Köztér = Magánjövedelem

Ilyen is van: a Főtért kiadó egyesület elnöke, Szakáts István nem ért egyet a Főtérrel. És meg is írta.
Hirdetés

Ezen szöveg arról értekezik, hogy miért fújták és fújják le bizonyos meg nem nevezett egyének (akikkel a szerző egyébként mélységesen egyetért, sőt még drukkol is nekik) a város új hirdetőkockáira felfeszített mesh-eket, köztük történetesen a Kolozsvári Magyar Napokét, olyan stencilekkel, mint például „Spaţiu public = Venit privat”, azaz közelítőleg Köztér = Magánjövedelem.

A behatárolás kedvéért, alulírott idestova harminc éve Kolozsváron él, kulturális rendezvényeket szervez, és (horribile dictu) a város új kommunikációs rendszerének létrehozását célzó pályázati kiírás kidolgozója. 

Na, vágjunk bele.

 
Kolozsvár kulturális vitalitása az országban a második legnagyobb, az obligát Bukarest után. Anélkül, hogy a számokba belemennénk, ez az adat nagyszámú kulturális rendezvényt (is) takar. Ehhez képest a város hirdetőfelület-kapacitása már akkor elégtelen volt, mikor alulírott Kolozsvárra nyolcvanhét őszén felkerült. Akkoriban még a hirdetés-ökoszisztémát a város, ezen belül a városháza és még ezen belül is a Bun de Afişaj pecsét végét fogó Bobină elvtárs tartotta ellenőrzés alatt. De felületnek a város már akkor is híjában volt.
 
Ezt a híjat nyolcvankilenc után a kulturális szektor a saját bőrén is a lehető legfájdalmasabban is megtapasztalta, midőn a rendezvényei plakátjait villanypóznákra, bentlakásfalakra, és kocsmaajtókra nyalta fel. Habár az elmúlt évtizedek alatt a kulturális szektor konszolidálódott, a helyzet az utóbbi évtizedekben nem javult. 

Hogyhooogy? ’Sze üti ki a sok hirdetés a szemünket,

 
lassan az egész város tele van bennerrel, messel, rollappal, flájersztenddel és elcédével. Igen, ez így is van. De a kultúrbrancs számára elérhető felület nem lett több, sőt talán egyre kevesebb. Ez azért van, mert a létező hirdetési felületeket a nagy- és középkapitalizmus profitorientált, és a kultúrszektornál lényegesen profitképesebb cégei egymással konkurálva bérlik, és ebben a harcban a plakátolási tarifákat annyira felnyomták, hogy a kulturális rendezvények szervezői ezeket már csak alig, vagy nem is képesek felérni.
 
A nonprofit vagy kiskapitalista (profittalan) kulturális szektor ezt extra találékonysággal próbálta áthidalni. Ennek az eredményeképpen jött és jön létre egy csomó ügyes (és alternatív) kampány – például a MindBomb munkái, de jöttek és jönnek létre olyan szörnyszülemények is, mint például közelebbről a New York szálló – igen, A New York szálló – ablakaiban éktelenkedő óriásplakátok, rajtuk a háromméteres Liviu Alexától az ugyanakkora Maria Nazionalén keresztül az ugyanakkora polgármesterig el mindenki, aki csak érte és éri, és aki elég jóban volt, van vagy lesz a szálló tulajdonosával, napjainkban Ioan Benével.
 
Kolozsváron a hirdetni vágyók nyomása óriási, és ez a nyomás a városházára is nehezedik. És ez a nyomás akkora, hogy végül némi vajúdás, a törvénykezés zsalui közötti szlalom és persze Ţuțu Pop, a Műemlékvédő Bizottság mindenkori Kerberoszának többszöri letácsolása után a város képes volt megszülni ezt az orrbefogásra és szemet hunyásra alapuló modus operandit – majd vivendit, amely 

törvénytelenségre vagy ízléstelenségre fittyet hányva

 
plakátol a példul a romosodó New York szálló óriás kirakatjaiban, direkt bele a polgár Főtéren riszált, izé, retinájába. Ebben az ügyben pedig igenis benne van mindenki. Elkezdve Benétől és a városházától, a hirdetni vágyó kultúrnyikon vagy minimágnáson át, le egészen pária őfelségéig – a polgárig. Mert a polgár ezt elfogadja. Lenyeli. Mert ugye mit is csinálhatna a polgár?
 
Most pedig, mintha hallanám: „kinek mi köze hozzá, elvégre a New York szálló magántulajdon, annak adja ki a patron, akinek akarja, arra, amire akarja”. Hát nem. Talán utoljára a vadnyugaton, egy ranch-kocsma-temető tengelyű deszkavárosban hangozhatott el ez így, és itt talán még – némi megbocsátással – az átkos utáni túl-visszaliberalizálódás hatásaként lehetne elkönyvelni. De Kolozsváron – egy, a polgári mozgalmaktól ennyire áthatott városban – a „hát nem éppen” talán egy óvatosabb, és mint ilyen, alkalmasabb fogalmazás.
 
 
A város képe, ezen belül ennek látványa, ezen belül a Főtér kinézetele, ezen belül pedig a Főtérre néző épületek homlokzatának ügye 

a város polgárának ügye.

 
A polgár ügyébe való beleszólás a polgár érdeke és joga. Eddig az elmélet. De a gyakorlatban az, hogy a Nyújork szálló ablakaiban trónoló meshbékákat a polgár már lenyelte, az is igaz. Nem volt meg a kritikus tömeg. Ez van. Egyelőre béke poraira.
 
Megvolt viszont a kritikus tömeg most, a – többek között – Kolozsvár Főterére kirakott új hirdetőkockák esetében. A New York szálló ablakainak és a Főtér hirdetőkockáinak esete között pedig van összefüggés. Mindkettő esetében a hirdetni vágyók nyomása (és a hirdetőfelületek krízisszerű hiánya) tette lehetővé ennek a fércmegoldásnak a kiötölését, engedélyeztetését, megvalósítását, majd a Főtérre való dömpingszerű kihelyezését. Mindezt a lehető legopportunistább módon, a vadkelet jegyében. Merthogy nálunk minden szükségmegoldás gilt. Merthogy ugye a mi stratégiánk taktikák láncolatából áll.
 
Nade visszatérve. A két eset között azért csak van egy lényeges különbség. Éspedig: azt, hogy ezek a hirdetőkockák a polgár köztérhez való jogát csorbítják (ugyanúgy, mint a Billy Idol-koncert köré húzott, háromméteresre szánt falak), ezúttal elegen észrevették. És nemcsak, hogy észrevették, hanem vissza is utasították. Merthogy közben Kolozsvár aktív polgárainak egy elégségesen nagy része már elégségesen érzékennyé vált a köztér elrekvirálásának ezen válfajaira. Szóval, ezúttal másképp történt. Lefújták a kockát. Feketével.
 
És most persze jön a kérdés: van-e joga a polgárnak fekete sprével lefújni egy ilyen hirdetőkockát – tekintve, hogy ezzel a Magántulajdont sérti, ráadásul meg egy olyant, amely éppenséggel a városháza pecsétes áldásával guríttatott a Főtérre?
 
Hát… például, aki szerint a jogrend a hatalom hatalmával létrehozott és fenntartatott jogviszonyokban merül ki, aszerint nem. Aki szerint viszont a jogba 

a polgári engedetlenség joga is beletartozik,

 
aszerint igen. Például Thoreau szerint igen. Banksy szerint igen. A kockát lefújók szerint igen. Alulírott szerint igen: a város köztere, ennek használata a város polgárának ügye. A polgár ügyébe való beleszólás a polgár érdeke és joga.
 
Most pedig mintha hallanám: „de hát ez maga az anarchia! A Káosz! Mi lenne, ha mindenki felrúgná az összes törvényt?” Bullshit. Aki ezt gondolja, számolja csak hamar össze, hogy az utóbbi két hónapban hányszor hágta meg a közlekedési törvényt. Aztán alkamazza a „mi lenne, ha mindenki felrúgná az összes törvényt” szöveget a hozzá hasonlókra és a közlekedési törvényre. Na ugye. Szóval sáráp. Vannak arányok.
 
Isa, a törvények nem mindig a polgárt védik. 

A törvények néha a hatalmasok hatalmát védik.

 
És ilyenkor a polgári engedetlenség nemcsak jog, hanem akár kötelesség is. Megírta ezt már Thoreau is. Banksy is. Sőt. A bambergi egyetem épp egy, a kortárs polgári ellenállás aktív formáit kutató európai projekthez keres partnereket. Európai pénzen.
 
 
Naszóval. Valami civilek lefújták a kockát. Le, hej. És ami lényeges: lefújták a kockákat több, mint egy héttel a Magyar Napok előtt. Többször is. Lefújták a Maria Nazionale-koncertet. Lefújták a menyasszonyszoknya-reklámot. Lefújták a Diesel-reklámot is. Ugyanazokon a kockákon. Ugyanúgy. Ugyanazokkal a stencilekkel: „Spaţiu public = Venit privat”. Szóval és következésképpen: az akció nem a Magyar Napok ellen irányult vagy irányul. Az akció „egyszerűen” a köztér használati jogának kérdéseit veti fel. De azt igen. Aki ebben magyarellenes akármit lát, téved. Aki ezek tudatában az ügyben magyarellenességről ír, az hangulatköltész vagy lájkhajhász.
 
Erre meg – mintha hallanám – „jó jó, de hát hogy is írhatták, hogy magánjövedelem, mikor a Magyar Napok a Közé, és a Közhöz szólnak?” Hát íme: mint az a fentebbiekből is látszik, az akció 

a hirdetőkocka mint keret érvényességét

 
vonja kétségbe, nem pedig a keretre feszített vászonra nyomtatott szöveg szándékát.
 
És akkor van egyáltalán megoldás? Hová plakátoljon az a sok szegény kultúrnyik? Hogy hozza a város polgárainak tudomására az ő kulturális szarujának a bőségét? És ha van megoldás, mi az a megoldás? És különben is, ezek az aktivisták (izé, aktív polgárok) mit tettek le az asztalra? – mintha hallanám.
 
A megoldás Kolozsvár több polgárát is foglalkoztatta és foglalkoztatja. Egyeseknek billentyűzetük van – alulírott például ezelőtt három évvel adott le először a városházán egy, a hirdetési rendszer megreformálását célzó projektjavaslatot. Másoknak spréjük van. Egyeseknek mindkettőjük van.
 
Viva la revolucion!

 

Hirdetés