„Nem alázlak meg, de ezt viszont meg kell csinálnod, fiam”

Szimpatikus, de némileg furcsa teremtés ez a jelenlegi ügyvivő oktatási miniszter, Mihai Dimian. Emlékezzünk csak: őt a PNL jelölte erre a tisztségre, miután a tárcát korábban vezető Daniel David lemondott idén januárban, majd rövid ideig maga Bolojan vette át az oktatási minisztérium irányítását.

Dimian matematikus, fizikus professzor, a suceavai Ștefan cel Mare Egyetem rektora, korábban a lipcsei Max Planck Intézet munkatársa, 2006-tól a washingtoni Howard Egyetem lektoraként is dolgozik. Vagyis egy tudós ember.

Ha visszamegyünk kicsit az időben – erről itt írtunk –, láthatjuk, hogy

Daniel David annak idején majdhogynem buldózerrel akart nekimenni az oktatásnak és az egész kerettantervnek,

és terveit előzetesen közvitára is bocsátotta. Röviden összefoglalva: David opcionálissá és eltérő tartalmúvá tett volna több tantárgyat a különböző profilú oktatási irányoktól függően, nyitott volna az interdiszciplináris témakezelés felé, megbontotta volna és megváltoztatta volna az évtizedek óta szentnek és sérthetetlennek tartott oktatási alapfilozófiát. Aminek lényege, hogy a tekintélyes tanár mérhetetlen mennyiségű adatot, lexikális információt próbál tömni az alázatos diák fejébe, aki a számonkérésen aztán ideális esetben visszajátssza a felvételt, gyakran anélkül, hogy feldolgozná vagy később valami hasznát venné az élete során.

David reformjait nem dobták el azonnal, mihelyt lemondott, a kerettanterveket még ő véglegesítette és foglalta jogszabályba, idén pedig a líceumban a kilencedikesek már ezekkel kezdenek a 2026-2027-es tanévben. Összesen 37 külön kerettanterv készült különböző líceumi profilokra és szakirányokra. A David távozásakor ezek a reformok már túljutottak azon a szinten, hogy azt lehessen mondani rájuk egyszerűen, hogy ennyi volt, felejtsük el stb.

Dimian porondra lépésekor azonban 2026 májusában a minisztérium újra közvitára bocsátotta a rendelet mellékleteinek módosítását,

ennek ellenére nagyon sok minden megmaradt a David eredeti elképzeléseiből. Általánosan az egyik legnagyobb változás az, hogy IX–X.-ben erősebb a közös általános műveltségi mag, XI–XII.-ben pedig fokozatosan nagyobb súlyt kap a profil/specializáció és a választás.

Megmaradt az autonómia is, az iskola bizonyos keretek között nem feltétlenül köteles minden tantárgy óráit egész évben ugyanabban a heti elosztásban tartani: az éves órakeretet másképpen is eloszthatja. Ez például lehetővé teszi bizonyos tárgyak intenzívebb, tömbösített oktatását.

De térjünk vissza Mihai Dimianhoz, aki első látásra nem valami radikális jelenség, sőt, néha furcsán is nyilatkozik. Azt találta mondani például nemrégiben, hogy a tanügyben nincs káosz. Az elmúlt tanévben azért jócskán volt káosz, és az elmúlt tíz évben – például a koronavírus-járvány alatt is – nem lehet azt mondani, hogy nem volt káosz. Érteni vélem, hogy Dimian a kedélyeket akarta csak nyugtatni, megpróbálni hideg matematikus fejjel lecsupaszítani a tanügyben uralkodó folyamatos forrongást arra a tényre, hogy mindig voltak és mindig lesznek problémák, maradjunk higgadtak és ne keltsünk pillangó-effektust. De azért sem a legfrissebb PISA-eredmények, sem a diákok felkészültsége, elméleti és gyakorlati tudása és önálló problémamegoldási készsége sem azt mutatják, hogy minden rendben lenne. (Bár ebben Románia nincs egyedül.)

Aztán a tanügyminiszter úrnak vannak vicces, már-már kínos megnyilvánulásai,

utóbb Jászvásáron egy egyetemi hallgatóknak tartott beszédében nyegle négysorosokat olvasott-szavalt el a közönségnek, ara kérve őket, hogy az utolsó rímet ők fejezzék be… egyik végére épp a rektor neve került, aki visszautasította, hogy a pulpitusra lépjen a miniszter mellé. Szóval nagy boomerkedés volt, a lehető leggagyibb versikékkel, bár a szándéka kétségkívül a feszültség oldása és a humor volt. Nem sikerült.

Szóval a Dimian-jelenség egészen furcsa. Vannak azonban radikálisabb gondolatai is neki, amelyeket manapság már kevésbé vesznek komolyan az oktatás területén, pedig fontosak lennének.

Ugyanezen a jászvásári eseményen a minisztert megkérték, hogy nevezzen meg néhány kirívóbb problémát az oktatásban,

válaszaiban pedig két egészen egyszerűnek tűnő dolgot mondott: az egyik az volt, hogy bizony, csökkentek a diákokkal szembeni elvárások (nem csupán a iskolában, hanem az egyetemen is), és nem kellene minden diákot átengedni év végén, ha nem voltak képesek elsajátítani a képzési szakaszra előírt tudás- és képességszintet.

Magyarán: időnként, ahol kell, ne féljenek a tanárok a megbuktatástól.

Ha még mindig az egyestől tízesig van az osztályozás és ez egyhamar nem is változik, akkor ennek értelme is van: az ötös a minimum átmenő, de azt is el kell tudni érni valamivel. Ráadásul ingyen van, nem kell extra finanszírozásokat kieszközölni a tanügyben ezzel, csupán az elvárásokra kell nagyobb hangsúlyt fektetni.

Egy másik, manapság szintén kevésbé népszerű gondolatot is megfogalmazott a miniszter, nevezetesen azt, hogy

ha van egy gyereke az embernek, akkor azzal foglalkozni is kell,

tehát az, hogy egy gyerek tanul, az a családban kezdődik, ott dől el, hogy milyen módon küzd meg az elvárásokkal, segítenek-e neki, hogy normálisan megírja a házi feladatát, illetve tiszteli-e a tanárait. Ezek közhelyeknek tűnhetnek, sőt, megkockáztatom, korábban azok is voltak a szó pozitív értelmében, azonban az utóbbi évtizedben mintha mindinkább háttérbe szorultak volna.

Kicsit messzebbről indítva lássuk csak, hogy az oktatási reformok és a tanévszerkezeti változások tükrében hogyan alakult ki a mostani iskolahelyzetről kapott kép. Én például a kétezres évek elején jártam általános iskolába, a kétezertízes években pedig líceumba, és nem emlékszem arra, hogy ennyire fel lett volna darabolva vakációkkal a tanév. Sőt, kifejezetten úgy tűnik, hogy mire a mostani diákok belekezdenek valamibe, máris jön egy újabb vakáció, ami azt az illúziót is keltheti, hogy gyakorlatilag állandóan vakáción vannak.

Ennek két oka van.

Az egyik az, hogy Románia az uniós tagországok közül egyike azoknak, ahol a leghosszabb a nyári vakáció,

körülbelül 11 hét – Hollandiában, Németországban például csak 6 hét, bár ott másképp oszlanak el a tanítási időszakok. Egy romániai gyerek tizenkét iskolai év alatt – ha a rendszerek tartósan ilyenek – csak a nyári szünetek különbségéből több tucat héttel kevesebb potenciális iskolai időt gyűjthet össze egy rövid nyári szünetű ország diákjához képest. Ez persze nem jelenti automatikusan ugyanennyi elveszett tanulást, mert a heti óraszám, az évközi szünetek és a tanítás minősége is eltér, de ettől még befolyásolhatja.

Ugyanakkor az elmúlt húsz évben nem lett rövidebb a romániai tanítási időszak, csak másképp darabolták fel. Összehasonlításképp: a kétezres években két félév, kevés nagyobb megszakítás volt, a felső tagozatosok számára lényegében karácsonyi és tavaszi/húsvéti, illetve nyári vakáció. Az elemiseknek volt egy rövid novemberi szünet, a tanév pedig jellemzően szeptember közepén kezdődött.

A kétezertízes években továbbra is két félév volt, de megszilárdult az egyhetes februári félévközi vakáció, az elemiseknek megmaradt az őszi szünet is. 2022–23-tól pedig megszűnt a két félévre épülő struktúra, és jött a jelenlegi öt tanítási modul plusz öt vakációs időszak rendszere. Már minden diáknak lett október végi őszi vakáció, karácsonyi, februári („sívakáció”), tavaszi/húsvéti és nyári vakáció. Ja, és egy jó ideje a zöld hét és az iskola másként fantázianevekre hallgató hetek is szerepelnek a tanév struktúrájában, csakhogy ezek iskolánként változnak program tekintetében, és nagyon sok helyen nem valamilyen kreatív oktatási módszereket alkalmaznak, hanem kezdve a méregdrága osztálykirándulástól Dubajba az egész hetes „ne üljünk az osztályteremben hanem csináljunk valami egyebet, aminek köze sincs a tanuláshoz”-ig mindenféle előfordul ezeken a heteken.

A zöld hét hivatalosan környezeti és klímaoktatási program, öt egymást követő tanítási nappal, és éppen arra szolgál, hogy a tanulás ne kizárólag tanteremben, tankönyvből történjen. Az ötlet jó: egy múzeumlátogatás, labor, gyárlátogatás, erdei ökológiai vizsgálat, színházi foglalkozás, helytörténeti terepmunka, egyetemlátogatás stb. ugyanúgy lehet komoly oktatás, sőt néha értékesebb egy átlagos tanóránál.

Az implementációja azonban sokszor problémás, mert ha a zöld hét annyit jelent, hogy öt napig kirándulnak, sportolnak vagy lazább programokat, sőt, a témába egyáltalán nem vágó programokat csinálnak,

az iskola másként alatt pedig többnapos külföldi utakra mennek, akkor az csak jogilag tanítási hét, vagyis papíron minden rendben van, de a valóság ettől eltérő.

A nemrég érvénybe lépett, sok kis vakációval teletűzdelt moduláris oktatási rendszer természetesen védhető pedagógiailag, hiszen az egyik érv, hogy ne tizenegynéhány hetes tanulási maraton legyen mondjuk szeptembertől januárig vagy februártól júniusig, amelyek végére a tanár is meg a diák is elfárad. (Kisebb gyerekeknél jobb is.)

Csakhogy ennek van egy ellenoldala – egy egyhetes vakáció nem pusztán öt elvesző munkanap,

az utolsó napokban már „mindjárt vakáció”, utána pedig vissza kell rázódni, így egy hosszabb gondolatmenetet – matematikában, fizikában, nyelvtanulásban stb. – könnyebb végigvinni 10–12 folytonos héten, mint állandó újraindításokkal. (Lehetséges, hogy a David-féle reformokban, ahol az iskolák maguk csoportosíthatják egy tantárgyon belül az óraszámokat, ez ellensúlyozható.) Az ötmodulos megoldásnak azonban még nem látjuk az eredményét, nevezetesen azt, hogy javította volna a tanulmányi eredményeket.

Mihai Dimian szeptember 14-én a következőket mondta – egyrészt a gyatra PISA-eredmények fényében, másrészt általánosságban – megoldásként: „azok a diákok, akiknek az átlaga 7 alatt van, heti pótfoglalkozásokon kell részt venniük matematikából és román nyelv és irodalomból, míg az iskola másként és a zöld hét nevű programokat ugyanazon menetrend szerint kell lebonyolítani, mint a többi tanítási hetet.”

A miniszter továbbá azt is mondta, hogy „a diákok eredményei a PISA 2022-es eredményeihez hasonló szinten maradtak, egyrészt azért, mert a bevezetett intézkedéseknek nem volt elegendő idejük mérhető hatást gyakorolni a diákok eredményeire,

másrészt pedig azért, mert a romániai diákok az OECD-átlaghoz képest kevesebb tanórával rendelkeznek, valamint hosszabb szüneteik vannak.”

A hosszabb szünetek látszólagos jelentését fennebb kifejtettem már, viszont a 2025-ös PISA-eredmények kapcsán kijött Romániáról szóló OECD-országjelentés szerint itt az általános iskola alsó tagozatán évente 540 kötelező tanítási óra jut egy tanulóra, míg az OECD-átlag 804 óra, gimnáziumban pedig 834 óra, az OECD-átlag 909 óra. A teljes alsó és közép tagozaton Románia valamivel 6000 óra fölött van, mintegy 1600 órával az OECD-átlag alatt. Így a különbség elsősorban a kisiskolásoknál óriási. A valamivel rövidebb tanév és a kevesebb óraszám pedig összeadódik.

A követelményszint és az elvárások csökkenése azt eredményezte,

hogy a nyolcadikosok körülbelül fele nem rendelkezik a minimálisnak tekintett tudással és kompetenciákkal,

és sokukat nem buktatták az általános iskolai évek alatt, akkor sem, amikor meg kellett volna.

Az oktatás változásában egyébként az az a legpozitívabb fejlemény az utóbbi évtizedekben, hogy nem elfogadhatók ma már a fegyelmezésnek azok az eszközei, amik a megszégyenítésre, ordításra, fenyegetésre, gúnyolódásra vagy félelemkeltésre alapulnak.

Ugyanakkor sokan azt a téves következtetést vonják le ebből, hogy egy jó pedagógus nem lehet szigorú, vagy hogy a követelmények így a háttérbe szorulnak – a szigorúság nem jelent megalázást.

Az, hogy nem alázzuk meg a diákot, de közben tudtára adjuk, hogy vannak dolgok, amiket kötelező módon meg kell csinálnia, az tökéletesen összeegyeztethető, itt pedig a pedagógusnak a pozitív autoritásra kell törekednie.

Ez ma nehezebb amiatt is, hogy az iskola, az osztály egyféle szülői kontrollközpont lett, WhatsApp-csoportokban esnek a tanárnak meg egymásnak a szülők,

akik a gyerekük helyett menedzselik az iskolát.

Egy gyerek így éppen azt nem tanulja meg, amire az iskolának részben fel kellene készítenie őt: hogy ő kell tudja, mi a házi, ők kell felírja a feladatait, őneki kell megkérdezni a tanárát, ha valamit nem ért, ő felejti otthon a felszerelését és ő kapott rossz jegyet, tehát neki kell javítani. Nem anyuka vagy apuka próbálja ezeket kivédeni valamelyik utolsó percben, és nem nekik kell rekonstruálniuk a gyerek napját az osztálycsoportból.

A túlgondoskodás éppen az önállóság kialakulását és a felelősségvállalásra való képességet hátráltatja.

A pedagógusnak is van nevelői feladata, de a szülők helyett nem nevelheti fel a gyerekeket.

Azt gondolom, reformálhatjuk napestig az oktatást mindenféle modulokkal és egyebekkel, de a fent említettek nem spórolhatók ki egy gyerek iskolai fejlődéséből.