„Első Magyarország, azután a respublika” – Jókai Mór és a politikai megosztottság

Ezeket a sorokat Barabás Miklós írta fel annak a festménynek az aljára, amely a fiatal Jókai Mórt ábrázolja, amint a Landerer és Heckenast-nyomda előtt beszédet tart az összegyűlt, esernyős tömegnek 1848. március 15-én – jó tudni, hogy akkor is ugyanolyan esős idő volt, mint idén.

Jókai, a még pályája kezdetén lévő, ifjú titán a forradalmi események egyik kulcsfigurája, aki a későbbiekben is aktív közéleti tevékenységet fejt ki, akkoriban inkább publicisztikai, lapszerkesztői tevékenységével tűnik ki, mint szépírói munkájával. Életképek, Pesti Hírlap, Esti Lapok: közírói ténykedésének fő színterei, amelyek jól jelzik azt az utat, amelyet politikai-világnézeti szempontból bejárt néhány év alatt. És bár leginkább a magyar romantika nagymestereként, a nemzet írófejedelmeként emlékszünk rá, akinek művei – igaz, manapság vitatott – kötelező olvasmányokká váltak, érdemes olvasni publicisztikáját, újságcikkeit is, rendkívül izgalmas látleletet nyújtanak a korról, ez esetben a mágikus '48- és és '49-es esztendőkről. Jókai igen termékeny publicista, aki markáns nézőpontból, gyakran szellemesen reagál a politikai folyamatokra, kurrens eszmékre, politikusi megnyilvánulásokra, a főbb társadalmi problémákra, és határozottan állást foglal a felmerülő vitás kérdésekben, aktuális „szekértábor-harcokban” is.

Március idusára visszatérve: a forradalmi irányzatok, áramlatok színszimbolikájának – és azok viselési módjának – akkurátus leírását is Jókainál találjuk, az Életképek április 30-i számában:

Az imént szekértábor-harcot említettem, nem véletlenül. Akik a magyar politikai élet végletes párt- és ideológiai megosztottságát valamiféle új keletű jelenségnek vélik, meglepődhetnek Jókai publicisztikai írásait olvasva. Jókai számára nem volt kérdés, hogy a fenti tipológián belül hová helyezi magát: reformer volt, liberális és hazafi, aki a háromszínű kokárdát viselte; és ő nemcsak a derűlátó márciusi napokon volt „a békés átalakulás embere”, hanem később is az maradt, bár ez a szabadságharcba átcsapó forradalom hónapjaiban, a császári ház és Magyarország közti konfliktusok visszavonhatatlan elmérgesedése idején egyre nehezebbnek bizonyult.

Ezért vállalta el az ún. békepárt – a Béccsel való tárgyalásos megegyezést szorgalmazó, mérsékelt politikai tábor – fórumának, az Esti Lapoknak a szerkesztését, magára zúdítva ezzel a forradalom radikálisainak a bírálatát – akikkel már azelőtt sem ápolt éppen felhőtlen viszonyt (ajánlott olvasmány a témában például az akkoriban igencsak friss eszmének számító „communismus” kapcsán írt pamfletje; nem beszélve arról, hogy később, A jövő század regényében döbbenetes pontossággal látta előre az orosz bolsevizmus huszadik századi térhódítását).

Ezekre a vádakra válaszolva írta, 1849 áprilisának elején – alig egy hónappal az abszolutizmust megerősítő, oktrojált olmützi alkotmány elfogadása után és néhány nappal a függetlenség kinyilatkoztatása, illetve a Habsburg-ház trónfosztása előtt – azokat a jegyzeteket, amelyekben kifejti álláspontját az általa pragmatikus okokból támogatott köztársasági államformáról, a békepártról, a demokratákról és arisztokratákról, és arról, hogy mi az a kibékíthetetlen ellentét, amely elválasztja őt és elvbarátait az egalitárius, radikális forradalmi baloldaltól.

Érdemes ez utóbbit teljes terjedelmében ideidézni, mert túlmutat azoknak a lázas, zavaros napoknak, hónapoknak a történelmi kontextusán, és megfogalmaz, mi több, előrevetít egy olyan politikai és világnézeti szembenállást, amelynek eredőjét sokan a rendszerváltás környékén, vagy a két világháború közti népi–urbánus ellentétben, még korábbról a huszadik század elejének modernizációs vitáiban vélik fellelni. A szabadelvű patrióta Jókai szerint kora politikai megosztottságának forrása a nemzeti kérdéshez, a magyarság nemzeti létéhez való viszonyulásban keresendő; akár jól látta, akár nem, a szempontjai megfontolásra érdemesek. Ami viszont a politikai sárdobálás „odiosus” voltát illeti, kétségkívül igaza volt.

Olvassuk tehát Jókait. Is. És nemcsak a regényeit, hanem a közéleti írásait is.

És nem kizárólag március tizenötödikén.