Ez lesz a Főtér történetének legolvasottabb cikke

Először az irodalomról akartam írni, a kortárs trendekről. De aztán arra gondoltam, hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam a tutit? Úgyhogy megmondom inkább azt, hogy szerintem hogy van.

Ez ma már az életünkre is igaz, nemhogy az irodalomra. Eszembe jut a Lövétei Laci könyvbemutatójáról írt könnyed kis beszámolóm (a t. Olvasó meg is erősített kommentben: valóban fasz vagyok!), melyben elhangzott valami olyasmi, hogy „nagyon sok pályakezdő versei inkább publicisztikák, amiben elsírják a maguk fájdalmát, temetik a természetet, mintha katasztrófaturisták számolnának be az úti élményükről”.

Önmagában nem is lenne baj, hogy ilyen is van, azzal már baj van viszont szerintem, hogy ez egy jól kitapintható trend, és nincs is egyedül a romboló trendek sorában. Vissza kellene keresni a vers lényegét, mert valahol, valahogyan elvesztettük a fonalat. Én is. Megesik, ha az ember huszonpár éve foglalkozik irodalommal. (Huszonpár – van ilyen szó vagy most találom ki? A lényeg, hogy kommunikálunk…)

Feloldozzuk traumáinkat verseinkben, novelláinkban, regényeinkben, mert az irodalom a közösségi terápia kétes mezejére lépett. Régen is feloldoztuk benne a traumáinkat, a fájdalmainkat,

Nem az volt az elvárás az íróval szemben, hogy na most akkor valami jó kis traumát dolgozzál fel már nekünk, de a súlyosabbik fajtából, hiszen ez neked a dolgod. Lehet, hogy ez is a dolga írónak és irodalomnak, de nem lehet ennyire didaktikus mégsem ez az egész.

Egy frászt, dehogy van! Talán sosem volt még ennyire jelentéktelen. Az irodalom csak a csendes megfigyelő, olyan mint a természetfilmes stáb: rögzíti a gazella haláltusáját, de megmenteni nem fogja az oroszlánfalkától.

Azt kell megírni, ami valóban foglalkoztat, nem azt, amivel éppen villogni lehet. Mert a menőség nagyon gyakran a minőség rovására megy.

A nem személyes indíttatásból, hanem puszta igazodási kényszerből, menőségi megfontolásokból írt traumatológiai dolgozatok (szerényke nézeteim szerint) szándékukat, kiszámítottságukat és minőségüket tekintve nem különböznek sokban a kommunista ízlésdiktatúra által csúcsra járatott, merőben ideológiai indíttatású, szándékú és megformáltságú ópuszoktól, melyekben a nép egyszerű fia kitartóan és gigászi elszántsággal építi a kommunizmust, mígnem végül győzedelmeskedik. Mármint a kommunizmus – a nép egyszerű fia aligha.

Azt hiszem, ez egy picit erős mondat volt, de a lényeget nagyjából összefoglaltam. Megint elhittük ideológiai alapon, hogy az irodalomnak komoly és felelősségteljes szerepe van a társadalomra nézve. Nem, dehogy van.

amit adott esetben olyan Mancikkal és Lacikkal végeztet el, akik ugyanúgy néznek ki, mint bárki más, ugyanazokat a kajákat eszik, mint bárki más, és ugyanazoktól a szarságoktól lesznek aztán rákosak, mint bárki más. Az egyetlen erkölcsi teher az íróra, költőre nézve maximum az, hogy mennyire ülnek fel a divatoknak, és mennyire tartják magukat az ösztönös belső iránytűikhez.

A vers nem egy monológ a pszichológusodnál, nem környezetvédelmi kiáltvány, nem klímaszorongás-fétises nyöglődés, nem traumafeldolgozásra célzatosan kitalált diplomadolgozat, és még csak nem is népnevelő intézmény.

Csak hangosan gondolkodom valamiről, amivel huszonpár éve foglalkozom, éppen ezért egyre kevésbé értem. Régen, még műkedvelő koromban tudtam pontosan, mi a dörgés, azóta egyre kevésbé tudom. Hála Istennek!

Amióta a karrieristák elvették tőlünk az irodalmat is, van elég, aki értsen hozzá. Ők tudják azt is, hogy mik a „fontos témák”, amiket „meg kell” írni minden magára valamit adó költőnek, különösen, ha az illető író. Irodalmár. Mondjuk prózaverses. Abban aztán (prózavers) oda lehet vágni a súlyos, nagy Témákat az Olvasó nyakába, hogy nyekken.

Nagyon laza asszociáció: itt van például nekünk ez az elnökválasztás. A Georgescu nyakába felkapaszkodott Simion tarol, mert nincsenek elvei. Az elvtelenség, a gátlástalanság irányít mindent, mégis azt várják ma (ismét) sokan az irodalomtól, hogy fontos és felelősségteljes szerepet, munkát vállaljon. Ugyan már! Kinek bohóckodunk?

Amióta a karrieristák elvették tőlünk az irodalmat is, az ember jobb, ha óvakodik azoktól, akiknek a névjegykártyáján ez áll: író.

Persze ez csak személyes vélemény. Talán szeszélyes is…

Először az irodalomról akartam írni, a kortárs trendekről. De aztán arra gondoltam, hogy jövök én ahhoz? Milyen alapon?

És egyáltalán, minek?