Még mindig az igazságügyi nyugdíjreform körüli anomáliákról

Hasonlóan az 1989 után született demokráciákhoz, Romániában is sokáig hittünk abban, hogy a demokrácia egyebek mellett azért hatékonyabb és jobb kormányzási rendszer a többinél, mert a politikai döntéshozatal, a döntés-előkészítés transzparens. Azaz a választópolgárnak teljes rálátása van a politikacsinálás mibenlétére, és ha nem ért valamit, megvannak az eszközei, az ellenőrzési mechanizmusai, amelyek révén eligazodhat az éppen aktuális demokratikus útvesztőkben.

Aztán kiderült, hogy nemcsak a politikusoknak, de a választóknak is tanulni kell a demokráciát, ami ráadásul irdatlan sok pénzbe is kerül. Alig szabadultunk meg a népi demokráciától, ahol a gyakorlatban a párt kizárólagos uralma érvényesült, és emiatt szó sem lehetett transzparenciáról, érkezett a liberális demokrácia, ahol – hamar megtanultuk –, ugyancsak nincs átláthatóság. Igaz, nem feltétlenül azért, mert valakik mindenekfelett korlátozni akarnák azt, hanem

A globalizáció, a nemzetek feletti önkéntes politikai és gazdasági társulások, mint például az Európai Unió szabályalkotó és implementáló folyamatai még tovább bonyolították a képletet, ami mára oda vezetett, hogy alig van halvány fogalmunk a minket érintő politikai döntéshozatal eljárásairól, és még Európának ebben a felében a nép által elfogadott és elvárt politikai tekintélyt is hiába keressük az egyre inkább menedzserszemléletet magáénak valló politikai elit körében.

Aztán a közösségi média hozzászoktatott ahhoz is, hogy ha már nem is teljesen értjük, kik és milyen megfontolások mentén döntenek az életünket meghatározó kérdésekben, az ebből fakadó frusztrációinknak teljesen szabadon és egyenlő módon hangot adhatunk az egyik legfőbb demokratikus értéknek tartott szólásszabadság révén. Azaz világgá kiabálhatunk mindent, ami a szívünkön van, sőt, akkor is szólhatunk, ha a véleményünk senkit nem érdekel.

Mindezeken a napokban gondolkodtam el, amikor azon töprengtem, milyen érvényes mondandót fogalmazhatnék meg a bírák és az ügyészek nyugdíjazási feltételeit módosító törvénytervezetet körüli felhajtás kapcsán. Meggyőződésem ugyanis, hogy a legtöbb ember számára a politika nem egyéb, mint egy megfoghatatlan szappanbuborék, ráadásul a választások kivételével távol is van, és a legtöbb esetben idegesítő katyvasz, ami akkor kezd valósággá válni az állampolgár számára,

Az Ilie Bolojan vezette négypárti kormány deficitcsökkentő intézkedései közül az igazságszolgáltatási nyugdíjreform köröli zajban sok mindenről szó esett, viszont kevesebbet beszéltek magáról a miniszterelnökről, aki talán első alkalommal szembesült igazán azokkal a korlátokkal, amelyekről nagyváradi politikai szocializációjából fakadóan úgy gondolta, hogy végérvényesen meghaladta.

Az erőskezű, eltökélt reformer imázsát fokozatosan felépítő Ilie Bolojan minden politikusi erénye és hiányossága kiütközik a parlamenti felelősségvállalással elfogadott jogszabály körüli történésékben. A nagyváradi és Bihar megyei időszakában kialakított döntés-előkészítési és döntéshozatali gyakorlatának hatékonyságát jelentős mértékben elősegítette a helyi intézményi környezet, a helyi közigazgatási és titkosszolgálati apparátus, amelyik lojalitási, politikai-üzleti összefonódási alapon, bizalmi emberek hathatós közreműködésével mozdította előre a kézi vezérlésű, a törvényeket sajátosan értelmező, azokon, ha szükséges, gondolkodás nélkül átgázoló Bolojan-gépezet működését.

Ennek egyik eredménye a mindenki számára kézzelfogható, tapasztalható nagyváradi és a Nagyvárad környéki gazdasági fejlődés, a megszaporodó befektetések, a lehívott EU-s források magas aránya, egyszóval minden olyan mutató, amit sok váradi polgár a pénztárcáján érez. Az Ilie Bolojant közelről ismerők szerint a miniszterelnök távolról sem nevezhető csapatjátékosnak, autoriter vezetési stílusa miatt még a saját pártjában sem kedvelik a hozzá közel állókon kívül.

Az igazságszolgáltatási nyugdíjreformmal kapcsolatos bolojani kommunikáció is arra utal, hogy a kormányfő fejébe vett valamit, amit tűzön-vízen keresztül végig vinne, minden fórumon átverne, csak mintha nem vett volna tudomást arról, hogy

A miniszterelnök nem igazán volt szokva ahhoz, hogy ellentmondjanak neki, gáncsolják a törekvéseit, háttérből fúrják és akadályozzák az elképzeléseit, ezért politikusi karrierjének minden eddiginél nagyobb próbatétel előtt áll.

Ilie Bolojannak az igazságszolgáltatási nyugdíjak megreformálására vonatkozó szándéka előremutató. Kevesen vonják kétségbe, hogy a társadalmi igazságosság jelentősen sérül a szemtelenül magas nyugdíjak miatt, ugyanakkor gyorsan tegyük is hozzá, nem az a hibás, aki ezeket a kiváltságokat kapja, hanem az, aki adta őket. Adott egy helyzet, amit tehát épp ideje orvosolni, de mintha maga a miniszterelnököt és a kormányt is meghaladná a jogalkotási folyamat ebben a helyzetben.

Egyrészt a pragmatikus és jó vezetőként láttatott miniszterelnöknek sajátos, arrogáns munkamódszere szüli a zavart Bukarestben, ahol nem igazán tudnak mit kezdeni a nagyváradi praktikákkal, másfelől a kormányt adó négy párt közül hármat is jelentős frakcióvillongások szabdalnak, az RMDSZ kivételével. Ezek a szabotázsharcok tovább fokozzák a jogszabály körüli átláthatatlanságot, amire rájön az a jogi amatörizmus, amivel kezelték az egész igazságügyi reformot, és amely kapcsán az egyik forgatókönyv elkeserítőbb, mint a másik. Ha a kormánypártok a hasukra ütve, hozzá nem értő módon improvizálnak jogszabályokat azért, ha meg szándékos hibákat vétve, akkor azért, miközben csak a választóiknak üzengetnek.

A legutóbbi alkotmánybírósági indoklás a formai hibára vonatkozóan világosan mutatja, hogy a törvényalkotó nem vette figyelembe a 2022/305-ös számú törvény előírt 30 napos határidőt, és a kormány álláspontjával szemben a Legfelsőbb Igazságszolgáltatási Tanács véleménye nem fakultatív, hanem kötelező. Ahogy attól is eltekintett, hogy

Ugyanezt erősíti az Európai Unió Bírósága is, amely kimondta, hogy egy tagállam csak akkor reformálhatja az igazságszolgáltatási juttatási rendszert, ha az eljárás minden részletében megfelel a jogszerűség, arányosság és átláthatóság elveinek. Így a kormány állításával ellentétben, nem az alkotmánybíróság akadályozza a nyugdíjreformot, hanem a kormány szándékos vagy valós jogi analfabetizmusa.

A mélyrétegek kavargása mindenesetre kiválóan alkalmas a közhangulat felkorbácsolására és szinten tartására, amire nagy szükség is van, hisz az első deficitcsökkentő intézkedések nyomán kirobbanó sztrájkhangulatra sikeresen rászereli a levezető szelepet. Amíg a magisztrátusok nyugdíjával van elfoglalva a kommentszekció, addig sem fáj annyira, hogy mekkora összeget húznak ki a zsebéből.

Kívülről nézve számos tanulsággal szolgálhatna ez a folyamat, ami még szórakoztató is lenne, ha nem a mi bőrünkre menne. Addig amíg a választópolgárok kritikus tömege nem hajlandó komolyan foglalkozni a saját politikai osztálya egyre elkeserítőbb és egyre nagyobb gazdasági, társadalmi károkat okozó szenvtelen köldöknézésével, addig nem robban fel a politikai agresszió kuktája. A sistergés akkor lesz hangos, majd robbanásveszélyes, ha az egység elemei kezdenek kiesni a rendszerből, és az emberek a saját bőrükön kezdik érezni a gőz forróságát.

A kormány helyében még inkább figyelnék arra, hogy ezekben a válságos időkben még inkább hozzájusson az istenadta nép az internethez, a sörhöz, a miccshez, a cigihez, a kávéhoz, tele legyenek a focistadionok, még hangosabban szóljon a manele, és télidőben hívogató legyen a plázák melege.