaslatcsomagjainkat, a tavalyi tanév második félévének következményeiből és tapasztalataiból kiindulva. Végig kellett gondolni, hogy az online oktatás milyen mértékben legyen része a következő tanévnek, illetve hogy ami volt korábban, online oktatás-e, vagy digitális eszközök segítségével megvalósított hagyományos oktatás, csak otthoni térben. Ezekkel indult a tanév előkészítése, és ahhoz képest, hogy milyen rövid idő telt el, és mekkora munkát kellett elvégezni, mi már rég készen állunk.

Ha jól tudom, az is az önök javaslata volt, hogy az iskolák többféle forgatókönyv szerint – ezeket színekkel jelölik: zöld, sárga, piros – kezdhessék a tanévet.

A Magyar Szülők Szövetsége azt kérte, hogy a minisztérium ne országosan döntse el, hogy minden tanintézmény egységesen kinyit vagy zárva marad, hanem legyen rá lehetőség, hogy a járványhelyzettől függően az önkormányzatok, a tanfelügyelőségek és a tanintézmények maguk dönthessék el, milyen megoldást választanak. Ebből lett a három különböző színnel jelölt forgatókönyv, amelyből a legjobb, a zöld azt jelenti, hogy az óvodák, iskolák hagyományos értelemben megnyithatják kapuikat, természetesen a vonatkozó járványügyi szabályok – fizikai távolságtartás, maszkviselés és a többi – figyelembevételével.

Csíky Csengelével egy online platformon beszélgettünk - az online oktatásról is

Azt is kértük, hogy az óvodákban, az elemi osztályokban, illetve a nyolcadik és tizenkettedik osztályokban, amelyek vizsgára kell álljanak, minden körülmények között tartsák fizikálisan az oktatást – ezt a javaslatunkat is elfogadták. Mint ahogy azt is, hogy ha a zöld forgatókönyv nehezen kivitelezhető, mert az infrastruktúra ezt nem teszi lehetővé, például egyes nagyvárosi iskolákban, illetve ott, ahol a járványhelyzet rosszabbul alakul, akkor ezt oldhassa meg másként a tanintézmény, az osztályokat oszthassák több csoportra, ezek fele-fele arányban vehessenek részt az oktatásban.

Volt egy olyan javaslatunk, hogy azok a szülők, akiknek a gyermekét – vagy valamely, velük együtt élő családtagját – életveszélyesen érintheti a fertőzés, kérvényezhessék, hogy gyermekük otthonról, online követhesse az osztályban folyó oktatást. Ez a kérésünk végül kissé eltorzítva jelent meg, annak a bizonyos felelősségvállalási nyilatkozatnak a formájában – amely egyébként nagyrészt elfogadható, leszámítva az utolsó passzust.

Miszerint a szülők büntetőjogi felelősségük tudatában nyilatkoznak arról, hogy az iskolába induló gyermekük nem mutatja a koronavírus-fertőzöttség tüneteit.

Igen, mert ez nemcsak életszerűtlen, hanem alkotmányellenes is. De ezt módosítani fogják (az interjú elkészülte óta a szülői felelősségvállalási nyilatkozatot eltörölték – a szerk.). Ebben a formában ez a nyilatkozat joggal verte ki a biztosítékot a szülők körében, de legyünk őszinték: elemi jóérzés kérdése – és a törvény is szabályozza – hogy beteg gyereket nem viszünk közösségbe. Ennek ellenére egyes szülők gyakran beviszik a közösségbe a beteg gyereket, sőt mi több, néha még a gyógyszert is, és odaadják a pedagógusnak az instrukciókkal együtt, hogy mikor kell beadni a gyereknek – mondván, hogy nincs kire hagyni. Ez nem etikus és nem is törvényes.

Meddig terjed ebben a helyzetben a tanintézmények kompetenciája – vagy ha úgy tetszik, ebben a kivételes állapotban mennyire működik decentralizáltan a rendszer?

Ha decentralizációról beszélünk, ez az: a tanintézmények maguk döntik el, hogy ebben a helyzetben hogyan oldják meg a felmerülő problémákat, több intézmény már nyilvánosságra is hozta a terveit. A tanintézményeknek szeptember hetedikét adták meg határidőnek, akkor kell közöljék a tanfelügyelőségekkel, hogyan fognak működni, addig még sakkozhatnak, kereshetik a lehetőségeket. Azt kértük, hogy ebben az önkormányzatok vegyenek részt, például úgy, hogy olyan épületeket bocsátanak az iskolák rendelkezésére, amelyeket egyébként nem használnak, vagy a tevékenység, amit ott folytatnak, mellőzhető, és felszabadítható néhány terem – így bizonyos osztályok, alapvetően az elemisták, elhagyhatnák az iskolaépületet, és megoldódhatna a zsúfoltság kérdése.

Marosvásárhelyen például itt van a régi kémiai líceum, egy teljes, felújított iskolaépület, amely üresen áll. Most azért folyik a verseny, hogy azoknak a termeit kinek és hogyan adják oda, mert ez felvet egy másik problémát is: mint tudjuk, ha egy iskolán belül három különböző osztályban előfordul megbetegedés, akkor bezárják az egész intézményt. De mi a megoldás akkor, ha egy épületbe több iskola diákjai járnak? Ezeknek a kérdéses pontoknak a hátterében még javában zajlanak az egyeztetések – és ezért nem hozzák még nyilvánosságra a tanintézmények a saját programjaikat.

Tehát akkor mégiscsak kaotikus a helyzet.

Dolog van vele. Most ilyen időket élünk, ez egy másfajta állapot, és ehhez mérten kell dolgozni, a tanintézmények vezetőinek, a tanfelügyelőségeknek, a minisztériumnak, a pedagógusoknek, a szülőknek, mindenkinek is.

Bevallom, nem lennék egyetlen tanintézmény-vezető helyében sem. Amekkora teher van a vállukon, megérdemelnének naponta néhány doboz multivitamint, nyugtatókkal együtt. Azt gondolom, hogy ahhoz képest, amilyen önmagában az oktatási rendszerünk, vagy hogy milyenek az önkormányzataink, másfél-két héttel az iskolakezdés előtt egész jól állunk.

Valóban? Végre valami pozitívumot is hallunk ezzel kapcsolatban.

Igen, ezt komolyan gondolom. És még egy fontos szempont: mellőzzük a különböző politikai megnyilvánulásokat, a szakemberek támadását. Hangsúlyozom: nem a miniszterekre, a szakbizottsági tagokra, a politikusokra gondolok, hanem az intézményeken belül dolgozó szakemberekre, mert ők végzik a munka oroszlánrészét, a politikai szereplők csak kommunikálnak. Mi napi szinten részt veszünk ezekben a folyamatokban, és tudjuk, milyen mérhetetlen munka van amögött, hogy ha recsegve-ropogva is, de elkezdődhessen a tanév. És el is fog kezdődni, és menet közben sok minden változni fog, hibák sokasága kerül felszínre majd – de ettől függetlenül menni fog, és ez jó.

Ebben nincs köztünk vita, és a felmérések szerint a szülők többsége is támogatja az iskolakezdést. Vannak becslések arra nézve, hogy az ország tanintézményei között milyen arányban oszlanak meg a különböző újranyitási forgatókönyvek?

Ez másfél-két hónap múlva fog kiderülni. Ne legyenek illúzióink, az iskolakezdés után a fertőzésszám exponenciálisan növekedik majd, elvégre gyerekekről beszélünk, akiket nehéz formális érintkezési keretek közé szorítani. Tehát arra is fel kell készülni, hogy bármelyik pillanatban leállíthatják az oktatást. Az indulást tekintve: nagy valószínűséggel a tanintézmények 90 százaléka a zöld forgatókönyv szerint kezdi az oktatást.

Tehát fizikai értelemben visszatérnek a diákok az iskolapadba, persze a szabályok betartásával.

Igen, de ott, ahol nem tudják kivitelezni infrastruktúra szempontjából a zöld forgatókönyvet, ahol nem tudják betartani az óvintézkedéseket, mert például túlzsúfolt az épület, ott muszáj életbe léptetni a sárga forgatókönyv bizonyos elemeit. Van olyan tanintézmény is például – és most nem a romániai magyar közoktatásról beszélek, hanem az országosról –, ahol egyik nap mennek iskolába, másik nap nem mennek. Tényleg az intézményvezetők találékonyságán, kreativitásán múlik, hogyan tudják ezeket a helyzeteket megoldani – ezzel együtt azt mondom, hogy jól állunk, és ezt az elmúlt időszak tapasztalata mondatja velem. Annyi vélemény van (természetesen mind negatív vélemények), és annyi okos ember, akik mindent nagyon jól tudnak, otthonról, fotelből, telefonnal a kézben – de amikor munkára szólítjuk őket, és azt kérjük, segítsenek megszövegezni egy javaslatot, vagy megkérdezzük, mit szeretnének és azt hogyan lehet kivitelezni, akkor a legtöbbjük eltűnik.

Szülői szervezetek vezetőivel az oktatási minisztériumban (forrás: Csíky Csengele Facebook-oldala)

Nagyon kevesen maradtunk, akik álljuk még mindig a sarat. A Magyar Szülők Szövetségében van 45-50 ember, akik intenzíven viszik a hátukon ezt a munkát, zokszó nélkül, és ezek az emberek, azon kívül, hogy egymás között megveregetik a másik vállát, egy köszönömöt nem kapnak senkitől, számonkérést viszont rengeteget.

Ezek szerint jó tapasztalataik vannak a döntéshozó szervekkel való együttműködésben.

Abszolút. Ez most egy annyira szívmelengetően jóleső együttmunkálkodás, amilyenre mindig is vágytunk. Korábban nekünk, a szülői szervezeteknek harcolni kellett azért, hogy meghallgassanak minket, vagy hogy egyáltalán leüljenek tárgyalni velünk. Leültek tárgyalni, mert illik meg előírja a módszertan, de a legtöbb esetben üres kézzel jöttünk ki ezekről a tárgyalásokról. Végre figyelembe veszik a szülői véleményezéseket, közösen mérjük fel a hiányosságokat.

Itt vannak például a tanulási nehézséggel küzdő gyerekek, az autisták, a fogyatékkal élők, róluk eddig egyáltalán nem szólt a fáma, a tanügyminisztériumban nem igazán gondoltak rájuk. Most viszont az érintett szülőktől sorra érkeznek a kétségbeesett kérdések, hogy miként lehet megoldani az ő oktatásukat ebben a helyzetben. Kiderült, hogy ezzel a problémával sürgősen kezdeni kéne valamit, úgyhogy bevontuk a munkába az illetékes szakembereket.

Kívülről nézve ez nem annyira egyértelmű. A decentralizációnak van egy olyan olvasata, hogy mivel a minisztérium nem tud mit kezdeni krízishelyzetben a központosított oktatási rendszerrel, mintha áthárítaná a felelősséget az egyre alacsonyabb szintekre. Lehetséges, hogy amikor a vírushelyzet elmúlik, mindaz, amit pozitívumként említett, fennmaradhat?

Mi ezt reméljük. Kialakult egy olyan kapcsolatrendszer – és a kapcsolati tőke mindig nagyon fontos, hisz emberek vagyunk –, amit szeretnénk később is kihasználni.

De az sincs jól, hogy mindehhez szükség volt egy katasztrófaközeli állapotra.

Ez nem egészen így van, mert a 2011-es tanügyi törvénymódosítás óta a decentralizáció folyamatos – akkor kezdődött el kísérleti jelleggel, több iskolaigazgató és tanintézmény vett részt benne. Már a vírushelyzet előtt azt mondtuk, hogy az egynyelvű tanintézmények – de a többnyelvűeknél is meg lehet oldani – rendelkeznek azokkal a lehetőségekkel, hogy gyakorolják a belső autonómiát, hogy a megszokott oktatási formáktól eltérően dolgozzanak. Sok romániai iskolában máshogy is oktatnak, csak ehhez kreativitás, munka, változásra való igény szükséges. A decentralizálódás tehát papíron már létezik, csak végre kéne hajtani.

Hogyan érinti ez a folyamat a magyar nyelvű oktatási intézményeket?

Rendszerszinten nincs sok különbség a többségi és a kisebbségi nyelvű iskolák között. Azt gondolom, hogy elindult egy pozitív folyamat most a romániai magyar közoktatásban dolgozó pedagógusok, leginkább a vezetők között: roppant kreatívak kezdtek lenni, és húzzák maguk után a többieket is. Ráéreztek arra, hogy mindez esélyt jelent: elsősorban a Romániai Magyar Pedagógusok Szövetségére gondolok, akik, úgy tűnik, uralják a helyzetet – most már csak az kéne, hogy a pedagógustársadalom többsége csatlakozzék ehhez, a kétségbeesés és pánikolás helyett.

A tanórák száma valószínűleg csökkenni fog. Ez érinti valamilyen módon a magyar nyelv oktatását?

Az iskolában töltendő idő lecsökken, a tananyag viszont nem. Hogy ugyanazt a tananyagot hogyan fogják a pedagógusok feldolgozni, ez is a tanintézmények feladata. Kezdetben azt tervezték, hogy jóval rövidebb időtartamú órákat tartanak, de ezt szülőként elutasítottuk, és elmagyaráztuk a szakembereknek, hogy nem az osztálytermekben leselkedik veszély a gyerekekre, hanem kint a folyosón vagy az udvaron. Az osztályteremben a gyerek még betartja a szabályokat, de ha kiszabadult, akkor utána a vízözön, tehát nem az órák idejéből kell lefaragni az egészség megőrzéséért – de alapvetően ez is a tanintézmény döntésén múlik. Vagyis hiába tanítanak két vagy három váltásban, a tananyag nem csökken, és ezt mi fájlaljuk is.

Ami a digitális oktatásra való átállást illeti a karantén idején, az nem volt sikertörténet, valljuk be.

Óriási bukás volt! Osztályismétlőre buktunk, mindannyian. Az online oktatás egy oktatási forma, és az, ami megvalósult, annak köze nincsen hozzá. Vagy azért, mert nem voltak megfelelő eszközök, vagy azért, mert azt hitték a diákok is, a szülők is, hogy hosszú vakáción vannak, vagy pedig a pedagógus nem tudta rendesen kezelni a készüléket. Sajnos, a pedagógustársadalmunk egy része hozzászokott ahhoz, hogy majd megmondják neki, mit csináljon és hogyan, kevesen vannak, akik feltalálják magukat egy ilyen rendkívüli helyzetben. Ha jól tudom, a minisztérium elindított egy online oktatási képzést, ebben mintegy ezer magyar pedagógus vesz részt – miközben 13 ezer magyar pedagógusunk van. A szülők felelőssége is óriási, nekünk is segítenünk kell ebben.

A teljes körű online oktatás viszont szinte lehetetlen, hiszen ahhoz legalább az egyik szülőnek folyamatosan otthon kell lennie.

Az elemi osztályokban – ahol a gyerekeknek szükségük van állandó segítségre – szó sem lehet online oktatásról, digitális felületet legfennebb szemléltetőeszközként használhatnak. És az elemisták csak akkor nem járnak majd iskolába, ha a piros forgatókönyv lép életbe – akkor viszont mindegy lesz, mert mindenkinek otthon kell maradnia.

Ha egyetlen gyakorlati tanácsot kéne mondania a tanévkezdésre készülődő szülőknek, mi lenne az?

Valamilyen formában, de elkezdődnek a szülői értekezletek, és ehhez kapcsolódik egy káros jelenség. Arra kérjük a szülőket, hogy ne nyúljanak a zsebükbe. Nem az ő dolguk az osztálytermet kimeszelni, a padlót lecsiszolni, a pedagógus felszerelését megvásárolni, a mosdókat rendbetenni, az iskola udvarát lekövezni, a kerítést megjavítani. Arra kérünk minden szülőt, hogy ha ilyesmivel találkozik, akkor álljon a sarkára, és mondja azt, hogy ő az adóját kifizette, Romániában az oktatás ingyenes.

Illusztráció: Getty Images

Ilyenkor az a megoldás, hogy az iskola szülői közössége kérvényt ír, amelyben megfogalmazza, hogy mire van szükség – nem valóságtól elrugaszkodott dolgokról beszélünk, hanem az alapfelszerelésről, mert nem feltétlenül ez a legjobb pillanat arra, hogy mondjuk okostáblát követeljünk. Ezt a kérvényt juttassák el az iskola vezetőségének, ők továbbítják a helyi önkormányzathoz, mert ez a település vezetésének feladata, amire költségvetése van. Vagy ha már a zsebükbe nyúltak, akkor dokumentálják az összes számlát, és szépen dossziéba fűzve, kérvénnyel ellátva nyújtsák be az önkormányzatnak.

• Öt nappal az új tanév előtt dől el, melyik iskola hogyan kezdi az oktatást (FRISSÍTVE)