Az aktivizmus diszkrét bájtalansága, avagy válasz Szakáts Istvánnak

Kedves Szaki, a köztéri reklámkockák lefújása apropóján írott szöveged elég sok irányból megközelíthető, de akárhonnan rugaszkodom neki, ugyanoda jutok.
Hirdetés

Hogy továbbra sincs köztünk nézetazonosság. Ami a legkevésbé sem baj, vitázni jó dolog, és bár azt a Főtéren megjelent, a kockalefújó aktivistákat ledorongoló szöveget, amelyre te reagáltál, nem én írtam, főszerkesztőként vállalom, és magam is egyetértek vele. Mondom ezt úgy, hogy közben nem áll szándékomban tagadni, a város köztéri hirdetménypiacának és kulturális kommunikációjának állapotát illetően természetesen közel sincs annyi ismeretem és tapasztalatom, mint neked, aki évtizedek óta – nagyon helyesen – ezzel (is) foglalkozol. 

De ha már minden harmadik mondatodban a polgár felelősségére és a közügyek alakításában való részvételének fontosságára hivatkozol,  

megszólítva érzem magam. 

Mint polgár, aki több mint másfél évtizede él Kolozsváron és annak vonzáskörzetében. Mert ebben, kedves mester, történetesen egyetértünk. Mint ahogy a polgári engedetlenség dolgában is. Thoreau ugyan leírt elég sok butaságot is, de a polgári engedetlenségről szóló traktátusa nekem is kedves olvasmányom, és egy másodpercig sem szeretném elvitatni a polgár jogát (sőt, szigorúbb értelmezésben: kötelességét) arra, hogy valamilyen módon viszonyuljon ahhoz, ami a környezetében történik. 
 
Nekem mindezzel az égvilágon semmi bajom nincs: nekem azzal van bajom csak, hogy a te értelmezésedben ez a viszonyulás csak egyfajta lehet. Mielőtt döbbenten tiltakozni kezdenél, hogyan is feltételezhetek rólad ilyesmit, hadd mondjam el, mire gondolok.
 
 
Érzésem szerint félreérted az álláspontomat (és a hozzám hasonlókét): számomra az effajta civil aktivizmusnak elsősorban nem a formája problémás, hanem a tartalma. A lényege, ha úgy tetszik, a tárgya. Nem a lefújás tényét kárhoztatom, hanem az intencióját. Számodra evidens, hogy ha valaki öntudatos, a környezetéért felelősséget érző polgár, akkor csakis mérhetetlen megvetéssel viszonyulhat a köztérhasználat ezen formáihoz, holott ez korántsem magától értetődő. Esetemben sem, pedig kifejezetten öntudatos polgárnak tartom magam, másként nem is írnám ezt a szöveget.
 
Távol álljon tőlem, hogy „az aktivistákra” valami differenciálatlan masszaként tekintsek, sejtem, hogy meglehetősen heterogén közegről van szó, személyek, ügyek, módszerek mentén tagolódó világról, amelynek számos „ügyét” magam is támogatom, ennek, ha kell, hangot is adok. Mint ahogy történt ez a Billy Idol-koncert esetében – akkor egyértelmű volt számomra (is), hogy a város főterének egész napos megszállása és kisajátítása, ráadásul bagóért, egyáltalán nem korrekt. Előfordul azonban a szövegedben egy fontos mondat: „Vannak arányok.” Nos, nekem alapvetően  

az arányokkal van bajom, pontosabban az arányérzék hiányával.

 
Tudom, persze, hogy ilyesmit elvárni azoktól az emberektől, akik a nagyvárosi gerilla-aktivizmust életformaként művelik, eléggé utópisztikus gondolat. De ahogyan nekik joguk van arra, hogy híján legyenek az arányérzéknek, nekem meg – öntudatos polgárként, ugyebár – jogom van arra, hogy ez zavarjon.
 
Őszinte leszek veled: azt gondolom, hogy amikor egy valóban jelentős ügy (mint például Verespatak) leülni látszik, akkor az életvitelszerű aktivisták pótcselekvésekbe kezdenek. Így hát nekirontanak a szélmal…, izé, a reklámkockáknak, esetleg a cirkuszoknak, hogy miért mernek medvét táncoltatni, mert az rendjén van, hogy emberek életüket kockáztassák a trapézon, vagy az oroszlán leharapja az idomár fejét, de hogy égő karikán kelljen átugrálnia szegény állatnak, az tűrhetetlen. (Feltételezem, a cirkuszok után az állatkertek következnek.)
 
Vállalva annak ódiumát, hogy demagógiával (hogy is fogalmaztál: „hangulatköltész és lájkhajhász”?) fogsz megvádolni: az bezzeg nem tűrhetetlen, hogy Kolozsvár rendkívül multikulturális polgármestere megmagyarázhatatlan okokból elzárkózik a kétnyelvű helységnévtáblák kihelyezésétől, sőt megtámadja az erre vonatkozó döntést a bíróságon. Én legalábbis egyetlen reklámkocka-lefújó vagy Conti-erkélyfoglaló aktivistát sem láttam, aki odaláncolta volna magát egy kétnyelvű táblához vagy többnyelvű feliratokat fújt volna valahová, bárhová. Ejszen a spréj drága lehet, tartalékolni kell fontosabb célokra. Pedig itt a kolozsvári polgárok igen nagyszámú közösségének komfortérzetéről lenne szó, talán számítanak ők is annyit, mint a cirkuszi oroszlánok.
 
Node térjünk vissza ezekhez a szerencsétlen kockákhoz: számomra elég  

nehezen értelmezhető ez a fajta köztérfetisizmus. 

 
Az az elképzelés, miszerint minden, magáncélokkal is összefüggésbe hozható megnyilvánulás a polgárok közterülethez való jogának csorbítása lenne, tetszetős gondolat ugyan, de a szabadpiaci demokrácia körülményei között – sajnos vagy sem – életszerűtlen. Ha ezt komolyan vennénk, el kéne távolítanunk az összes hirdetőoszlopot, a házak homlokzatára felhúzott reklámpannót, betiltani minden szabadtéri rendezvényt, elszállítani mind egy szálig az autókat, valamint be kéne zárnunk minden vendéglátóipari teraszt, amely nem zárt és privát térben kap helyet. Ez utóbbit, bevallom, kifejezetten sérelmezném, mert az öntudatos polgár általában szeret nyaranta letelepedni egy korsó sör mellé a korzón, és bámulni a köztér nyüzsgő életét. Mire használnánk végeredményben a közteret, ha az a maga tiszta és érintetlen formájában maradna? Tudom, andaloghatnának a szerelmespárok (a kockák helyén is!) és lehetne továbbra is jó nagy tüntetéseket szervezni, mert nem gátolnának a mozgásban a hirdetmények.
 
 
És bárhonnan is nézem, mintha azt sugallnád: többek közt az a probléma, hogy a mocsok kapitalista cégek ez által a kultúrszféra elől veszik el a hirdetési felületet. Ez sajnálatos módon valószínűleg így van, ezért felcsillan annak a halovány reménye, hogy mégis csak sikerül valamiben közös nevezőre jutnunk. Node halkan kérdem, akkor hogy is van az, hogy nem a hirdetmény tartalma, hanem a kockának mint keretnek az érvényessége kérdőjeleződik itt meg? 
 
És felvetődik a probléma, hogy lehet-e, szabad-e ennyire vakon, a szövegkörnyezet teljes elhanyagolásával, mindenfajta valós érzékenységet figyelmen kívül hagyva nekimenni valaminek, aktivista hevületből? Elfogadom azt, hogy te erre igenlően válaszolsz, de tudnék mondani olyan meghökkentő példákat, amikor a plakátra mint hordozóra vonatkozó felszólítás sajátos kölcsönhatásban kezd működni a hirdetés tartalmával, s ezért nehezen függetleníthetővé válik a kettő egymástól. (Meggyőződésem szerint a magyarnapos plakátra ráfestett Ocolește-mă! / Kerülj el! felirat is ebbe a kategóriába tartozik, de ennél sokkal extrémebb variációk is elképzelhetők.) Az ilyesmi: érzéketlenség. Mások egyéni vagy közösségi érzékenységének semmibevétele pedig nem tartozik az állampolgári erények közé.  

Nota bene: a kontextus igenis számít. 

 
És még egyszer, mert nem lehet eléggé hangsúlyozni: az arányok, mester, az arányok.
 
Ettől még a Kolozsvári Magyar Napok eseményei rendben lezajlottak, szép volt, jó volt, kockástul és anélkül. Érzem is, hogy – részemről legalábbis – a téma kicsit túl van tárgyalva. Legközelebb, levelezgetés helyett, igyunk meg egy sört.
 
Ha lehet, köztéren.
 
Kolozsvári Magyar Napok lefújt reklámkockája
 

Fotók: Szabó Tünde

A vitaszöveg előzményei a Főtéren:

Hirdetés