Amikor az elgörbített ideológiai tükör váratlanul szilánkokra törik

A mindennapi halandó hajlamos úgy tekinteni az egyetemekre és egyéb felsőoktatási intézményekre, mint a tudás afféle camelotjaira, ahol csupa Sir Lancelot és Jeanne d’Arc (a sorrend szigorúan kronológiai, a mondakörbe nem illeszkedő hölgy a kvóta kedvéért került a képbe) terelgeti a különböző kerekasztalok mellett helyet nyerni vágyó ifjú és zabolátlan és ziláltan gondolkodó apródokat (lásd még, egyetemi hallgató) a tudás, a meritokrácia, a nemes versengés, a becsület, a gáncsnélküliség, a mindenféle erény nirvánájának irányába.

Aztán ha a mindennapi halandó maga is beiratkozik (és be is jut) valamelyik camelotba, megtapasztalja (néha a saját bőrén), hogy

Idővel (amint a rendszerben előre és adott esetben fölfele lépeget és nyitva a szeme-füle) arra is rájön az ifjú apród, hogy mennyi kicsinyes intrika, manipuláció, hátba szúrás, hatalmi harc zajlik a különböző camelotokban, no meg arra is, hogy a tudás e fellegváraiban adott esetben lehetséges például irodalmi körök betiltását követelni (nyilván a tolerancia és a nyitottság és az elfogadás és az inklúzió jegyében) vagy éppen lapszámbemutatók bojkottjára buzdítani (lásd a korábbi zárójelet).

Magyarán, ezek a camelotok sem jobbak, mint egy magáncég vagy egy állami vállalat, ahol ugyanez megy, talán egy apró kivétellel.

A Camelot-egyetemeken viszont nagyon is ott van. Elvileg legalábbis.

Persze, az ilyen esetek, konfliktusok, intrikák nem igazán kerülnek ki az egyetemi falak közül. Nem hiába várak az universitasok. Kifele a kor legmagasabb standardjainak megfelelő eleganciát, visszafogottságot, kiegyensúlyozottságot mutatják. Ami érthető is, hát senki sem szereti a szennyesét teregetni.

A másik dolog, hogy a világ polgárainak oroszlánrészét nem igazán érdekli, mi történik olyan helyeken, ahol a világ lakói oroszlánrésze számára marslakó nyelveket beszélnek. Az egyetemi gubók lakóinak esetleg kiszivárgó cirkuszai nem érik el az ingerküszöböt. Néhány kivételtől eltekintve.

Mert hát mégis mekkora szenzáció lehetett, amikor 2023-ban felröppent a hír, hogy egy Jason Arday nevű 37 éves fiatalembert professzornak neveztek ki és nem akárhol, hanem a világ egyik legrangosabb, egyben a világ harmadik legrégebbi, 1208 óta és folyamatosan működő egyetemén, Cambridge-ben.

Egyetemi professzornak lenni Kolozsváron is hatalmas dolog. Megbecsülést jelent, hazai és nemzetközi kapcsolatrendszert, hatalmat és nem utolsósorban remek fizetést a nyugdíjhatárig (időnként azon is túl). Ezzel értelemszerűen semmi baj nincs, hiszen

Ha én lennék ennek az országnak a királya (azért fogalmazok így, hogy éreztessem a dolog mesebeliségét), kétszer annyi fizetést adatnék az egyetemi professzoroknak. Persze, ugyanakkor ellenőrizném, hogy nem-e élnek vissza a hatalmukkal. És biztos, hogy (már amennyiben jogkörükhöz tartozik) nem neveznek ki egy Jason Arday-féle fiatalembert egyetemi professzornak.

Álljunk meg itt egy kis néma csendre: Jason Arday halott. Öngyilkosságot követett el a botrány kirobbanását követően.

És akkor tovább: a Londonban, ghánai bevándorló szülők gyermekeként született Arday úr saját bevallása szerint 11 éves koráig nem tudott beszélni, 18 éves koráig pedig írni, olvasni. Már itt el lehetett volna gondolkodni azon, hogy alaposabb vizsgálatra lenne szükség, mielőtt a haladó ideológia mentén ujjongva fölfele kezdték volna lökdösni a ranglétrán. De az egyetemi lovagok és lovagnők inkább úgy döntöttek, a fiatalember nyilván zseni. Aki annak ellenére, hogy eredetileg tornatanárnak indult, végül az oktatásszociológiában teljesedett ki, ráadásul egy éppen igencsak népszerű és haladó területen, az oktatásban a kisebbségeket érintő diszkrimináció terén.

Hát hogyne ünnepelt volna: a DEI-nek nevezett stratégia egyik legnagyobb sikere volt ez. A DEI-koncept három elemből tevődik össze: sokszínűség (Diversity), esélyegyenlőség (Equity) és befogadás (Inclusion). Ha ez a stratégia jól működne, akkor én is lehetnék, mondjuk, a kultúrantropológia professzora. Ismétlem: lehetnék! De nem leszek, mert a döntnökök nem ettek meszet. Arday úrból viszont valóban Arday professzor úr lett és az élet szépen ment tovább, a DEI-hívők rajongtak érte, Cambridge oktatási fakultásának vezetője, Hilary Cremin azt mondta róla, hogy a kutatási területén (oktatásszociológia) Arday a legjobb a világon (dixit!), sőt, maga Arday úr bejelentette, hogy 1,4 milliós (a pénznemről nem beszélt) szerződése van a memoárjaira, szóval úgy tűnt, a felső határ a csillagos ég…

Aztán eljött 2026. július 21., amikor egy bizonyos Nathan Cofnas nevű kutató közölt egy cikket, amelyben nem kicsi, hanem

(Megjegyzendő: a DEI-stratégiát nem követő, a fajok egyenlőtlenségét hirdető Cofnast azóta felfüggesztették a belgiumi egyetemen, ahol eddig tanított, diszkrimináció miatt.) Ugye, az, hogy Cofnas úr esetleg rasszista, még nem jelenti azt, hogy Arday úr ügyében ne lett volna igaza.

Kiderült, hogy a professzor többek közt azt állította: 30 nap alatt 35 maratoni távot futott le, a huszonegyediken egy epilepsziás roham következtében eltört a lába (hajszáltörésről van szó), a maradék kilencet már törött lábbal futotta le. És azt is, hogy mesteri szinten focizott és biliárdozott. Továbbá, hogy szerepelt egy dokumentumfilmben, amelyet azelőtt készítettek, hogy ő megszületett volna. És hogy a világ több másik egyetemén vendégprofesszor volt. És hogy a maratonjaival ötmillió fontot szedett össze karitatív célokra.

Mondanom se kell talán, a vizsgálatok során

A legkülönbözőbb médiacsatornák gyakori vendégeként Arday professzor görbe tükröt tartott a világ elé, amelyben ott állt ő, az emberiség progresszív bajnoka. És ha a botrány kipattanása után nem a rasszizmus, a diszkrimináció, a nyugati kultúra egyik legfontosabb központjának (Cambridge) hitelességi válsága került volna a viták középpontjába, Arday professzor ügye szépen belesimult volna a tájba. Igaz, akkor Jason Arday talán ma is élne. Ami mindenképp üdvös dolog lenne.

De nem így történt: a plágiumvád meg a többi elképesztő állítás következtében a sajtó alaposan nekiállt az ügynek és az eredmény nagyjából az volt, hogy

Erre már Cambridge sem tudott mit mondani, a szokásos rasszista ellenvádakon túl.

Az ügy kibontakozása során eleinte Arday professzor úgy reagált, hogy a plágiumvádat és egyéb fantasztikusnak ható állításokat firtató újságírókat rendőrrel, ügyvédi eljárással fenyegette, illetve további légből kapott állításokat tett arról, hogy őt maszkos ismeretlenek üldözik, továbbá levágott disznófejet helyeztek el a lakása előtt.

Aztán egy adott ponton Arday professzor felmondott az egyetemen, nem sokkal később pedig öngyilkosságot követett el. Feleségétől korábban elvált, két gyermeket hagyott maga után. Az öngyilkosság további reakcióhullámokat váltott ki: megszólalt a brit miniszterelnök, London polgármestere, akadémiai nagyságok, virrasztást, megemlékezést tartottak a professzor szimpatizánsai, elemzések garmadája jelenik meg a nagyvilág médiafelületein.

Bárki kérdezheti: oké, de hát az ilyesmi előfordul, miért olyan fontos ez? Azért, mert

Persze, hogy milyen az a tükör, posztigazságos korunkban nagyon is függ az előállítóktól, ha tetszik. A közvélemény egy része egyértelműen áldozatnak kiáltja ki a professzort. És részben igaza is van. Arday áldozata volt, ha tetszik, annak a DEI-stratégiának, amely az akadémiai világ élére lökte. Áldozata volt annak a gátlástalan akadémiai közegnek, amely őt zseninek kiáltotta ki. Mint kiderült, teljesen alaptalanul.

Aztán ott a másik tábor, amely szerint sajnálatos, hogy így alakultak a dolgok, ám

Eleinte ugyan valóban a jobboldali brit sajtó foglalkozott az üggyel (amint azt a haladó oldal mániákusan ismételgette), ám aztán a The Guardian és a BBC is csatlakozott, amelyeket nem igazán lehet jobberséggel vádolni.

Az a határozott meggyőződésem, hogy Jason Arday esete ideologikusan torz tükör. És nem csak a Cambridge-i egyetem körül kialakult botrányra vonatkozik. Egy olyan (felsőoktatási) rendszer, amely a teljesítményt másodlagossá, a kitűzött ideológiai cél mögé helyezi, komoly önreflexióra szorul. Az ideológiailag vágyvezérelt gondolkodásmód (amelynek a DEI-stratégia az igen jól kidolgozott módszertana) előbb-utóbb ilyen helyzetekhez vezet.

Egy-egy rendszer biztosítsa a belépni vágyók egyenlő esélyeit, függetlenül attól, hogy az illetők milyen rasszhoz, etnikumhoz, vallási felekezethez, nemhez, szexuális orientációhoz, bármi egyébhez tartoznak. Ez azonban nem jelentheti azt, hogy egy valamilyen szempontból hátrányos helyzetű embert kikiáltunk zseninek, mert ő azt állítja magáról, hogy zseni. A valósággal, a tényekkel való ütköztetés kötelező. Akkor is, ha az eredmény nem felel meg a DEI-elveknek.

Ha ez nem történik meg, akkor sajnálatos módon

És akkor könnyen előfordulhat, hogy kiderül: egyáltalán nem Sir Lancelotok és Jeanne d’Arcok dolgoznak a tudás camelotjaiban. De nem is esendő emberek. Hanem valamiféle ideologikus utópia vágyvezérelt végrehajtói. Akik szerint egyes irodalmi köröket be kellene tiltani, mert macsók. Akik szerint a kóbor lovagok a Gonosz megtestesítői. Akik nem látják a valóságot, amikor közeledik. És akik felháborodnak, amikor az ideológiai tükör váratlanul szilánkokra törik.