Káosz a fejekben: amikor gyerekek ölnek, késelnek, vernek és bántalmaznak

Van néhány olyan emlékem az iskolából – főként az általánosból, de akár a gimnáziumi éveket is említhetném valamelyest –, amelyek felnőttkoromra sem akaródznak elfelejtődni. Körülményeskedően hangzik ez így, hiszen olyan, mintha az akaraterő nem játszana ebben szerepet. Valóban kevés szerepe van, vannak dolgok, amik egyszerűen csak megmaradnak.

az én osztályomban is jelentős különbségek voltak a diákok között. Voltak jómódú vállalkozói családból származó gyerekek, akikkel ugyanúgy nem foglalkoztak eleget a szüleik, mint ahogy volt eladósodott szülővel, majdhogynem nyomorban élő osztálytársam is, aki éjszakákat töltött játszva internetkávézóban. És volt olyan is, aki 9 éves korától ismerősi felügyelet alatt nevelkedett, mert az édesanyja kiment dolgozni külföldre.

– testi adottságokra (szemüveg, túlsúly, pattanás), ruházkodásra (pózer, wannabe, vagy miért áll így vagy úgy ez vagy az a ruhadarab), tanulásra (stréber, „tocsilár”), ment az összehasonlítás, az egésznapos kommentálgatás. A véleményvezér maga mellé állította akaratlanul is azokat, akik fogékonyak voltak arra, hogy ők maguk is jártassák a szájukat mások ellen, noha sokszor azzal szembesültek, hogy őket magukat is csúfolta a „főnök” ugyanabban a körben, ilyenkor pedig egy időre „kegyvesztettekké” váltak.

Hosszú ideig voltam célpontja magam is ezeknek különböző formában, és többször is hosszabb ideig éreztem úgy, hogy hiába panaszkodom az tanítónőnek, osztályfőnöknek, a szüleimnek (akik maguk is próbáltak beszélgetni a csúfolkodók szüleivel ezügyben), semmi nem változik. Az engedd el a füled mellett, ne foglalkozz vele típusú „megoldások” ideig-óráig működtek, de inkább nem, mint igen, és hetekig szorongva mentem iskolába, aztán elteltek valahogy a napok. Hogy hogyan kell kiállni magadért, vagy hogyan kell konfliktust kezelni – nos, ezek megtanulását elég nehezen tudnám felidézni abból az időszakból. Bár valamelyest megedzett, azért sikerélménynek nem mondható. Talán ezért is nem tudom elfelejteni.

Az ok, ami miatt mai napig eszembe jutnak ezek, hogy sem az egyéni, sem a csoportos állandó bántásoknak és csúfolkodásoknak, beszólogatásoknak, adott esetben tettlegessé fajuló cselekedeteknek

Úgy váltunk el a nyolcadikban, hogy alig vártam már, hogy ne találkozzak többé azokkal, akik éveken keresztül megkeserítették az én és más társaim életét, és végre új fejezetet kezdhessek egy másik iskolában. (Ahol más, újabb problémák álltak elő, de ott már többször volt következménye ezeknek, noha ott is hagyott még ez kívánnivalót maga után.)

Tisztában vagyok azzal, hogy a kiskamasz- és kamaszkor a világ legnehezebb időszaka egy ember életében, ezt pedig nagyon különböző módon kezelik a gyerekek. Ha belegondolok, hogy mi vihette rá az agresszív, olykor kegyetlen osztálytársaimat arra, hogy úgy viselkedjenek, ahogy viselkedtek, meg tudnám mondani.

De volt egy sarkalatos és átfogó probléma: az, hogy nem voltak megnevelve. Hogy a szüleik, mindenféle okokból kifolyólag, nem ismerték fel azt, hogy a gyerekük olyasmit csinál, amit, ha túlzásba visz és nincs számára következménye, akkor abban a hitben fog élni, hogy szinte bármit meg lehet tenni, úszni.

A fentieket azért hoztam fel, mert az elmúlt hetekben egyre megrázóbb és durvább bűncselekmények kerültek a nyilvánosságra, amelyeket kiskorúak követtek el, és nem 18 évhez közeli kiskorúak, hanem annál jóval kisebbek, 13-15 évesek.

annak jelzem, hogy nem ez a szándék vezérel. A következmények nélküliség problémáját szeretném középpontba állítani, ami nagyon is releváns a törvényen keresztül felelősségre nem vonható kiskorúak által elkövetett bűncselekmények kontextusában.

Nézzük csak, az elmúlt egy hónap alatt mik történtek: Brăila megyében egy 10 éves gyerek megkéselte ugyancsak 10 éves haverját egy kendama-játék miatt. Aztán: a Temes megyei Csene községben egy 15 és egy 13 éves fiú megölték egy másik 15 éves társukat, majd tettük elfedése érdekében felgyújtották és eltemették. Pár nappal később Maros megyében egy 13, 15 és 16 éves srácokból álló csapat előre megtervelve megtámadtak egy taxist (akit végül csak megsebesítettek), hogy megöljék, majd elvehessék az autóját és a pénzét. Konstancán egy 13 éves fiú szintén vele egyidős társát verte meg egy játszótéren, egy másikuk pedig telefonnal lefilmezte azt. Kolozsváron egy buszmegállóban egy 17 éves megkéselt egy másik, vele egyidős srácot. És ezek az esetek csak az elmúlt egy hónap „termései”.

A csenei gyilkosságot követően a környékbeliek is felhördültek, és azt követelték, a fiút távolítsák el a faluból valamilyen módon, mert nem érzik biztonságban sem magukat, sem a gyerekeiket, amíg az ott tartózkodik. Lincshangulat alakult ki, amelyet a rendőrség igyekezett kordában tartani, miután a falubeliek az elkövető nagyanyjának háza előtt tüntettek és követelték, hogy derítsék ki, a fiú bent tartózkodik-e vagy sem. Ő nem volt bent, de a fiú apja igen, aki a padlásra menekült.

Január 27-én, kedden mintegy négyszázan tüntettek Temesváron, diákok és szőlők egyaránt, igazságot követelve a 15 évesen meggyilkolt Mariónak, követelve, hogy a parlament fogadja el az általuk „Mario-törvénynek” nevezett jogszabályt, amelyik csökkenti a súlyos bűncselekmények büntethetőségének jelenlegi alsó korhatárát. A demonstrálók szerint elfogadhatatlan, hogy egy különös kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságban részt vevő kiskorú pusztán életkora miatt szabadlábon maradjon. Több szülő szerint nagyobb biztonság illetné meg gyermekeiket az iskolákban, ahol szerintük jelenleg zavartalan a kábítószer-fogyasztás és -kereskedelem. (Itt arra is utalnak, hogy a 13 éves elkövető szervezetében kábítószereket is kimutattak.)

Az egyik az, hogy jelenleg a felnőttekre, illetve részben a 14 éven felüliekre is alkalmazandó büntetőjogi nyelvezet, gondolkodási rendszer dominálja a közvéleményt. Az egész gyilkosság és annak körülményei annyira megrázták a közösséget, hogy automatikusan ezek az eszközök kapcsolnak be az emberekben, hogy valamilyen módon artikulálni tudják felháborodásukat, elkeseredettségüket. Az esetről beszámoló rendőrségi jelentések is nagyjából ezt a büntetőjogi nyelvezetet alkalmazzák azokban az esetekben is, amikor az elkövető nem vonható felelősségre, de például kiderül (ahogy az a Maros megyei taxisofőr megkéselése kapcsán is kiderült), hogy a tett kitervelt volt.

Ilyenkor, amikor az indulatok elharapóznak, akkor nem lehet másra számítani.

Itt kerül megvilágításba a második dolog: egy gyilkosság (vagy az arra tett kísérlet), amely nem véletlen, hanem kitervelt, az a jogilag felelősségre nem vonható kiskorúak esetében másképp működik.

A gyermekpszichológia nem azt állítja, hogy a 12–13 éves gyerekek nem tudják, mit csinálnak, hanem azt, hogy máshogy tudják, mint egy felnőtt. Egy 13 éves képes előre tervezni (ezt a kutatások is egyértelműen alátámasztják), érti, hogy amit tesz, az rossz és súlyos következményekkel járhat.

Viszont az impulzuskontroll, a következmények hosszú távú átlátása és az érzelmi szabályozás még nem stabil. Az agy prefrontális kérge (ami a gátlásért, morális mérlegelésért felel) kb. 23–25 éves korig fejlődik, és ez nem egy on/off kapcsoló: 13 évesen már van ágencia, csak törékeny és torzulékony.

A pszichológia is azt mondja, hogy ha egy fiatal súlyos erőszakos cselekményt követ el, és nincs strukturált következmény, akkor az ismétlés kockázata valós, és nem azért, mert az illető alapból gonosz, hanem mert nincs belső fék, nincs külső korlát, nincs korrigáló visszajelzés.

Tehát az a félelem, hogy ha semmi nem történik, újra megteszi, nem irracionális pánik, hanem reális kockázatészlelés.

Itt mindenki utólag kap észbe: a 13 éves fiút a hatóságok végül őrizetbe vették, és bírói rendelet alapján gyermekvédelmi intézetbe helyezték. A döntés azután született, miután a kiskorú szülei nem tartották be a szakértők által előírt felügyeleti intézkedéseket. Ez sokatmondó: nyilvánvaló, hogy a szülők teljesen eszköztelenek voltak mind a fiú nevelése, mind az utólagos felügyelete kapcsán, az állam pedig bírói rendelettel tudta csak valahová máshová áthelyezni a gyermeket annak érdekében, hogy a lakosság megnyugodjon. Jelenleg az elkövető gyermekvédelmi központba helyezése azonban számos kérdést vet fel.

Az ő biztonságukért ki felel? A legsérülékenyebb áldozatok hogyan tudnak hosszabb-rövidebb ideig együtt élni olyanokkal, akik maguk is elkövetők különböző okok miatt? Illetve: ha kiskorú bűnöző fokozott felügyelet mellett továbbra is a családja mellett tartózkodik és iskolába jár emellett, akkor mit is csináltunk tulajdonképpen? Cseberből vederbe?

Amint azt Cătălina Dumitrescu pszichoterapeuta is nemrég elmondta elemzésében a Hotnews-on, a genetika és a látható társadalmi tényezők mellett elengedhetetlenül fontos beszélni a környezetnek a gyermek neurobiológiai fejlődésére gyakorolt hatásáról. A krónikus stressz, a szegénység, a bizonytalanság, a szülői távollét, az erőszak és a kiszámíthatatlanság funkcionális és szerkezeti változásokat okoz az idegrendszerben. A rendezetlen környezetben felnövő gyermekeknél gyakran hiperaktív idegrendszer alakul ki, amely hosszú távú éberséghez vezet, megnövekedett kortizolszinttel, ami befolyásolja az érzelmi szabályozás, az empátia és a viselkedéskontroll normális fejlődését.

Ahhoz viszont, hogy az ilyen környezetben felnövő gyerekeknek még egy esélyt adjunk arra, hogy viszonylag elfogadható felnőttkort érjenek meg (egy gyilkosság vagy más súlyos bűntett elkövetése bizony komoly és mély nyomot fog hagyni benne egész életére, a rehabilitációt követően is),

A Temes Megyei Tanács a történteket követően jóváhagyta Románia első olyan központjának létrehozását, amely olyan kiskorúakat fogad be, akik bűncselekményt követtek el, de életkoruk miatt nem vonhatók büntetőjogi felelősségre. A hatóságok szerint ez a központ a közösségi konzultációs struktúrákkal együtt koherens megelőzési, oktatási és korai beavatkozási csomagot alkothatnak.

Tágabb probléma, hogy valójában korábban már létezett egy ilyen központ Maros megyében is – természetesen papíron, ahogy arról a Maszol is beszámolt.

Megfelelő számú szakképzett alkalmazottra és további engedélyekre lenne szükség, de az elmúlt évek megszorításai miatt nem tudták betölteni az állásokat. Egy megoldás az lehetne, hogy több megye összefogásával regionális központokat hozzanak létre kiskorú bűnözők számára.

ezért az ilyen súlyos esetek még hangsúlyosabban mutatnak rá azokra az elképesztő hiányosságokra és káoszra, ami nap mint nap velünk és a gyerekekkel van.

Számomra az is kérdést vet fel: a most történtek kapcsán napvilágot látott jogi viták, gyermekvédelmi elemzések, tüntetések és követelések eljutnak-e egyáltalán azokhoz, akiknek szükségük van rá? Aligha. Pedig milyen jól esne kimondani: emberek, figyeljetek oda a gyerekeitekre és neveljétek meg őket, a fenébe!