Cirkusz a váradi színházban

Formás, kövér kis cirkusz van kerekedőben Nagyvárad kulturális életében. Ami bizonyos szempontból jó: jelzi, hogy az elmúlt húsz-harminc évtized tespedése után végre ismét van Váradon olyan, hogy kulturális élet. Vagy legalább valami ahhoz hasonló.

Amiért rossz: mert egy olyan művelődési intézmény került – szerintünk nemtelen – támadások kereszttüzébe, amely épp hogy nem kis érdemmel bír abban, hogy az egykori Körös-parti Athén ismét fölkerülőben van a Kárpát-medence, sőt az azon túli kulturális élet térképére.

A Szigligeti Színházról van szó, amely körül azt követően kezdtek el forrni az indulatok, hogy a jelenlegi főigazgató, Czvikker Katalin mandátumának lejárta nyomán egy eddig bizonyos mértékben mellőzött színésznő, Molnár Júlia bejelentette: ő is indulni akar a tisztségért, mivel nincs ínyére a  színház jelenlegi irányvonala, az általa alternatív színháznak mondott modern felfogás.

A művésznő szerint a közönség elhagyta a színházat – ezen a kijelentésen jelen sorok szerzője rendszeresen színházba járó emberként csak sokatmondóan csóválja a fejét -, ezért ő olyan régi jó, klasszikus színházat szeretne, amiben sok a vidámság meg az operett, és amely szórakoztatni akarja a közönséget.

Tudj' Isten, az elmúlt öt-hat évben jóformán a Szigligeti Színház összes premierjén ott voltam, és nem tűnt úgy, hogy a közönség éppen elfordult volna a színháztól. Ha nem is lógtak állandóan még a csillárról is, azért enyhén szólva sem jellemző, hogy kongott volna a Bémer téri teátrum nézőtere.

Ráadásul egyértelmű(nek tűnt), hogy a színház vezetői – miközben valóban elindultak a korszerű színházzá válás útján – éppen hogy odafigyelnek azokra is, akik a régiesebb stílust is igénylik. Ezért a nagyszínpadi előadások zöme ismertebb darab, míg a stúdióelőadáskban sokkal bátrabban kísérleteznek. Való igaz ugyanakkor, hogy a nagyszínpadi előadások egy része, amely nem a klasszikus, szilveszteri vagy ünnepi zenés-táncos-sírva vigadós bohózat, a harsány kacaj és hasaknak fogása előidézésének céljával színpadra állított vígjáték kategóriába tartozott, nem feltétlenül a klasszikus előadások számát gyarapította.

Annyiban legalábbis, hogy a díszletekben, jelmezekben, a szöveg és a karakterek értelmezésében, megformálásában azért igyekeztek a kétezres évek második évtizedének trendjeihez igazodni.

Mert hát az a helyzet, hogy a klasszikus darabokat már száznyolcvanezerszer eljátszották ugyanúgy a világ minden pontján. Ezért unalmassá, dohossá, molyrágta, poros, deklamálva és/vagy szenvelegve felmondandó, kötelező szöveggé váltak.

Éppen ezért azáltal, hogy egy rendező saját alkotói látásmódjának szűrőjén átszűrve aktualizálja, némileg átalakítja, bizonyos hangsúlyokat áthelyez bennük, nemhogy meggyalázza őket, hanem éppen hogy új életet lehel beléjük.

A 19. században született darabok – bár zömüket örök érvényűnek tartjuk – elsősorban a 19. századi valóságról szóltak, a 19. századi közönségnek, 19. századi nyelvezetben. Ugyanez érvényes a 20. században írt művekre is.

A 21. században viszont a színháznak a 21. századi közönséghez kell szólnia, 21. századi nyelvezetben. És ez érvényes a klasszikusokra is.

Nem tehetünk úgy, mintha ma is ugyanazok lennének a társadalmi és politikai viszonyok, mint a darabok születésekor – bár néha sok a hasonlóság –, és a hamis nosztalgia ürügyével – akkor így játszották, ezért ma is így kell játszani – sem kényszeríthetünk évtizedekkel ezelőtti, sőt évszázados stílust a művészekre.

Aki csak annyira tartja érdemesnek a rendezőt és a színészt, hogy az eredeti, gyakran avítt nyelvezetű szöveget színpadra alkalmazza, illetve gépszerűen felmondja, az lenézi a rendezőt, a színészt és az egész színházművészetet. Egyben a közönséget is.

A színház feladata nem csupán, sőt főleg nem a szórakoztatás, hanem az, hogy az aktuális közéleti, politikai, kulturális jelenségekre reflektáljon, elgondolkodtasson. Ami nem jelenti azt, hogy néha, a kedélyek felvidítása érdekében ne lenne létjogosultsága a könnyedebb műfajoknak is. A színház restaurálása utáni első előadás, a Keresztes Attila-féle Liliomfi például minden szempontból telitalálat volt: úgy kacagtatott, hogy közben nagyon, de nagyon más előadást láthattunk, mint amilyent a „klasszikus” rendezésekben megszokhattunk.

Merthogy.

A színház szellemi kihívás: a rendező és a színészek akár mai darabok révén, akár klasszikusokat némileg újraértelmezve reflektálnak az aktuális történésekre. És természetesen gyakran előfordul, hogy nem mindig jön át elsőre az üzenetet, a darab minden rejtett utalása, ez pedig a nézőt a látottak, hallottak továbbgondolására készteti. (Persze kár tagadni, vannak öncélú provokációk is – de a váradi színházra ez pont nem jellemző. Az viszont igen, hogy már a színházi szakma is kezdi elismerni az erőfeszítéseit: A mi osztályunk kisvárdai fődíja, illetve Sardar Tagirovsky elképesztően eredeti és erős rendezői munkájának elismerése Az eset című darabban azt jelzi, hogy jó úton jár).

A színház tehát – mint vérbeli művelődési intézmény, a szellem otthona – gondolkodásra késztet.

Akinek ez nem megy – függetlenül hogy a színpadon vagy a nézőtéren tartózkodik -, vagy csak lusta rá, az ne másokban keresse a hibát.

És ne azokat okolja a saját szellemi renyhesége miatt, akik tényleg színházat akarnak csinálni.