Elmélkedések a hőkupola alól – a villamosenergia-hálózat megerősítése most már elengedhetetlen

Míg ezt írtam, olyan volt a szoba, akár egy izzó csempekályha. A hatvanas években épült, dupla téglafalú tömbház falai forrók voltak, az erkély fémpárkányán tojást lehetett volna sütni, és fel nem foghatom, hogy tudott a macska nyugodt szívvel elnyúlni a meleg betonon kint a pad alatt.

37 fok volt. Az üvegtető alatt talán 40 is, ki számolja?

És a többi nyegle poén, amit az ember elsüt ilyenkor.

Eszembe jutott a nemrég elterjedt rövid videó egy párizsi úriemberről, aki fél percre hagyta kinn a párkányán a serpenyőjét, aztán visszavette, vajdarabot dobott rá, beleöntötte a palacsintatésztát, majd két perc alatt készre sütötte a rekkenő hőségben felforrósodott edényben. Meg egy másik nő, aki arról számolt be – miután a hőkupola gyilkos origója már Kelet-Európa felé vette az irányt, némi enyhülést hozva az angoloknak, franciáknak, belgáknak, hollandoknak, németeknek – hogy mi mindent sikerült megaszalnia cérnára fűzve úgy, hogy csak kitette a teraszára. Alma, citrom, fehér csípős retek ázsiai fogásokba.

Míg ezt írtam, alig bírtam nyitva tartani a szemem, és ölni tudtam volna egy kávéért, ami vajmi keveset segít akkor, amikor a szervezetem egy tábortűzben érzi magát, de csak takaréklángon működik. Az ember hajlamos a rekkenő hőségben személyes bukásként érzékelni azt, hogy valamire nem képes: alig alszik, azt is felhevülve, minden mást automata üzemmódban tesz, enni is csak keveset tud, úgy kell belé diktálni – az összes energia a hőleadásra megy el, ez pedig az emberi test számára igen megterhelő bizonyos hőmérséklet után. A munka a legnehezebb, ilyenkor szolidarizál mindenkivel, aki a külvilágban kényszerül dolgozni, pedig a beltéri munkák se sokkal jobbak, kivéve, ha valahol van légkondi.

ugyanis Európát – talán a mediterráneumot leszámítva – nem arra tervezték, hogy hőálló legyen, inkább hőmegtartó. Egy adott pillanatban a légkondi is arra jó, hogy segítsen a felhevült testnek felocsúdni a sokk alól – ekkor kapja el az embert az ólmos fáradtság.

Míg ezt írtam, az autók szélvédőjére tervezett fényvisszaverő fóliával beragasztott, délre néző ablaküvegem széleinél láttam, hogy hirtelen besötétedett – aztán élesen felharsant a Ro-Alert: heves vihar, nagy szél, eső, jégeső várható X mennyiségben. Amikor kirohantam az erkélyre, már nekilódult, és mint forró edényben a vaj, az aszfalt és a föld majdhogynem sistergett, és lezúdult az első vízsugár. Azonnal szaladtam, hogy minden ablakot, ajtót kinyissak, áramolhasson be a vad szél, vigye ki a ventilátorokkal felkavart, elhasznált levegőt.

Az erkélyen álltam, a lehető legrövidebb otthoni rövidnadrágban és egy szál elnyűtt, majó formára szétvágott pólóban, ami épp csak arra jó, hogy a szomszéd ne lásson meztelenül. Kedvem támadt volna lerohanni a lépcsőn, felszakítani minden lépcsőházi ablakot, hogy a guanószagot is seperje ki a hőséggel együtt, kedvem támadt volna kirohanni a lépcsőházból és mezítláb taposni odalenn a pocsolyákban, kedvem támadt volna táncolni, csatlakozni a röhögő és visongó gyerekekhez, akik nem is tudom, hogy bírták addig a kinti játékot (bár az ember gyerekkorában sok mindent kibírt észrevétlenül).

csapd ide az összes vizet, fújj az arcomba, nagy természet, ha már kegyetlen játékaidat űzöd velünk, gyarlókkal, akik azt hisszük, meg tudunk veled küzdeni, izzó katedrálisaid hőkupolái alatt, égimanna-álcába bújt jégesőd csattanásai alatt, elképesztő víztömegeiddel, saraddal, iszapoddal, csodálatos és gyilkos villámaiddal, azt hisszük, meg tudunk zabolázni, hiszen ez nem is játék, hanem inkább törvény. Napenergiáddal, amivel a klímaberendezéseinket (is) működtetjük. Már amikor tudjuk.

Egyre több villamosenergiára van szükségünk ezen a vidéken. Ha megkérdeznénk egy igazi balkáni vagy egy mediterráneumban élő embert, azt mondaná: hát ti mind meg vagytok zakkanva, nekünk már mindenütt van klímánk, csak ti vagytok olyanok (itt inkább a nyugat-európaiakra gondol), hogy szenvedésolimpiát és morális kérdést csináltok a légkondiszereltetésből.

Tulajdonképpen igaza van – a maga módján. Először is azért, mert tényleg: Európa nagy része állandóan kongatja a vészharangot az egyre hosszabb, gyakoribb hőhullámokkal kapcsolatosan, ami Romániát is most már lassan minden évben érinti, a nyár már évek óta pár héttel többet tart, mint mondjuk húsz-harminc évvel ezelőtt, egyre több trópusi éjszakát kell kibírnunk (amikor nem csökken 20 fok alá a hőmérséklet), és nem forró nyarakra tervezett épületeinkben sülünk ropogósra.

Próbálja csak meg vezető pozícióban lévő ember, netán energiaszolgáltató azt mondani, hogy kedves lakosság, este hat és kilenc között ne mossunk, ne kapcsoljunk klímát, ne járassuk a ventilátort, szedjünk ki a konnektorokból mindent, ne terheljük le az energiaszolgáltatást – persze, ne terheljük le, de hát az emberek többsége ebben az időszakban érkezik haza munkából, ilyenkor van ideje elvégezni a háztartásában a feladatait (ha van rá ereje), és pontosan ilyenkor van a legmelegebb, értelemszerűen akinek van klímája, az bekapcsolja.

Európában az energiaszolgáltatóknak és a hálózatüzemeltetőknek nem egyetlen megoldásra, hanem több, egymást kiegészítő intézkedésre van szükségük, annak ellenére, hogy Európában a villamosenergia-hálózatokat eleve úgy tervezik, hogy elviseljék a nyári csúcsterheléseket – a hosszabb és intenzívebb hőhullámok viszont új kihívást jelentenek. A hálózatokat tehát meg kellene erősíteni, vastagabb vezetékeket és nagyobb transzformátorokat kéne telepíteni, illetve a régi kábeleket kéne lecserélni korszerűbb és magasabb hőmérsékletet elviselő típusokra. Ezeken kívül a terhelést több alállomással kéne megosztani, a városi elosztóhálózatokat kéne fejleszteni, ahol a légkondik koncentráltan jelennek meg.

Okosabb hálózatokkal, energiatárolókkal elég sok mindent meg lehetne oldani, mivel június 30-án Románia rekordot döntött: a villamos energia ára a bukaresti piacon meghaladta az 1000 euró/MWh-t. Ez a piac történetének legmagasabb ára volt a magas hőmérséklet és a csökkent termelés miatt.

Mert hőhullám idején csökken a napelemek hatékonysága, az atomerőművek leállhatnak amiatt, hogy a hűtővíz hőmérséklete túl magasra emelkedik, a szén magától is meggyulladhat, miközben a villamosenergia-fogyasztás meg is növekszik a légkondihasználattól. Ehhez még az is hozzáadódik, hogy a Duna vízhozama elmarad a többéves átlagoktól.

Romániában ez még a következőkkel is kiegészült ebben a szerencsétlen helyzetben: a csernavodai atomerőművek egyik blokkja tervezett karbantartás miatt le van állítva, akárcsak a Petrom brazi nagy gáztüzelésű erőművének fele, ezen felül a CET București Vest, a CET Sund két blokkja és a régi radnóti erőmű még működő része, a Vaskapu 1 két blokkja, illetve a Râul Mare vízerőmű (a Sztrigy mellékfolyóján) egyik blokkja is leállt.

Kész volt tehát a leltár –

(Kolozsváron is lehetne erre jó megoldásokat hozni.)
Nem arról van itt szó, hogy ne lehetne egy-egy mosást mondjuk reggelre vagy késő estére, éjszakára beütemezni, vagy kihúzni a felesleges dolgokat az áramból, vagy ne 20 fokra állítani a klímát, hanem mondjuk egy kellemes nyári 24-re. Akinek van annyi esze, az nem arra hajt, hogy amikor kint 37 fok van, akkor bent legyen 20 – legyen mondjuk 24-25.

Amíg ezt írtam, amellett döntöttem, hogy bizony, szükség lesz itthon légkondit szerelni. Nem azért, hogy folyton járjon, hanem azért, hogy ne pusztuljak meg az izzó kemencében. Az eső még sokáig tartott, késő estig csepergett, minden ablakon áramlott be a hűvös levegő (ezt semmilyen légkondi nem veri, természetesen). Egyszerre éreztem magam legyőzöttnek és nyertesnek, aztán a nyitott ablakoknál bedurrantottam az Iron Maident (igen, a szomszédok is hallották, de még csendóra előtt). A villámokról Nemes Nagy Ágnes viharos verse jutott eszembe: „S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal / egyszerre csap fel az egész sereg, / úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra, / úgy csap fel, mint a test feltámadása, / egy vízről induló / öröklét, pisztolycsattanásra. / Utánuk nem marad / a réten, csak a hívó mozdulat, / s a fű sötétzöld színe. Tó.”