Elszabadultak a dolgok. A kormány diszkriminatív módon kezeli az embereket: egyeseknek kivételes jogok, kiváltságok „járnak”, ami még jobban elmélyíti a kiváltságosok és más kategóriák között amúgy is sötéten tátongó szakadékot.

Mintha az ünnep huncut izgalommal várt szabadsága olyasféle titkos kötőerőt kölcsönözne a küszöbön átlépőknek, amely válogatás nélkül ugyanabba az irányba húz mindenkit: a normalitás felé.

Dicséri kisebbségpolitikáját a román kormány külügyminisztere, mint a cigány a maga lovát, ám a külhoni románok, bevallásuk szerint nem ilyen lovat akarnak.

A független igazságszolgáltatás határozatával valójában eltereli a figyelmet az állam felelősségéről, közben fiatal doktorok tömegesen hagyják el az országot, nem csak azért, mert a pályakezdő rezidensek fizetése nevetségesen alacsony.

Valakik Magyarországot célállomássá tették, amint ezt az ide érkezők nagy létszámán kívül a szerb rendőrök viselkedése is bizonyítja, hiszen a magyar határra irányítják, illetve kísérik a migránsokat.

Az az abszurd helyzet állt elő, hogy Románia olyan országként próbálja beállítani magát, amely annyira paradicsomi állapotot biztosít a kisebbségeknek, hogy már ott tartunk: ők nyomják el a román többséget.

A klasszikus piacgazdasági viszonyokba való erőteljes állami beavatkozás nevezhető tehát unortodoxiának.

Igen fontos tehát a legfőbb ellenzéki alakulat állásfoglalása, a normalitás hangjának hitelességét azonban megkérdőjelezik azok a jogfosztások, amelyekre erdélyi nagyvárosokban – például Marosvásárhelyen, Kolozsváron – megválasztott saját polgármestereik vetemednek, valahányszor kétnyelvű feliratokról, táblákról, nyelvi jogok biztosításáról van szó.

Ezek után csak annyit: bárcsak a próféta szólna belőle, legalábbis a románság székelyföldi fogyását illetően. Mert azt is mondhatnám: csak azokat látom közülük szívesen itt, akik felmenőik sírja mellé is itt állhatnak.

Az lenne az igazán érdekes, hogy az elcsalt adótételekből mennyi folyik vissza az államkasszába.

Az erdélyi magyaroknak az az érzésük, hogy kisebbségi jogaik gyakorlása terén visszarendeződés észlelhető, hiszen sok tekintetben visszaköszönnek a kommunista rendszer idején tapasztalt reflexek.

A politikusoknak nem csak egyes intézkedésekről kell tárgyalniuk az eljövendő pártközi egyeztetéseken, hanem közösen ki kell dolgozniuk egy legalább közepes távú stratégiát, amelyet függetlenül a választások alakulásától, minden fél tiszteletben tart, s nem ad hoc módon vetnek ki vagy vonnak vissza adókat, illetékeket, illetve növelik vagy csökkentik azok szintjét.

Minden bizonnyal tehát a titkosszolgálatok szerteágazó rendszere szippantja fel a pénz javát, sok van belőlük, és a mindenkori hatalom kegyeltjei, nincs olyan költségvetés-kiegészítés, mely ne toldaná meg újabb tíz-, százmilliókkal büdzséjüket. Tevékenységük titkos, így nem számon kérhetőek, nem elszámoltathatóak.

Mondjuk ki: ami a vlah kisebbségekkel történik, az kulturális genocídium, egy nép lelkének a kiölése, nyelvének keresztre feszítése. És van egy rossz hírem Boian pap számára: az állam, melynek születésem folytán polgára vagyok (Románia) ezt soha nem fogja kimondani…

Kétségtelen, hogy rendkívül kellemetlen, ahogy időnként minket, magyarokat ócsárolnak, de amikor lenyugodnak a kedélyek, és alaposan elgondolkoznak, mindazt, amit magyar részről korábban égbekiáltó „pofátlanságnak” tekintettek (lásd Băsescu 2013-as marosfői kijelentését a Tusványoson elhangzottakról), hamarosan lekoppintják, feltupírozva időnként.

Kolozsvár polgármestere második, udvariasságból küldött kérésemre is negatívan válaszolt.

Azt, hogy ki hogyan emlékszik, nem lehet pusztán politikai akarattal előírni. A hétköznapi családi és közösségi emlékezet nem válaszol automatikusan a felülről jövő impulzusokra.