Hegyet mászol s a józan eszed otthon hagyod? Belehalhatsz, lénytárs!

Nagyon apró koromban kezdtem el hegyet mászni. Az apám vállain. Hadd jegyezzem meg: sem akkor nem voltunk, sem most nem vagyok profi hegymászó.

Miután kinőttem apám vállát, középiskolai tornatanárunk szakavatott vezetésével jártam (és időnként szenvedtem) a hegyeket. Az Erdélyi-középhegységgel (közelebbről a Vigyázó-havassal) kezdtük, majd jött a Radnai, a Kelemen, a Retyezát és persze a Fogarasi-havasok, a mindenféle apróbbak mellett.

Tehát, nem sziklát, semmi kötél, csákány, karabiner, egyéb szerkó. Az más kategória. Utoljára nem sikerült a Bâlea-tótól eljutni a Negoiu-csúcsig (biza, későn vágtunk neki), illetve sikerült a Buta menedékháztól eljutni a Bucura-tóig, majd vissza. Az idő telik, a térd nem a régi, a szabadidő sem szaporodott.

Na de miért ez a vallomásos jellegű cikkindítás? Évek óta figyelem a hegyimentők bejelentéseit. Amellett, hogy ahányszor fent vagyok a hegyen, magam is tapasztalom a jelenséget. És nem értem. Annak idején (és igen, e tekintetben magabiztosan állíthatom, hogy régen minden jobb volt)

Annak idején szemlátomást mindenki tudta, mi a rend és a szabály a havasokban. Nem sorolom fel az amatőr hegymászó nyári, illetve téli öltözékének, felszerelésének rövidebb-hosszabb listáját. Ugye, egy Google-kattintás manapság, hogy pontos és jó információkra tehessen szert az ember (például itt). De megnézhet pár oktatóvideót (például ezt vagy ezt), sőt, bekopoghat az MI-baráthoz is, ha annyira halad a korral.

Nem értek egyet azzal a nézettel sem, miszerint azért látunk annyi környezetidegen és önveszélyes embert a hegyi ösvényeken, mert a nép elmaradott, tanulatlan, hülye.

Hogy ha egyszer otthon, a városban (ja, a szandimandis-félcipős álhegymászók saját becslésem szerint 100 százaléka városi, túlnyomó többsége pedig fiatal, 17–25 éves) minden jó, az ember biztonságosan közlekedhet bármely A pontból bármely B pontba, akkor értelemszerűen a hegyi ösvények is alkalmasak a promenádra. És ezt nem nevezném ostobaságnak, inkább az életösztön valamiféle szendergő állapotával jellemezném. Olyan 25 évvel ezelőtt történt, hogy egy fejlettnyugati ismerőssel beszélgettünk arról,

Igaza volt, a fejlett Nyugathoz képest itt nálunk, a keleti végeken semmi se működött (az ő szemével nézve), sőt, ma is elmaradottak bizonyos viszonyok. A fejlettnyugati azonnal seggre ül, ha bemegy valahova és az első mondatára nem intéződik el az ügye.

Nem állítom tehát, hogy jaj, de jó, hogy nekünk, vadkeletieknek jobbak a túlélő ösztöneink. Azt feltételezem, hogy analóg módon a biztonságos(abb) körülmények között élő városlakó gyámoltalanabb és naivabb, vagyis

És akkor következzen az a hír, ami lényegében jelen cikk megírására késztetett. A Brassó megyei Zernyest (Zărnești) városának hegyimentő szolgálata múlt szombaton közzétett egy bejegyzést a Facebook-oldalán. A történet a következő: egy fiatalember (még nem töltötte be 18. életévét), aki a szomszédos Alsómoécson (Moieciu) nyaralt (vagy telelt, ahogy tetszik), kapta magát és nekivágott a Királykő-havasnak (amely köztudottan nem a legkönnyebben megmászható hegység a mioritikus hazában). Egy adott ponton aztán (egy menedékhelynél)

Hogy aztán felhívja a 112-es sürgősségi számot, kérje a hegyimentőket, pontosabban azt, hogy őt márpedig hozzák le onnan, ahol van. A mentők értelemszerűen megpróbálták visszairányítani az ösvényre, mert a fiatalember hangja nem utalt veszélyre, a helyzete pedig nem volt válságos.

És itt következik a lényeges dolog: a fiatalember kerek perec megtagadta, hogy elinduljon visszafele, mondván, hogy ő márpedig vizes lett.

Megpróbálom elképzelni, ahogy a hegyimentők lélegzete elakad e mondat hallatán. Na de végül nem tehettek mást, nekivágtak a hegynek, összeszedték a bulira öltözött fiatalembert, lekísérték a hegy tövébe, berakták egy taxiba és visszaküldték a szállására.

A hegyimentők bejegyzése a következő tanácsot is tartalmazza:

A hegyimentők ugyanazt üzenik, amit fentebb megpróbáltam körülírni. A civilizációs környezetben teljesen működő ruházat, felszerelés és viselkedés a hegyen halált okozhat. Szóval, kedves lénytárs, ha nekivágsz a hegynek s a józan eszed otthon hagyod, bizony a fogad is ott ragadhat.

Az amatőr hegymászó többnyire nyáron vág neki a hegyeknek. Bár újabban, láthattuk a fenti esetet is, embertársaink valamiért úgy gondolják, hogy

Továbbá: az ember egyedül vagy társaságban szokott mászkálni a hegyekben.

És akkor tisztázzuk: télvíz idején (azaz magashegyi időszámítás szerint kábé októbertől májusig) egyedül el ne induljon senki amatőr. Akkor sem, ha elolvasott három szakcikket, megnézett két oktatóvideót (mint például ez), megkérdezte a mesterséges havert meg a szomszédot, aki már járt a Lomnici csúcson felvonóval, többször is, te, olyan vagány, igazi hegyen, érted… Szóval,

Ha nincs profi haver (vagy nem vállalja a kutyaütő amatőr kísérgetését), vannak fizetős lehetőségek, ahol jó pénzért felkészítik, milyen ruházat és felszerelés kell ahhoz, hogy egyáltalán elindulhasson.

Ami a nyári magashegyi túrázást illeti, egyedül augusztusban sem vágnék neki a magas hegynek, annak ellenére, hogy van tapasztalatom elég, a szabályokat is tudom, a korlátaimat is kellőképpen ismerem.

(láttuk, vérprofikkal is megtörtént sajnos, ráadásul számukra nem nehéz terepen): leesik, eltörik a telefon, elszámítja az ember a távot, besötétedik, nedves a tüzelő, az ember megbotlik, elcsúszik, ficam, húzódás, törés… ilyenkor sakk-matt lehet, ha egyedül vagyunk. És akkor a medvékről még nem is volt szó.

Társasággal, vagy ha profibban hangzik, csapatban menni hegyet mászni jó ötlet. Ez esetben is be kell tartani a szabályokat: öltözék, felszerelés, megfelelő élelem (például ne vigyünk vizet olyan hegyre, ahol van forrás, borkánban se cipeljük a lekvárt stb.)…

Ugyanaz az alapelv: X vagy Y a civilizáción (értsd, a központi vagy negyedik kocsmában például) belül remek, segítőkész, akár önfeláldozó barátnak bizonyul. A civilizáción kívül viszont ugyanaz a remek ember önző, magának való, a társakat adott esetben cserben hagyó, akár az életüket veszélybe sodró alakká változhat.

Egy alkalommal kis társasággal, azaz hármas csapatban vágtunk neki a Csalhónak meg a Nagy-Hagymásnak. Az egyik barát kipróbált hegymászótárs volt, a másik remek társaság, nagy koponya, finom humorérzékkel megáldott fiatalember. Aztán ahogy teltek a napok, kiderült, hogy

Mégis, örülök ennek, így visszatekintve. Ugyanis inkább egy barátság sérüljön a hegyen, mint bárki hegymászó. És hatalmas lecke volt: azóta ahányszor nekivágtam a magas hegynek, mindig alaposan mérlegeltem, kivel megyek.

Ennek a cikknek nincs csattanós vége. Csupán az a csendes és tiszteletteljes kérés: kedves lénytársak, az Isten szerelmére, ne menjetek neki a hegynek ész nélkül!