Hogy mer a nép fesztiválra járni, amikor épp díszgyászban temetik a Nemzet Atyuskáját?

Hogy melyik népről van szó? Az alábbi történetből kiderül. 1989-et írtunk, tél volt, közeledett a karácsony, meleg víz néha volt, áram néha volt, a gáz néha remek nyomással érkezett a csövön.

Egy nap (december 21.) apám korábban hazajött a klinikáról. Mondta, valami készül. Mozgolódás van a városban. Azonnal ki akartam menni én is. Apám nem engedett. Még egy dolog, amiért haragudtam rá. Aztán hallottuk, hogy lőnek.

Harmadnap (december 23.) végre kimehettem.

Lőtt a katonaság, lőtt a szeku. De a posztforradalmi eufóriában ez nem számított annyira. A főtéren állandó volt a nyüzsgés, az emberek ölelgették egymást. Emlékszem, hatalmas pelyhekben hullt a hó. És ölelgettük egymást, magyarok, románok. Akkor még hittem abban a csodás felkiáltásban, hogy: nem számít, miféle, csak ember legyen! Hurrá, vége a nackommunista diktatúrának, kitört a szabadság, egyenlőség, testvériség, mindenki szeret mindenkit, éljenek a románok, a magyarok, a szászok (már amennyi maradt belőlük a nagy végkiárusítás után).

Telt az idő, a diktátor-párosnak is lőttek, egyre tágult a világ, a tévében már nem csak esténként volt pár órányi műsor (az is milyen), minden nap ott tolongott a bukaresti stúdióban egy rakás forradalmár: ezt akarták, azt akarták, így akarták, úgy akarták – ha tetszik, élőben közvetítették a naponta megérkező jövőt.

Ő volt Ion Iliescu, akiről később kiderült (nyilván csak számomra, húszéves suttyó számára, no meg a hasonszőrű tájékozatlanok számára), hogy ugyanolyan nackommunista volt, mint a Ceaușescu házaspár, csak jobb volt a píárja.

Tehát, erről a népről van szó. Amit a románok szeretnek román népnek nevezni. Pedig nem az. Mert belefoglaltatik (az érvényes törvények, lakhely, adófizetés, egyéb kötelezettségek okán és jogán) Európa legnagyobb kisebbsége, a magyar is. És más kisebbségi közösségek is. Például. A cigány kisebbség például nem is olyan kicsi. Ezt csak azért írom le, hogy világos legyen,

Na s akkor ugorjunk egy jó nagyot. A megnyerő mosolyú, macskásan doromboló hangú úr elvtárs 35 évvel később, 2025 augusztusában meghalt. És eltemették: állami szertartás, katonai tiszteletadás (sortűz, tátti!), nemzeti gyásznap!

Ami a két dátum között lezajlott: Ion Iliescu vezérlete alatt történt annak a sorsfordulónak az átcsomagolása, amit a nép (meg a média, meg a mítoszteremtők) ma is forradalomnak nevez, pedig lehet, hogy államcsíny volt. Ion Iliescu a felelős az első három bukaresti bányászjárásért. Ion Iliescu dirigálta a háttérből a marosvásárhelyi borzalmat. Ion Iliescu dobatta ki az országból (kétszer is) a 43 évvel korábban a kommunista rezsim által száműzött Mihály királyt. Azt hiszem,

Lószart, mama, üzente Iliescu atyuska.

2000-ben fogcsikorgatva mentem el szavazni, a fentiek miatt. Ugyanis két opció volt: vagy ez a népirtó, vagy a habzószájú vérnackó Corneliu Vadim Tudor, aki szerint Romániában kalasnyikovval kell rendet tenni és tartani, a magyarok pedig menjenek a picsába. Ez volt az az év, az a szavazás, amikor szembeköptem magam és Iliescura szavaztam.

Aztán eltűnt a nagypolitika előteréből, de nem azelőtt, hogy pályára állítson

Érthető, hiszen számukra már más volt a tét: úgy bekerülni az NATO-ba, EU-ba, hogy ne sérüljön a helyi hatalmi kör és gárda, úgy lavírozni az európai s globális terepen, hogy bólogatásnak tűnjön a fejrázás is.

Na de vissza a temetéshez: 2025. augusztus 7-én, csütörtökön elföldelték Ion Iliescut, a szabad(nak nevezett) Románia első elnökét. Oké. Az RMDSZ nem vett részt a temetésen, nagyon helyesen. Ez van, Isten megbocsát, az ember is, de felejteni nem kell. Nicușor Dan sem vett részt a temetésen. Szintén érthető okokból. Az ő demokráciáját is ellopta Iliescu és a kaméleonkommunista brigád.

De azért szidni aznap nem voltam képes az atyuskát. Megtették mások, offline, online, ahol érték. Nem értek egyet az ilyesmivel, de meg tudom érteni, például ennek a dokumentumfilmnek az ismeretében.

Éppen lecsengett a nagy esemény, amikor az atyuska talán lekedveltebb neveltje, az Adrian Năstase nevű Iliescu-janicsár (annak idején Románia miniszterelnöke) közölt a blogján egy lekezelően kioktató szösszenetet arról, hogy

amikor a demokratikus Románia első demokratikusan megválasztott elnökét temetik. Akinek mennyit köszönhetnek. Azt elfelejti megemlíteni a jó Năstase (ugye, aki egészen véletlenül arcon lőtte magát korábban, hogy megússza a sittet, de hiába), szóval a jó tanítvány nem említi, hogy annak az Iliescunak a temetése zajlott le, aki ellen két per is létezik (a forradalom pere és a bányászjárások pere), mindkettőben emberiesség elleni (azaz főbenjáró) bűncselekményekkel vádolják. (Más kérdés persze, hogy a speckónyugdíjakban az igazságért annyira kardoskodó bírói testület mennyire volt cinkos, sőt, hazaáruló abban, hogy mindkét per elsikkadjon.)

Tehát,

Persze, a kormány által határozatban előírt nemzeti gyász nem kötelező, írja a janicsár. Tehát lehet fesztiválozni, sőt, manelét is lehet hallgatni.

Ezen a ponton ismét eszembe jutott: ha nem lett volna Iliescu, nem alakulhatott volna ki a PSD fedőnéven Romániát évtizedeken keresztül átbaszó, lejárató, leszívó elitbrigád, amelynek Năstase úr is jeles tagja (de nyugi, az ellenzék sem sokkal jobb), nem terjedt volna generációról generációra az a reményvesztettség, adott esetben szellemi, lelki eltunyulás, hogy

Aminek az egyik mellékeredménye egyébként az, hogy Európa legnagyobb diaszpórája ma a román.

A szösszenetet olvasva jó ideig ökölbe szorított kézzel ültem. Elöntött a tehetetlen düh. Ezek oktatnak minket? A népet? Ezek? Aztán eszembe jutott egy Ada Milea-dal első sora és felröhögtem. Nyájas Olvasó, jó lesz szembenézni a hullaszagú valósággal: Iliescu nem halt meg! Sőt, Ceaușescu sem halt meg!