Szántai JánosAz erdélyi magyarság, mint olyan, betegség, netán mentális zavar?
Nagy probléma van a toleranciával. Mármint akkor, ha magyar emberekként, horribile dictu, erdélyi magyar emberekként akarunk élni a világnak ebben a sarkában. Na de ne féljetek... khm… van megoldás… forma.
A minap felugrottam egy buszra, hogy eljussak A pontból B pontba, Kolozsváron. Autót már rég nem használok ebben az elsöprő iramban fejlődő városban. Nincs értelme, nappal legalábbis. Arra is rájöttem, hogy tulajdonképpen hálával kellene viszonyulnia a városbírák iránt minden kolozsvári polgárnak. Hiszen a városbírák épp azért zárnak el a közlekedés elől egyre több központi utcát, azért nem építették meg a komplett körgyűrűt Kolozsvár körül, hogy ráébresszék az embereket: nem érdemes autót használni. Legyetek környezettudatosak, drága polgárok, ez az üzenet! Még választási évben is azért rohasztják a sok választópolgárt a mindennapi dugókban (megadják nekünk az Urak, ma is holnap is, azután is), hogy
lobbanjon már végre a felvilágosult tudat lángja a fejekben.
Tehát, felugrottam a buszra. Nem volt sok utas, helyet foglaltam hát. Szemben velem egy jól öltözött úr ült, a változatosság kedvéért nem a telefonját bújta, hanem nézett kifele az ablakon. Aztán egyszer csak böffentett egy jóízűt. Majd kis idő múlva még egyet. És még egyet. Első gondolatom az volt, hogy a kirilejzumát neki, ez mekkora bunkó. Ám azonnal elhatárolódtam magamtól. Hát teljesen kiveszett volna belőlem a tolerancia? Aminek, ugye, nem akkor van aranyfedezete, amikor a másságtól távol, egy kényelmes karosszékben szónokol az ember róla, illetve földbe döngöli minden polgártársát, aki szerinte nem toleráns. Ennek a csodálatos fogalomnak (elvnek, eszmének, ideának stb.) akkor van aranyfedezete, ha szemtől szembe találkozunk a mássággal, amely a mi életvitelünktől, világnézetünktől, értékeinktől, szokásainktól (stb. stb. stb.) gyökeresen különbözik. De ezen túl (vagy innen, ha tetszik), mi van,
ha ez az úr egyáltalán nem önmeghatározás alapján, vagyis identitárius módon böfög?
Mi van, ha beteg? És a betegsége okán eregeti gyomorgázait a külvilágba? Lehet, hogy segítenem kellene rajta. Lehet, hogy fel kell ajánlanom a szakorvosom telefonszámát. Bár, az úr nem tűnt betegnek, sőt! Kicsattanó egészségnek örvendett, szemmel láthatólag. Szelíden mosolygott a világra, miközben folytatta gázainak hangos felszabadítását.
Elmerengtem ennek kapcsán a testi és lelki betegségek, a másság, no meg a tolerancia bonyolult viszonyán. Régebb, amikor még egyetemre jártam (igen, orvosi egyetemre), azt tanultuk (pontosabban, azt tanították nekünk, mint egy ideje kiderült, pénzéhes, kapitalista és szociális elnyomó egyetemi oktatók), hogy a kóros, extrém túlsúly betegség, amit gyógyítani kell, mert ha nem, a súlyos egészségbeli károsodások következményeképpen bizony elég hamar átkerülhet a beteg a másvilágra. Én ezt akkor segítségnyújtásként, empátiával való viszonyulásként fogtam fel. Na de kiderült azóta, hogy nem így van. Az említett pénzéhes, kapitalista és szociálisan elnyomó egyetemi oktatók tulajdonképpen arra neveltek minket, hogy sárba tiporjuk a kövéreket. Mert a mostanság bizonyos körökben (igen, felvilágosult akadémiai körökben is) elterjedt kövérségtudomány (fat studies) ellentmondást nem tűrő hangon kimondja,
hogy a kóros, extrém túlsúly nem betegség. Hanem az identitás része.
Tehát aki történetesen kövér, az nem beteg, annak nincs szüksége segítségre, hanem ellenkezőleg: lájkokra és tapsra és biztatásra van szüksége. Mert a kövérnek büszke kell lennie az identitására. Vagyis arra, hogy kövér. Tehát minél kövérebb, annál büszkébbnek kell lennie. És ha már fel se tud állni a lábára a túlsúly okán, na, akkor aztán ki is repedhet a büszkeségtől. Nekünk, nos, nem-kövéreknek pedig szégyellnünk kell magunkat (primér módon!), ha esetleg abban próbálnánk segíteni a büszke kövéreknek, hogy leadjanak pár tucat kilót. Mert tulajdonképpen elnyomók vagyunk. Tetszik már érteni? Kíváncsian várom, mikor születik meg a infarktustudomány (infarct studies), az agyvérzéstudomány (stroke studies) és a ráktudomány (cancer studies), amely majd kimondja egyrészt, hogy az infarktus, az agyvérzés és a rák nem betegség, hanem az identitás része, másrészt pedig meghatározza, hogy az említett identitásnak örvendő (tehát nem súlyos betegségekben szenvedő) embereknek büszkének kell lenniük. Nyilván, annál büszkébbek, minél erősebben megélhetik az infarktusukat, agyvérzésüket, rákjukat.
Ugyanez a helyzet a bármilyen okból testi fogyatékkal élőkkel. Az egyetemen azt tanultam, látástól vakulásig azon kell dolgoznia az orvosnak, hogy tőle telhetően segítsen a fogyatékkal élőknek a betegségük meggyógyításában. Na kérem,
erről is kiderült, hogy kártékony, elnyomó hozzáállás, magatartás, viszonyulás, stb.
Az egy ideje szintén népszerű (bizony, akadémiai körökben is) fogyatékosság-tudomány (disability studies) álláspontja szerint ugyanis a bármilyen okból létező testi fogyaték nem betegség, hanem az identitás része. Tehát minél fogyatékosabb valaki, annál büszkébb kell legyen magára. Nem is merem leírni, ki lehet e téren a legbüszkébb. (Aki esetleg kíváncsi, nézze meg a Gyalog Galopp című Monty Python-produkció vonatkozó
" target="_blank" rel="noopener">részét. Mert a Fekete Lovag méltán lehet a legbüszkébb a szerzett fogyatékaira.)
És ha valaki azt gondolná, hogy a mentális zavarok terén más a helyzet, nagyon téved. Persze, nem arra gondolok, hogy ha valaki például kommunistának képzeli magát, az mentális zavar. Az csak butaság, tekintettel arra, hogy a világtörténelem összes létező kommunista rendszere igazolta: a kommunizmus addig kiváló, amíg el nem kezd működni. Na de ott vannak (kapásból hadd említsem ezt az egyetlen példát) azok a polgártársak, akik valamilyen állatnak képzelik magukat. Ezt régebb mentális zavarnak tekintette az orvostudomány, és (amint kiderült, szintén roppant intoleráns, kapitalista és szociálisan elnyomó módon) igyekezett gyógyítani. De időközben színre lépett a teriantrópia. Ez egy olyan tudomány, ha jól értem, amelynek képviselői azt állítják, hogy
ha valaki macskának, lónak, tehénnek, ne adj Isten, halnak képzeli magát, az nem mentális zavar, hanem az identitás része,
melynek következtében az illető lény sokkal holisztikusabban tud viszonyulni a környezetéhez, teljesebb életet él, ami jót tesz ennek az ember leigázta bolygónak. A felvilágosult akadémiai körök azonnal reagáltak a problémára, mondván, hogy a teriantrópiát be kell emelni a tudományosság felkent várába, aki pedig azt állítja, hogy a magukat lónak, macskának stb. képzelő emberek mentális zavarban szenved, az intoleráns, kapitalista, szociálisan elnyomó, mi több, fasiszta és náci.
Mert hát kik vagyunk mi, hogy a jókedvűen és identitáriusan böfögő polgártársunkat elnyomjuk? A kövéreknek, bármilyen módon szerzett fogyatékkal élőknek, magukat állatoknak képzelőknek megtiltsuk, hogy büszkén megéljék identitásukat? Hogy merészeljük?
És ebben a extatikusan revelatív pillanatban jutott eszembe… saját magam. És az én egyre kisebbedő közösségem, bandám, kondám, nyájam, falkám, gulyám, ménesem: az erdélyi magyar lények közössége. Az jutott eszembe, hogy meg kellene alapítani az erdélytudományt (transy-studies), amely végre kimondja, forradalmi erővel és hittel, hogy
aki erdélyi magyar, az nem beteg, nem mentálisan zavart, hanem normális lény, aki joggal lehet büszke identitásának eme fontos részére.
Akik pedig azt állítják, hogy az erdélyi magyarság betegség, esetleg mentális zavar – és biza sokan vannak ilyenek, akik ki akarnak gyógyítani bennünket erdélyi magyarságunkból, azon az alapon, hogy betegek vagyunk, és képzeljék el, erdélyi magyarok is vannak köztük, igaz, nem sokan, de annál hangosabban akarnak gyógyítani –, szóval azok, akik meg akarnak gyógyítani bennünket, intolenrásak, kapitalisták, szociálisan elnyomók, továbbá fasiszták és nácik.
A busz megállt a végállomáson. Mindenki leszállt. A jól öltözött úr még böffentett egyet, aztán ment dolgára. Nagy szeretettel és empátiával néztem utána. Áradt belőlem a tolerancia, mint a gyomorgáz. Végre megtanultam tisztelni, becsülni, értékelni a büszkén megélt másságot.
A kiskutya jó dolgában, a választópolgár rossz dolgában vész meg
Varga László Edgár
Három és fél évtizeddel a diktatúra bukása után a romániai polgárok közel fele ismét rábólintana egy „kevésbé demokratikus” rendszerre.
Kataszter-katasztrófa: milyen tanulságai lehetnek a földhivatal-rendszer összeomlásának?
Sánta Miriám
Romániában szinte mindenkinek saját ingatlanja van – ennek történelmi okai vannak. Romániának azonban fokozott digitális sérülékenysége is van – ennek pedig jelenkori okai vannak.
Mi marad az Odüsszeia hollywoodi feldolgozásából, ha a hitet kilúgozzák belőle?
Szántai János
Egy tökéletes marketinghadjárattal megtámogatott korrekt szuperprodukció, szeretem-utálom táborokkal, no meg egy fontos pozitív eredmény: egy időre lehull a por az irodalmi műről.
A rendszerváltás után sem volt menekvés a történelem öleléséből
Sólyom István
Ideje lecserélni a korábbi évtizedek szenvedéseire reflektáló román–magyar megbékélés fogalmát a pragmatikus együttélés kifejezésére, a tisztességes Európáért folytatott közös román–magyar párbeszédre. Vége az MCC-történészkerekasztalnak.
