„Ne legyen adóemelés!” De aztán mégis lett adóemelés. Amikor az RMDSZ közvetlenül farkasszemet néz a dühös választóival

Az adóemelés nem szimbolikus vagy elméleti kérdés, hanem konkrét és húsba vágó. Ha a Bolojan-kormány úgy dönt, hogy megemeli a helyi ingatlan- és járműadókat, ez pedig átmegy a parlamenten, akkor eljön a nap, amikor az intézkedés életbe lép. A helyi önkormányzatok pedig kiszámítják az új adóösszegeket, amiket az embereknek ki kell fizetniük, különben jön a késedelmi kamat és végül a végrehajtó.

És persze ki szeret nagyobb adókat fizetni így 2026-ban, miután kiderült, mekkora pénzügyi-gazdasági bajban van az ország (bár azért teljesen nem derült ki, egyszerűen azért, mert a rálátó illetékesek nem merik nyilvánosan elmondani, különben országos pánik törne ki).

És kijött a villanyszámla is, rajta egy ugyancsak durva összeggel. És a benzin ára lassan eléri a 8 lejt, a heti bevásárlás pedig egyre többe kerül. Miközben az amúgy sem túl acélos bérek ugyanazok maradtak.

Szóval az adóemelést az emberek azonnal megérzik. Annyira, hogy az utcára vonulnak kérdőre vonni a település vezetését, mint ahogy történt Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában, Székelyudvarhelyen. Ez pedig egy azonnali és konkrét helyzet, amelyben a polgármesternek oda kell állnia az emberek elé, az utcán, a téren és azonnal és konkrétan kell mondania valamit.

De azt is láttam rajtuk, hogy enyhén zavarban vannak. Hogy ez a helyzet szokatlan számukra. Azon túl is, hogy az adóemelésekről tényleg nem a településvezetés döntött, a kormány szorította őket sarokba az országos érvényű rendelkezéssel.

És ebben a zavartságban benne van az egész politikai, államvezetési, társadalom-összetartási nyomorúság, amiben az ország, azon belül a helyi, települési közösségek, és a politikai képviselet is benne van három és fél évtizede.

El kellett telnie harmincöt évnek, hogy odakerüljön egy Ilie Bolojan – és most nem konkrétan az ő személyéről van szó –, aki egyrészt felismerje, másrészt legalább részben ki is mondja nyilvánosan: emberek, szarban vagyunk. Szarban vagyunk, mert a rendszerváltozás utáni vezető elit szétlopta az országot. Rosszul intézte a köz ügyeit. Felelőtlenül viselkedett, hozzá nem értés miatt vagy szándékosan rosszul kezelte a gazdasági, társadalmi helyzeteket. A pártok a saját érdekeiket nézték akkor, amikor a köz érdekeit is kellett volna nézniük. A szakmai klánok és maffiák túszul ejtették az országot. Szarban vagyunk, mert kiürült az államkassza, nincs benne pénz és az évtizedekre szóló, magas kamatú nemzetközi hitelek felvételének kényszere miatt még jó darabig nem is lesz.

Tetszik vagy sem amit mond és csinál, Bolojan kiállt és azt mondta: emberek, bajban vagyunk, ezzel és ezzel próbáljuk csökkenteni, igen, fájni fog, de nincs más választásunk. Tetszik vagy sem, amit mond és csinál, Bolojan őszinte.

akik az adóemelések ellen az utcán tiltakozó emberek elé állni kényszerültek, szemtől szembe. És mind mondtak valamit. Sepsiszentgyörgyön többek között azt, hogy Tisza párt, Csíkszeredában pedig azt, hogy AUR.

Csakhogy Romániában vagyunk, a Tisza párt pedig Magyarországon, ugye.

Csakhogy az RMDSZ van kormányon, nem az AUR, ugye.

Mégis, valahogy reflexből őket említették a polgármesterek abban a szövegben, ahol sem a Tiszának, sem az AUR-nak nem lett volna helye. Azokban a szövegekben az őszinteségnek lett volna helye. Emberek, szarban vagyunk. Igen, kellemetlen, de ez a valóság. Gyertek, elmagyarázom, őszintén. Már ha ezzel az őszinte magyarázó szöveggel pótolni lehetne az elmúlt harmincöt év őszinteségének hiányát…

együtt erősek vagyunk, megvédtük, sikerült, ott vagyunk, bízunk, megyünk előre diadalmasan. Ezzel szemben a valóság az, hogy az erdélyi magyar közösség egyre fogy, a gazdasági állapota, életszínvonala pedig siralmas. Ez az a valóság, amiről csak halkan, zavartan, fű alatt, bizalmasan beszél a politikus (már amelyik), az egyházi elöljáró, az iskolaigazgató és mindenki, akinek rálátása van a valós állapotokra.

Persze, a helyzet bonyolult, hiszen például egy választásnak nem lehet azzal nekivágni, hogy nem tudunk ígérni semmit, mert a helyzet siralmas, mi meg kicsik vagyunk. Választási kampányban minden párt erősen torzítja a valóságot, magyarán: hazudik – nem azért, mert gonosz, hanem mert ez van belekódolva a választási kampányok természetébe.

Arról sem tud beszélni egy párt, most konkrétan az RMDSZ, hogy hiába van ott az embere mondjuk a fejlesztési minisztérium élén, vagy a kormányfőhelyettesi poszton, csodákat nem tud tenni, mert a rendszer, amelynek része, behatárolja a mozgásteret, mert igen bonyolult, átszövik a politikai játszmák és olyan meghatározó más elemek, amelyek ellen egy öt százalékos párt nem sokat tud tenni.

„De hiszen ott vagytok, csináljatok valamit, hogy jó legyen” – mondják az emberek. Meg hogy: „Nem ezt ígértétek, azzal kampányoltatok, hogy többet a polgárnak, kevesebbet az államnak!” Igazuk van? Igen. Mit válaszol nekik az RMDSZ? Hogy Tisza és AUR?

Most igen. Persze, most sem konkrétan az RMDSZ ellen tüntetnek, hanem a helyi adók emelése ellen, csakhogy a helyi adók emeléséről a teljesen vagy többségben RMDSZ-es önkormányzat döntött a tüntetések helyszínein. Igaz, kormányzati nyomásra, és ebben a kormányban az RMDSZ is benne van. (E sorok írása közben érkezett a hír, hogy az RMDSZ kezdeményezi a kormányfőnél a helyi adók felülvizsgálatát.)

De a magyar politikai képviselet még soha nem szembesült ilyen helyzettel. A saját dühös szavazóival. Akiknek el kellene magyaráznia, hogy „igen, ott vagyunk, de csak annyit tudunk csinálni, amennyit nekünk lehet”. De ezt nem lehet elmondani. Azt sem, hogy „igen, kampányban azt mondtuk, amit mondtunk, de azt nem tudjuk megcsinálni”. Meg azt sem, hogy „muszáj valamivel rábírjuk az embereket, hogy ránk szavazzanak, különben nem kerülünk oda, ahol azt a keveset, ami az erőnkből telik, meg tudjuk csinálni, és ami csak egy kis része annak, amit ígértünk”. Vagyis hogy „igen, kampányban hazudunk, mert nem tehetünk mást”.

ami a politikai populizmus globális térnyerésével egyre akutabbá válik. Bár Walesben éppen most próbálkoznak a kampányhazugság törvény általi betiltásával, éppen azzal a céllal, hogy helyreállítsák az emberek bizalmát a demokráciában. Az embereknek ugyanis láthatóan kezd elegük lenni a választási hazugságspirálokból. Ennek a lépésnek persze megvannak az egyelőre megoldhatatlannak tűnő nehézségei, hiszen nem lehet objektíven, minden kétséget kizáróan bebizonyítani, hogy egy kampányígéret szándékos hazugság-e vagy csak jószándékú, de naiv vállalás.

De a kezdeményezés jelzi, hogy ezt a kérdést kezdik felismerni és próbálnak valamilyen konkrét megoldást találni rá. És ez a probléma kerül felszínre akut formában Sepsiszentgyörgyön, Csíkszeredában és Székelyudvarhelyen is, amikor a Választó farkasszemet néz a Választottal. És azért tűnik drámainak, mert a magyar közösségben ez premier.

De az adófizető ember a polgármesteren keresztül, adott esetben az RMDSZ-en keresztül látja a döntéshozó hatalmat, vagyis az adóemelő kormányt, ami az ő szempontjából csak egy fikció, mert az intézményileg kormánynak nevezett entitás a hatalomgyakorlás szempontjából valójában nem más, mint az RMDSZ, a PSD és a PNL, vagy aki épp hatalmon van, mert más nem lehet.

Szóval az a helyzet, hogy maga a rendszer kényszeríti hazugságra a pártot, de a képviseleti demokráciánál jobb társadalomműködtetési formát egyelőre nem találtunk, az összes hibájával együtt (ez persze nem a fukuyamai teleológiát jelenti). Még egyszer: arról beszélünk, hogy a kampányhazugság, magyarán a néphülyítés a rendszer szerves része, attól függetlenül, hogy ki van hatalmon. És ez mindig is ott volt a létező modern demokráciában, az olyan más strukturális problémák mellett, mint például az igazságszolgáltatás függetlensége (nem igaz, vannak pártokhoz húzó bírák és ügyészek), az alkotmánybíróság függetlensége (nem igaz, vannak pártokhoz húzó alkotmánybírák), az államelnök függetlensége (nem igaz, minden elnök az őt tisztségbe juttató párthoz húz), amely problémákat mind megtapasztaltunk, sokszor.

Például kampányban mondja azt a párt, hogy „ezt és ezt szeretnénk megvalósítani – tudjuk, hogy nem lehet maradéktalanul, de ez a szándékunk, és megpróbáljuk”. És próbálja is meg. Vagy mondja azt, hogy „igen, a helyzet rossz, tudjuk, hogy az embereknek is rosszabb lesz, de csak ezt tudjuk tenni”. Ez elméletben szépen néz ki, aztán valójában valahogy mindig másképp lesz.

A 2024-es érvénytelenített elnökválasztási kísérlet után, amikor Călin Georgescu majdnem államfő lett, mindenki azt mondogatta: a politikai osztály ezzel kapott egy igen erős jelzést, hogy változtatnia kell azon, ahogy a választópolgárokhoz viszonyul – nos, éppen az emberek iránti jóindulat és az emberekkel szembeni őszinteség lenne az, ami felé közeledni kellett volna és továbbra is kellene. Az RMDSZ számára ennek még nagyobb tétje van, mivel közvetlenül a léte függ tőle, most konkrétan és húsba vágóan a helyi adók emelésének problémájától.

Vajon felismeri-e, hogy az ilyen ügyekben jóindulattal és őszinteséggel kellene az emberek elé mennie?

És ez lényegében ugyanaz a kérdés, hogy képes lesz-e kimászni a képviseleti demokrácia ebből az önkezűleg megásott gödörből.