A kolozsvári polgármester állítólagos humorkodását – és annak értelmezését – nem lehet függetleníteni a kontextusától: vagyis a polgármester és a magyar közösség viszonyának megromlásától.
ez már a második alkalom, hogy pengét váltunk ezen a felületen, lassan olyanok leszünk, mint egy zsörtölődő, összeszokott házaspár, de hát – amint utalsz is rá, kissé belterjes módon – némely valódi házasság hamarabb véget ér, mint amennyi ideje mi ismerjük egymást.
Az a helyzet, hogy majdnem megfogtál, és ez is csak annak köszönhető, hogy eléggé ismersz. Először is, tudod, hogy szoktam nevetni a – néha egész jó – vicceiden. Aztán meg kétségkívül van némi pikantéria abban, hogy ezúttal én kényszerülök a politikai korrektség sótlan lovagjának szerepébe, aki nem érti a humort és/vagy az iróniát.
Meglehet, hogy – amint szellemesen és burkoltan sugallod – nekem magamnak nincs humorérzékem, de az egészen biztos, hogy esztétikai kategóriaként képes vagyok dekódolni, ha megjelenik valahol.
annak idején megvédtem egy írásomban az Academia Cațavencut a diszkriminációellenes tanács megrovásával szemben, mely megrovást egy „magyarellenes” poén miatt „érdemeltek ki”. Én jót nevettem azon az ügyön, mint egyébként az általad említett, Ioan Rus-féle, erősen határesetnek számító, de a humort mindenképp megcsillantó megjegyzésen is. De itt nem erről van szó.
A kettőnk értelmezése között ugyanis van egy nagy különbség. Vagy talán több is, de most csak a legfontosabbat említem.
Őszintén szólva, én meghökkentem azon az általad felvetett lehetőségen, miszerint itt a viccelődés sajátos esetével állunk szemközt. Ezt te evidenciaként kezeled, csak azt nem értem, milyen alapon. A kedvedért újranéztem az ominózus felvételt: egy feszült, némiképp ideges embert látok, aki mintha érezné, hogy ezen a helyen, ahol éppen áll, jól kell teljesítenie, mert a közeg – hogy úgy mondjam – nem százszázalékosan barátságos. Az, hogy te nálam sokkal jobban ismered őt, ebből kifolyólag az állítólagos humorát is, nem érv: egy elöljárót nem kötelező közelről ismerni ahhoz, hogy megértsük, mit akar mondani egy ünnepi rendezvényen, és ezzel neki tisztában kell lennie.
Ne kerteljünk: Emil Bocnak hülyének kellene lennie ahhoz, hogy ne tudja, magyar szempontból vaj van a fején. Márpedig hülyének nem hülye, ez egészen bizonyos, sőt – mint utaltam rá a korábbi cikkemben – még azt sem feltételezem róla, hogy rosszindulatú.
És el is érkeztünk az értelmezési nehézségek eredőjéhez. A kontextus, kedves Szaki, a kontextus.
Nem tudom, hogy vagy vele, de én cseppet sem tudtam nevetni azon a hadjáraton, amit a polgármester úr hősiesen levezényelt (és vezényel továbbra is) a többnyelvű helységnévtáblák – és úgy általában: a többnyelvűség – ellen Erdély többnyelvű és több kultúrájú fővárosában. Az, hogy csak most kiabáltak be neki, és csak egyetlen vállalkozó, tulajdonképpen meglepő – ez már sokkal korábban várható lett volna, ha nem lenne bennünk olyan irdatlan nagy humorérzék.
Mert Emil Boc állítólagos humorkodása ebben a kontextusban értelmeződik, akár tetszik ez neki, akár nem – a mondatait nem lehet ettől függetlenítve értelmezni. Tetszettek volna nem ámokot futni multikulturalitás-ügyben, akkor most nevethetnénk együtt, és milyen jól éreznénk magunkat, külön-külön meg együtt is, összekacsintanánk, ahogy az szokás asztaltársak között.
Ha ezt Boc nem érzékeli, akkor humora ugyan lehet, hogy van, de a helyzetértékelése pocsék.
Apropó asztaltársak: mint utaltam rá, valóban szívesen hallgatom a nem-píszi vicceidet reggeli kávézásaink alkalmával, de abban biztos vagyok, hogy némely poénjaidat nem sütnéd el a pódiumon, egy ünneplő gyülekezet előtt. Márpedig nem tekinthetünk el attól, hogy itt pont ez történt – már ha elfogadjuk, hogy humorizálásról van szó, amit én továbbra is erősen kétlek. És még azt is elfogadom, ha szerinted a privát és a nyilvános megszólalás közt nincs jelentős különbség – tőled, magánvéleményként, de egy nagyváros polgármesterétől, egykori miniszterelnöktől nem.
Hát így jártunk: nem záródott be az az ajtó, csak éppen nem mindegy, hogyan nyitják ki.
Ui.: Szurkolj annak, hogy mihamarabb kitavaszodjon, és a Sisters elé kipakolják az asztalokat reggel. A dohányzástilalom miatt én egyhamar nem kávézom zárt térben, amit bánok, mert a vicceidről nem szívesen maradnék le ezután sem - és egyáltalán.
Nem, nem vicc.
(Szakáts István vitaindító cikke itt olvasható el.)
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Felszállt a fehér füst a vatikáni Sixtus-kápolna kéményéből csütörtökön este, ami azt jelenti, hogy sikerült megválasztani a katolikus egyház új vezetőjét.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Provokatív plakátok jelentek meg csütörtök reggelre több helyszínen Csíkszeredában, illetve a taplocai iskolaközpont közelében is, amelyeken George Simion, a Románok Egyesüléséért Szövetség (AUR) elnökjelöltjének hírhedt kijelentései olvashatók.
A magyar kormány semmilyen elszigetelést, retorziót nem támogat Romániával szemben – jelentette ki pénteken Orbán Viktor.
A magát George Simion hívének kiadó, Tulcea megyei férfi lebozgorozza, szidalmazza, fenyegeti és „visszaküldené” a romániai magyarokat Magyarországra. A TikTok közösségi videómegosztón terjedő videó kapcsán Kézdivásárhely polgármestere is megszólalt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Úgy van az, mint volt rég, az a Nap süt ránk rég. Az a Nap és az a Hold, az a szeretőnk, aki volt.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Nem veszíthetjük el a legfiatalabb szavazóbázisunkat, ezért nem mindegy, hogyan szólítjuk meg őket.
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Pedig elnökválasztásról is csak érintőlegesen van szó benne…
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
Crin Antonescu elvérzett, a PSD-vezetés bukik, Ciolacu távozik, inog a koalíció. George Simion töretlenül menetel a Cotroceni-palotába.
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
„Ön nézte az elnökjelöltek vitáját a televízióban? Én igen, és hosszú ideig az volt az egyetlen, ami megragadott benne, hogy a jelen levő három elnökjelölt közül kettőnek milyen vakítóan égszínkék szeme van.”
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
Avagy miért ijesztő most picit az, aminek természetesnek kellene lennie, mégsem volt az soha?
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Avagy lamentáció arról, hogy milyen következményekkel járt egy hajdani nagypénteki gyermekcsíny.
Avagy lamentáció arról, hogy milyen következményekkel járt egy hajdani nagypénteki gyermekcsíny.
„A gyergyói biotechnológiai központból kiszabadult a BY-4 szintetikus kórokozó és szinte napok alatt végzett az összes fával és bokorral a Gyergyói-medence déli részén és a Marosfőtől az egykori Tusnádfürdőig húzódó hetven kilométer hosszú sávban.”
„A gyergyói biotechnológiai központból kiszabadult a BY-4 szintetikus kórokozó és szinte napok alatt végzett az összes fával és bokorral a Gyergyói-medence déli részén és a Marosfőtől az egykori Tusnádfürdőig húzódó hetven kilométer hosszú sávban.”
A húsvéti ünnepkör alatt a hétköznapokból kilépni képes ember másképp figyel: egy-egy apró gesztus, esemény mintha felhasítaná a szürke függönyt, amely a szentséget eltakarja. És az így kiáradó fény maga a csoda.
„Szokták mondani, hogy a sok nosztalgiázás elfedi a valóságot – hát hogyne fedné, hiszen ez a dolga: megszabadulni attól, ami éppen van, maga az eszképizmus.” A nyolcvanas évek mindig velünk maradnak.
Az autóalkatrészek gyártását ugyan felfüggesztette, de emlékeket még biztosan képes előidézni.
Az egy hétig is eltartó lakodalmak megviselték az új házasokat, még a nászéjszakájukat is hangos szurkolás kísérte. Fehér Andrea történésszel beszélgettünk, akit a Hunyadi-sorozatról is kérdeztünk.