A mélyülő energetikai válság a mélyülő politikai válsággal együtt elhozhatja a hét szűk esztendőt

Vasárnap az Energiaügyi Minisztérium államtitkára, még azzal nyugtatgatta a lakosságot, hogy semmiféle korlátozásra, tervezett áramkimaradásra, vagy felülről erőltetett racionalizálásra nem kell számítani az áramszolgáltatásban, hétfőn azonban Ilie Bolojan már arra kérte, nemcsak az ipari nagy fogyasztókat, de a lakosságot is, hogy ki-ki önkéntes alapon, de próbálja meg csökkenteni a fogyasztását legalább a napi csúcsidőnek számító esti órákban.

Ez a kettős kommunikáció nem feltétlenül ellentmondás, inkább csak a kormányzati kommunikáció más helyzetekből már jól ismert „finom adagolása”,

Ugyancsak a helyzet komolyságát mutatja, hogy az illetékesek olyan kétségbeesetten igyekeznek működésben tartani a cernavodai atomerőműnek legalább az egyik, még működő reaktorát, hogy több mint száz katonát mozgósító művelet keretében robbantottak szét egy víz alatti sziklát, amely korábban akadályozta a víz Ó-Duna, vagyis az erőmű felé való áramlását, és ennek érdekében több száz tonna kővel megrakott uszályok elsüllyesztését is tervezik a napokban.

Az energiaválság a Duna vízgyűjtő területét hónapok óta sújtó aszály, illetve a globális felmelegedéssel járó egyéb tényezők (a hegyvidéki havazás, és ezáltal az olvadékvíz megcsappanása stb.) miatt persze nemcsak Romániát érinti, hanem komoly régiós problémává vált. Éppen ez a bökkenő: hasonló válsághelyzetekben Románia könnyen kiváltotta volna az itthoni kapacitáscsökkenést a drágább, de szükséges importtal, most viszont azzal szembesült, hogy a szintén hiánnyal küszködő szomszédok sem tudnak segíteni.

A bolygó kezdi megmutatni, hogy nem lehet mindent büntetlenül megtenni vele, mondhatnánk fellengzősen, csakhogy ez nem segít. Ami segít, az az lehetne, ha megpróbálunk szembenézni a helyzettel.

A helyzetet csak még nehezebbé teszi Románia „speciális” helyzete: a mindenkori kormányok felelőtlen ígéretei és az ezzel társuló hanyagság ugyanis alaposan sarokba szorított minket – már megint.

Ilie Bolojan nem véletlenül emlegette fel – miután takarékoskodásra kérte meg szépen a népet – az országos helyreállítási tervben (PNRR) vállalt kötelezettségeket, amelyeknek a következő határideje augusztus 31. Addig jelentős eredményeket kellene elérnünk a dekarbonizáció terén,

Szóval ismét csak patthelyzetben vagyunk: ha nem teljesítjük a szénerőművek vállalt bezárását a hónap végéig, akkor csaknem egymilliárd eurónyi (!!) EU-s pénztől is eleshetünk, ráadásul a PNRR utolsó támogatási részleteinek befagyasztását is kockáztatjuk, ha viszont teljesítjük, akkor tovább növeljük a saját energetikai bizonytalanságunkat.

A nevezett szén-, illetve lignitalapú erőművek ugyanis éppen azon típusba tartoznak, amelyek bármikor beindíthatók, időjárástól, vízállástól függetlenül, vagyis hozzájárulhatnak az energetikai stabilitáshoz ilyen válságos időkben, amikor a Duna alacsony vízszintje miatt az ország áramszükségletének mintegy 20 százalékát fedező cernavodai atomerőmű biztonságos működtetésének lehetősége is kétségessé válik.

Hab a tortán – bár efféle romlott tejszínhabból már végképp nem kért senki – a PSD és Sorin Grindeanu gusztustalan bosszúhadjárata,

Miután a szocdemek bíróságon támadták meg a Bolojan vezette ideiglenes kormány 11 határozatát – ezeket a bíróság időközben fel is függesztette –, most az energiaválságban is meglátták a kétes bosszú lehetőségét. Gyorsan kieszelték hát, hogy az energiabiztonságra való hivatkozással beterjesztenek egy törvényt a parlamentben, amely megtiltaná bármilyen erőmű bezárását, amíg egy másik, környezetbarát alternatíva nem képes rögtön átvenni a helyét.

Ez persze elméletben szépen és logikusan hangzik, a mostani helyzetben – amikor egymilliárd eurós veszteséget generálhat – azonban meglehetősen visszatetsző. Mondhatni gyomorforgató, ahogy

Ez alighanem a politikai válságot is tovább mélyíti, a kormányalakítási kísérleteket még inkább ellehetetleníti, rontja az ország besorolását a nemzetközi hitelpiacon, azaz minden tekintetben az államcsőd, az életszínvonal drasztikus csökkenése felé vezet.

A helyzet tehát nem rózsás, mondhatni

De talán értékes figyelmeztetés ez mindannyiunk számára. Mi, akik a rendszerváltás után közvetlenül még semmiképpen, de az elmúlt két évtizedben azért már elkezdtük megtapasztalni, hogy milyen könnyelmű pazarlásra csábíthat a jólét, most végre észbe kaphatunk.

Ha olyan húsba vágóan fontos, de eddig kimeríthetetlennek hitt javakkal kell spórolnunk, mint a víz vagy az áram, akkor elég sok mindent átértékelhetünk az életünkben.

Át is kell értékelnünk sok mindent.

Most még csak önkéntes spórolásra kérnek az illetékesek, de eljöhetnek azok az idők is, amikor valóban leáll a rendszer, mert nem lesz kapacitás a fogyasztás fenntartására. A bolygót sem lehet a végtelenségig kizsákmányolni, tudjuk ezt már rég, de az intő jelek ellenére mégsem változtattunk fikarcnyit sem a pazarló életmódunkon.

Vajon most megtesszük-e?