Hogy kerül a dilettáns festőcsizma a múzeumi asztalra?

Mindenek előtt tisztázzuk: ahhoz, hogy valakiből jó művész, alkotó legyen, nincs szükség egyetemre. A tehetséget nem a mindenféle alma materektől kapja az ember, ott maximum felfedezik. Amit az egyetem adhat, az a bizonyos 80 százalék, ami a 20 százalék tehetséghez kell, hogy jó alkotások szülessenek. Az a 80 százalék a munka, ami nélkül hiába van tehetség, nem lesz az eredményből se gálickő, se értékelhető életmű. Persze, mint jeleztem, dolgozni egyetemen kívül is lehet, csak nehezebb.

Az amatőr alkotó alapvető jellemzője, hogy a szakmát nem a tudás valamely várában tanulta. Hanem otthon. Vagy a réten. Vagy a kocsmában. Ilyen értelemben tehát nincs oklevele arról, hogy ő festő vagy grafikus vagy szobrász. És igen, lehet tehetséges, hogyne! Az amatőr másik alapvető jellemzője az alázat. Vagyis: nem gondolja magáról azt, hogy ő az új Rembrandt, Picasso vagy Maurer Dóra. Továbbá az amatőr nagyjából tudja, hol áll, és hajlandó figyelni, tanulni, ellesni a szakmát, sőt, örül, ha tanulhat a profiktól.

Ezzel szemben

Az arrogancia azért írja le teljesebben a dilettáns személyiségét, mert tartalmazza az agressziót is. A dilettáns szinte mindig agresszív. A dilettánsnak sincs feltétlenül oklevele arról, hogy ő művész (bár újabban mintha ez már nem lenne egészen így). A dilettáns is lehet tehetséges, csak épp nem érdekli. Szétreped az önbizalomtól: tudja magáról, hogy remek alkotó, a legnagyobbakkal méri össze erejét és az ő kis világában le is gyűri őket. Ha pedig a lóláb elkezd kilógni, akkor ordít, mocskol bármit, bárkit, akár perrel is fenyegetőzik. Végül: a dilettáns nem akar tanulni. Minek? Hiszen ő tud.

A képekhez társított címkéken a szerző kimerítő (értsd, szájbarágós) magyarázatokkal látja el a nézőt arra vonatkozóan, hogy az adott kép miről is szól. És igen gyakran ismétli, hogy ez az ő képe, értsd, nem a másé. Mintha nem lenne egyértelmű, ha az ő egyéni kiállításán vagyunk.

Írtam is a jelenségről: többek közt arról, hogy vannak bizonyos terek (teszem azt, egy filharmónia vagy templom), ahol bizonyos dolgok elférnek, mások pedig nem. És ha ilyen más dolgok be akarnak kerülni ezekbe a terekbe, azonnal ellenkezést váltanak ki. Ilyen volt például a divatbemutató híres-hírhedt esete a kolozsvári református templomban (2015), vagy a temesvári filharmónia esete a Jador nevű úriemberrel (2022), aki előadni kívánt a filharmónia épületében, ám akadályba ütközött, tekintettel arra, hogy kitört a kultúrbotrány, mivel Jador úr maneléket énekel, a manele pedig nem filharmónia-kompatibilis. Ezeket a harcokat érteni vélem, tekintettel arra, hogy

Azt már kevésbé értettem, hogy a kolozsvári új sportcsarnok igazgatója miért tiltotta ki a helyről a manelét 2026 elején, hiszen ott annyi minden fel- és elhangzott már, a legkülönbözőbb műfajokban, miért pont Románia legnépszerűbb zenei műfaját tartják kiűzendőnek a szórakoztató zene e profán katedrálisából?!

A lényeges különbség a fenti első két eset és az alább részletezett történet között az, hogy míg a templomba és a filharmóniába, ha tetszik, helyidegen dolgok hatoltak be (vagy akartak behatolni), a kolozsvári szépművészeti múzeumban egy klasszikusnak nevezhető festészeti kiállítást nyitottak meg február 12-én délután. A tárlat címe Mi vagyunk az Apokalipszis (eleve sokatmondó, hogy a múzeum letiltotta a kommentelést a poszt alatt), a kiállító művész pedig egy Liviu Alexa nevű kezdő képzőművész. Na de akkor mi a baj? Egy festészeti kiállítás egy múzeumban? Nem normális ez? Hiszen a kolozsvári szépművészeti múzeum (a Bánffy-palota, ugye) évente több tucat ideiglenes kiállítást szervez.

Liviu Alexa talán ismeretlen a festők világában. Viszont egyáltalán nem az a hazai újságírás (övé például a Ziar de Cluj című online lap) és politika világában. A 47 éves besztercei születésű polgárt botrányos cikkei és alpári mocskolódásai miatt folyton perelik (itt megnézhető, ahogy a szerkesztőség előtt állva néhány vicces kedvű polgár jelképes száműzetésre ítéli), és biza,

(igaz, pozícióját nem tudta megszilárdítani). Ja, író is, akinek van hozzá jókedve, itt megnézheti az irodalmi alkotásait.

Ez a híres zoomos utolsó vacsora mém átfestése. Mit lehet erre mondani. Láttuk. Nagyon sokszor. Lapozzunk.

A tárlatot a nem kisebb szaktekintélyek nyitották meg, mint Lucian Nastasă-Kovács, a múzeum igazgatója, Ioan Sbârciu, a kolozsvári művészeti egyetem volt rektora, a Romániai Képzőművészek Szövetségének volt elnöke… és a PDL nevű rég széthullt párt volt szenátora, illetve Dan Breaz művészettörténész, a kiállítás kurátora.

A tárlatról két típusú beszámoló jelent meg. Az egyik típus arról szól, hogy tessék,

besétált aranysávos Adidas-tréningjében (lásd, edzőruha), látott és győzött, az önmagát túl komolyan vevő elitművészet pedig ne pofázzon, hiszen 400 fős közönsége volt a megnyitónak, a 10 napig nyitva tartó tárlatra pedig annyi jegyet vettek, mint egyetlen más önálló kiállításra sem az utóbbi időkben, legyen a meghívott alkotó bármilyen nagy művész.

A másik típusú beszámoló lerántja a leplet Alexa úr politikai kapcsolatrendszeréről, sajtópereiről, arroganciájáról, no meg arról, hogy a tárlat úgy néz ki a múzeumban, mint kurva kezében a liliomszál (elnézést a kurváktól).

Kíváncsivá tett ez a botrány (ja, Alexa úr azóta be is perelte a G4Media portál újságíróját, amiért közölt, pontosabban átvett egy másik internetes lapban megjelent cikket, amelynek szerzője Alexa úr szerint személyes támadást intézett ellene), tehát elmentem, megnéztem a kiállítást.

Minden egyes kép akrilfestmény, illetve vegyes technika. A vegyes technikát nem igazán láttam, amíg eszembe nem jutott: elképzelhető, hogy az alkotó projektort használt, kivetített egy képet, például fotót a vászonra és gyakorlatilag ráfestette a művet.

Perceken belül világossá vált, amit a megnyitón maga Ioan Sbârciu úr is elismert: Alexa úr nem tud kezeket festeni. De más sem igazán. Ilyen piktorból tizenkettő egy tucat. Kérdés, hogy akkor miért éppen rá esett a múzeum választása? A cikkek szerint a múzeumigazgató úr azt nyilatkozta, Alexa úr már a tavaly bejelentkezett, a múzeumi döntőbizottság pedig egyhangúlag befogadta a tárlatot, igaz, csak 10 napra. Ilyen alapon viszont engem is befogadhatna, ugyanis kis vegyes technika és némi digitális varázslat segítségével én is tudnék hasonló dolgokat pingálni, bizonyisten!

Ő itt Ádáméva, az első változat (nagyon zavaros elmélet alapján), akinek van fütyije is meg nunija is, csak az nem látszik. Sokker, nem? Nem.

A képekkel más baj is van.

Az Ádáméva – Az első változat című festmény leírásában az alkotó lazán összekeveri a bibliai teremtéstörténetet a platóni-szókratészi androgün-mitológiával (lásd, A lakoma), tökéletesen illogikus katyvaszt teremt… a kép pedig, nos, gyenge. Lényegében az önjelölt kánonborogatás, a sokktaktikák gátlástalan alkalmazása, no meg a színek harsány egymásra dobálása jellemzi Alexa úr módszerét, mert stílusnak nem nevezném. Teszi ezt bő 50 évvel a sokktaktikák kifulladása után. Korunkat vizuális művészeti szempontból épp a kánonok kuszasága, lufisodása, relativitása, illetve a sokktaktikák kiüresedése jellemzi.

Az online utolsó vacsora híres mém. Nos, Alexa úr „megfestette”. Az átvizualizált Szűzmária-kép is mém. Alexa úr odapingált Mária feje helyébe egy szmájlit. Igen, erre lehet azt mondani, de hát ez manapság nem bűn. Oké, csak akkor tessék az internetre menni, ne múzeumba. A múzeum talán mégis másól szól. Röviden: a tárlat anyaga nem üti meg a szintet, akárhonnan nézi az ember. Persze, erre az alkotó ordíthatja, hogy nem igaz. Szíve-joga. Ahogy az is joga, hogy szinte naponta világgá kürtölje, hány ezer euróért adott el egy-egy képet, értsd, ő mennyire sikeres, eladható, tehát jó művész.

A lényegi kérdés azonban továbbra is ez: hogyan került a dilettáns (agresszív, okoskodó, közönséges, ugyanakkor szakmailag gyenge) művészcsizma a múzeumi asztalra?

Neki volt egy elképzelése, megcsinálta, voltak kapcsolatai, használta őket. Lehet őt ezért felelősségre vonni? A világ minden szegletében működik ez a fajta agresszív lobbi, függetlenül attól, hogy valaki konzervatív vagy épp szocialista. A probléma léte avagy nemléte, úgy vélem, az intézményi viszonyuláson múlik. Mert takarózhat a múzeumigazgató úr azzal, hogy a kuratórium elfogadta Alexa úr műveit… nem, ezt a fajta dilettantizmust akkor sem kellett volna befogadni. És akkor sem, ha az illetőnek nagy a lobbiereje. Mert ez olyan, mintha én bejelentkeznék három bivalyerős ajánlással a filharmóniába, hogy akkor szeretnék egy igen provokatív hangperformanszt előadni arról, mennyire maradi a klasszikus, illetve mennyire értéktelen a kortárs zenei kánon (apropó, Isten éltesse a jó Kurtág Györgyöt, aki nemrég töltötte be a 100. életévét!). Ha befogadna a filharmónia, hibát követne el. Ahogy a múzeum is hibát követett el Alexa úr befogadásával.

Ő pedig itt a szomorúszmájli-Madonna. Igen. És?

Másrészt, vannak azért galériák, kocsmák, ahol Alexa úr nyugodtan kiállíthatta volna a dolgait (ha fogadják). És hibát követett el Sbârciu piktor és ex-rektor úr, illetve Breaz művészettörténész úr is, amikor olyan embert méltatott (méltatlanul), aki azt nem érdemli meg.

Persze, az idő beszórja sóval ezt is, mint minden egyebet. Csakhogy Alexa úr, meg a többi alexák bármikor újra jelentkezhetnek. És akkor már nem igazán lehet majd érvelni. Apropó, nem igazán láttam a kolozsvári képzőművészeti egyetem jeles vezetőinek, művésztanárainak állásfoglalását. Bár az is lehet, hogy nincs itt semmi látnivaló. Mindenki süsse a maga kis pecsenyéjét, ahogy tudja. Ahogy a filmbeli mondás tartja: Még a szar is le van szarva!