Miért ódzkodunk annyira a kórháztól, ha tudjuk, mennyire fontos az egészségünk?

Bevezető helyett hadd jegyezzem meg: orvosi egyetemet végeztem, dolgoztam is orvosként, tehát valamennyire ismerem a hazai egészségügyi rendszert a „fehér köpenyes maffia” oldaláról. Ja, és beteg is voltam már nem egyszer, tehát a határvonal túloldalán is álltam. Régebb mosolyogtam a bajuszom alatt, amikor emberek úgy köszöntöttek, hogy (jó) egészséget. Vagy azt mondták: mindegy, csak egészség legyen! Mi a fenének idézzük meg az egészséget, mintegy mágikus szertartás vagy afféle profán ima formájában, gondoltam magamban. Hiszen az egészség megvan, ha pedig elvész, akkor ott van az orvostudomány, a doki(néni), a kórház, a gyógyszerek. Jó sok idő eltelt, amíg rádöbbentem, hogy az ember általában nem úgy viszonyul a saját egészségéhez, annak megőrzéshez vagy éppen az egészséget helyreállítani hivatott rendszerhez, ahogy tehetné, ha mondjuk, rendelkezne legalább annyi tudással az alapfogalmakról, megelőzésről, lehetőségekről, mint amennyi alapján mondjuk a fociról, politikáról, étkezési trendekről értekezik a közösségi hálók csomópontjaiban. Nyilván nem az egyszerű, halandó ember hibája ez csupán. Sőt,

lassan belefulladunk az rendelkezésre álló adatóceánba.

Szoktuk mondogatni: jaj, ha valami fáj vagy megdagadt, nehogy az istenért elkezdj kattogtatni a neten, mert röpke fél óra alatt rájössz, hogy több halálos betegségben szenvedsz, sőt, tulajdonképpen jó ideje már csak hálni jár beléd a lélek és itt az ideje, hogy végrendelkezz, de üstöllést! Határozottan úgy gondolom, az elmúlt 34 évben nem sokat tett senki illetékes (nagy tisztelet a kivételeknek!), hogy a hétköznapi halandóknak akárcsak bimbózó egészségügyi kultúrája legyen. És nyilván nem magamra meg a hozzám hasonlókra gondolok: hat év orvosi egyetem plusz némi rezidensképzés azért kicsit sok idő, hogy az átlagember kikupálódjon. Mondok egy példát: nemrég kórházba kerültem. Egy újabb szívkoszorúér-szakasz gondolta úgy, hogy szűkül egyet. Jöttek a tipikus, nagykönyv szerinti fájdalmak, nem erősek (értsd, nem volt infarktus, csak angina pectoris, milyen szépen hangzik latinul, pedig fáj), csak hogy tudjam, baj van. Egy ismerősöm ügyesen bevitt a kórházba (ezúton is köszönöm neki), nagyon hamar beutaltak – valóban nem kutyakomédia a szívbetegség. Na de amit el szeretnék mesélni: az egyik kórtermi társunk egy időre hazament (hárman voltunk összezárva, igazán remek társak voltak), ugyanis bonyolultabb szívműtétre kerül majd sor nála, amire várni kell. És a helyére érkezett egy új páciens. Amikor belépett a kórterembe, azt hittem, rosszul látok. Biztos megvan a tipikus tengerparti nyaraló képe, amint megérkezik a szálloda elé: sapka, izoming, bermuda, sláp (Adidas!), napszemüveg… és esküszöm, zölderdő-tengerpart-mintás repülőbőrönd. Később kiderült, minden ruhadarabja márkás. Kicsomagolt, és nem hittem a szememnek: kerek piperetükör, mobilwifi-szerkó, legalább hatféle póló, ing, nadrág, a mindenféle mosdószerekről, borotválkozás utáni arcszeszekről, dezodorokról nem is beszélve. Foglalkozására nézve taxisofőr a szebeni polgár, épp Ubert vezet. Beszédbe elegyedtünk, kérdeztem, mindig ennyi cókmókkal megy-e kórházba. Nevetett, ő így utazik mindenhova. Nyilván lehetséges kórházi nyaralást szervezni, ha a sors úgy hozza.

Individualista világunkban igen sok mindenre az a válasz, hogy mi közöd hozzá, én így csinálom, én így élek, ha nem tetszik, írjál haza.

De hogy mindennek az egészségügyi kultúrához sok köze nincs, az biztos. Másik kórteremtársam Olténiából érkezett, már a folyosóról hallottam. Csak az oltyánok használják akkora kéjjel a (sajátos hangsúllyal ejtett) dreku, vagyis ördög szót minden mondatban. Az úr Craiováról érkezett, vagy negyven évet lehúzott teherautó-sofőrként. Arról mesél, hogy nem szívesen autózik mostanság, ugyanis az unokája haverjait kikérdezte és a többségnek fogalma nincs a közlekedési szabályokról. Aztán bejött az orvos (meg a rezidens), mondta neki a szöveget. Láttam, nem ért belőle semmit. A vizit után a rezidens (ő is látta, hogy a beteg nem érti, miről beszél az orvos) visszajött és elmondta a jóembernek, hogy minden jó lesz.

Dreku, fakadt ki a sofőr, ezek vagy úgy beszélnek velem, mint a kínaiak, vagy mint egy gyerekkel.

Mellé ültem az ágyra és elmeséltem neki, egyszerű szavakkal, lassan, mi a baj és mi várható. Közben arra gondoltam, egyrészt érthető, hogy az orvos siet, hiszen el kell látnia az egész osztályt, közben meg már a műtétekre is készülnie kell (kivitelezésükben egyszerűbb kardiológiai műtétekről van szó). Na de hogy a rezidens orvost miért nem képezik ki arra, hogy a betegekkel szóba álljon, ezt egyszerűen nem értem. 1996-ban kezdtem rezidensként dolgozni a kolozsvári zsidó kórházban. Akkor se volt ilyen irányú (bár informális) képzés. Kiosztották, hány kórteremben felelek a betegekért oszt csókolom. Ha tetszik, menet közben tanultam meg, hogy a beteg, aki az esetek többségében nem konyít az orvostudományhoz, azt várja, azért epekedik, hogy ne esetként, azaz valamiféle tárgyként kezeljék, hanem emberként beszélgessenek vele. Így visszagondolva, talán kórházi pszichológusnak beváltam volna a „fehér köpenyes maffiában”. Viszont úgy gondolom, az orvosnak is meg kell tennie a magáét, hogy

a beteg ne érezze magát valamiféle non-humán szektában, ahol mindenféle titokzatos ráolvasásokat mondanak,

a végén meg vagy sikerül a rítus, vagy nem. Ide kapcsolódik a csúszópénz (románosan spága) igen szürke és igen bonyolult kérdése is. Annak idején, orvosként párszor ajánlottak csúszóezt-meg-azt. Az első spágámat egy idős hölgytől kaptam: két kis zacsek cukrot, amilyeneket a repülőkön szokás osztogatni. Elfogadtam, aztán sokáig őrizgettem őket, afféle mementóként. Pénzt viszont egyetlen esetet kivéve sose fogadtam el. A egyetlen eset egy cigányvajdáé volt. Tüdőrák, végső stádium. Jókat beszélgettünk: törökülésben ült az ágyon, kalapban, ruhában (pizsamát nem volt hajlandó magára venni), ezüst fejes botjába kapaszkodott, bizarr látvány volt. Egyszer csak megkérdezte, ugye, ő meg fog halni. Mondtam, én Isten nem vagyok, de minden jel arra mutat, hogy igen. Köszönte szépen, mert az osztályvezető főorvos nem akarja megmondani neki. Kicsit meg is ijedtem, most mi lesz, átléptem a főorvoson. Mondta,

ne féljek, nem árul el, csak fontos volt tudnia, mert el kell rendezzen magában pár dolgot Istennel.

Egyik nap aztán ott állt az ajtóban a vajda fia. Köszönt, megfogott, betolt egy mosdóba. Na, most mi lesz… Kivett a zsebéből egy köteg pénzt (annyi pénzt addig életemben nem láttam), számolt, kezembe nyomta a több havi fizetésem. Köpni-nyelni nem tudtam. Mondtam, mit csinál, vegye vissza. Tedd el, ember, morgott rám. Mondtam, uram, hiába adja, az édesapja meg fog halni. Megfogta a pénzt tartó kezem, betolta a zsebembe: Akkor fog meghalni, ha nem adok. Azonnal elmentem a főorvoshoz, mutattam neki a pénzt. Nevetett: menj már innen, tedd el, örülj neki. Ma is szégyellem magam. Na és akkor ugorjunk vissza a szívkórházba, ahol az történt, hogy a szebeni taxis kórházi nyaraló teremtárs hirtelen megkérdezte: mennyit kell adni az orvosnak? Én már túl voltam a műtéten. A koszorúér-szűkületre utaló tünetegyüttes okán koronarográfiát (azaz koszorúér festést) végeztek rajtam. Szépen befestegették az szívem ereit és megnézték, hol van szűkület. Ott, la! Na, és oda katéterek segítségével (a csuklómon ejtett apró vágás útján) szépen betoltak egy sztentet, amelynek nagyon egyszerűen mondva az a feladata, hogy eltüntesse a szűkületet. Mondtam a kollégának, hogy én nem adnék pénzt. Ebben a közegészségügyi rendszerben (apropó, a kolozsvári szívkórház teljesen decens, a kórházi kaja is finom) adó- és biztosításfizető állampolgároknak a kezelés ingyenes. Persze, nem ilyen egyszerű ez. De ebből érdemes kiindulni. A spága ugyanazt a ritualisztikus-mágikus viszonyt tükrözi, amely az egészségügyi kultúra terén hiányosságokat szenvedő emberre jellemző, amikor a „fehér köpenyes maffia” szentélyébe lép. Pedig az orvos nem minden esetben valamiféle felkent „jedi lovag”, akinek lézerkardja van, továbbá nála az Erő. Mondok egy példát: szombaton kerültem kórházba, okés, hétvégén a fű se nő. De hétfőn is, kedden is csak ígérgették az érfestést: minden reggel bejött a kedves nővér, megtiltotta, hogy egyek, aztán dél körül megengedte. Végük jeleztem, szeretnék beszélni ez ügyben a kezelőorvossal. Jött, nézte a földet (akkor már tudta, hogy én is „fehér köpenyes maffiózó” voltam valamikor) és ezt mondta:

Kolléga úr, higgye el, minden nap felkerül a műtéti listára. Csakhogy az a helyzet, hogy ebben a falkában én vagyok a legkisebb kutya…

Nagyon megértettem az orvost is. Mert noha a közegészségügyi rendszerben elvileg mindenki egyenlő, a professzortól a rezidensig a fehér köpenyes oldalon, a gyárigazgatótól a kapusig a páciensek oldalán, nos, a valóság picit más. Az orvos azt ajánlotta, jelentsem az esetet a kórház vezetőségének. Megköszöntem a lehetőséget, nem éltem vele. A következő nap műtőasztalra kerültem. Rá egy napra mehettem is haza. Ilyen történetei mindenkinek vannak, aki egyszer bár betette a lábát egy kórházba. Úgy gondolom, azért is fontos ezekről a dolgokról beszélni, hogy tudatosítsuk: bármennyi negatív példát hoz is az élet, a média, valóban fontos, hogy figyeljünk a saját testünkre. És bármennyi elrettentő példát mesél a szomszéd, a rokon, a barát, az ismeretlen, a legjobb dolog, amit akkor tehetünk, amikor érezzük, baj van, hogy orvoshoz fordulunk. Bármennyire nehéznek is érezzük. Sőt, akkor is, ha nem érzünk semmit. Mert az időszakos ellenőrzések éppen abban segítenek, hogy megőrizzük azt, ami annyira fontos: az egészségünket. Nekem ez a harmadik szívkórházas kalandom volt. És most végre szót fogadtam: letettem a cigit és megpróbálok kitartani a döntésem mellett. Tessék nekem drukkolni! Nem ér olimpiai aranyat a harcom, viszont hosszú távon talán tisztább ereket, tüdőket eredményez.