A nagyvárosi polgárt újfent minden zavarja

Az elmúlt időszakban – azaz a karácsonyt megelőző napokban és az ünnepek alatt – újra felütötték a fejüket a jobbnál-jobb helyzetértékelésű esetek: a nagyvárosi polgárt újfent minden zavarja. A sokszor informatív, ám időnként kattintásvadász címekkel operáló, erős érzelmi reakciókra kihegyezett, Reddit-posztokból előszeretettel táplálkozó Știri de Cluj portálon nap mint nap olyan sztorikkal találkozhatunk, amik kapcsán nem tudjuk eldönteni, nevessünk vagy sírjunk. Az első részt itt, a másodikat pedig itt olvashatják – röhögjünk együtt két töltelékes káposzta között, és ismerjünk magunkra, hiszen mindannyian szoktunk bosszankodni a város ügyes-bajos dolgain!

Miközben némelyek azon tépelődnek, miért alszik ki az utcán a közvilágítás – ahogy azt a Kányafő utcában (Uliului) is megtapasztalhatták egyesek korábban –, másoknak túl sok jut belőle. Kétségtelen, hogy a Mărăști negyed nagy, ott áll zsúfolt tömbházlakásokkal, poros főutcával és a lehető legbalkánibb elrendezésű kis-és nagykereskedésekkel, piaccal, boltokkal és mindennel, mi szem-szájnak ingere. Az is igaz, hogy időnként zavaróvá tud válni a nagyvárosi élet.

Idézzük: „A Mărăști tér környékén van két fogadóiroda és játékterem, amelynek fényes óriásplakátja/cégére van. Nekem úgy tűnik, hogy túl nagy a fényerősségük, éjszaka úgy ragyognak, mint a csillagok az égen” – fogalmazott költői vénával emberünk, akinek nem jutott eszébe, hogy redőnyt vagy sűrűn szőtt sötétítőt tegyen az ablakára (meredekebb ötleteket kedvelőknek: megfordítsa az ágyat). Inkább szólt a helyhatóságoknak, hátha majd egy rendőr bemegy a játéktermekbe, jól letolja a tulajdonost, hogy mit képzel, majd akkurátusan lehúzza a cégérek fényét. Polgártársunknak pedig mi egyebet kívánhatnánk, mint hogy tényleg csak annyira világítsanak a cégérek fényei, akár a csillagok: akkor biztos nem lenne sehol fényszennyezés Csaba királyfi (meg a románok) csillagösvényén.

Miért dolgozol akkor, amikor én alszom? – fordíthatnánk le egy másik kolozsvári polgár sirámát ebből az esetből kiindulva. „A Brâncuși utcai szupermarket raktárában reggel 6 órától zajlik az élelmiszerek kirakodása (annak ellenére, hogy a csendóra minden tömbházban 8 óráig tart), nagyon zajosan, nagyon hangosan tolják ezeket a fém kocsikat, az arra járó sofőrők pedig nagyon hangosan dudálnak, anélkül, hogy figyelembe vennék, a környéken emberek laknak.” – adta le panaszát emberünk

Mivel az nem jutott eszébe, hogy füldugót tegyen és elfelejtse, hogy sok olyan munkanap van a világon, amely hajnalban kezdődik, ezért arra gondolt, hogy majd jönnek a csendőrök, odamennek a bevásárló kosarakat toló munkásokhoz (amelyeket azelőtt a kedves vásárlók széthánytak a szupermarket parkolójában), és megfenyegetik őket gumibottal, hogy ha nem tolják szépen őket, akkor irány a dutyiba! És különben is, maguk mit dudálnak itten.

Természetesen a csendórák betartása kedvező lenne mindenki számára (mondjuk meg ezt az egész nap petárdákat szóró tinédzsereknek is, akiknek december minden napján szilveszter van), de sajnos posztócsizmát nem lehet húzni a fém bevásárlókocsikra, hogy halkabban guruljanak.

(Ja, hogy ő tette be hozzá eredetileg…) A kolozsváriak akut rókafóbiában szenvednek, és tüneteket produkálnak abban a szent pillanatban, amikor egy kóbor róka meg talál jelenni a házak között, netán kukázásra adja a fejét. Aggodalmuk fő oka még körvonalazódni sem látszik, de az ördög ügyvédje már győz: jaj annak, aki rókával merészel találkozni, mert eljő érettük a veszettség!

Elég csak rájuk nézni, vörös bundájuk vészjóslósan sugározza a veszettséget. Pedig Európában legalább olyan jól sikerült kiszorítanunk a veszettséget a rókák populációiból egy ételbe kihelyezett oltás segítségével, mint amennyire sikerült elültetnünk az emberek fejébe legendákkal és népmesei motívumokkal a rókák „tulajdonságait”. Sőt, a nemrég jelzett, újabb kétségbeesett segélykiáltással szemben a rókák nem veszélyesek a macskákra és a kutyákra sem, sokszor épp azok bánnak el velük. A maximum tízkilós emlősök egyébként ártalmatlanok, valójában félnek az emberektől, és csak valami harapnivaló után kutatnak az európai nagyvárosok konténereiben.

Így lesz esélyük megvédeni magukat, ha ki akarják őket szorítani, hacsak nem érvénytelenítik az alkotmánybírókák.

Karácsony előestéjének napján a kolozsváriak azonban megtapasztalhatták a rókainvázió utáni lelki békét, ugyanis három órát hullott a hó megállás nélkül, és két órán keresztül meg is maradt. Erre aztán az „addig üsd a vasat, amíg még forró” jelszava alatt megtudhattuk, hogy

Mivel hó lassan már tényleg csak a mesében létezik errefelé, és a csodák sem tartanak három napig, az az öt órányi hó, amivel a lakosok találkozhattak, igen megnehezítette az életüket.

Hogy is merészel hullani a hó, megfagyni a csapadék télen? Hát nem felháborító? Kérdezhette volna ez a polgár is, akit a Kerekdombon ért utol az utcára fagyott jég. „Megint ugyanaz a probléma, jég az utcán. Nem tudunk kijönni az udvarról, és az autókat se tudjuk az udvarra tenni. Sürgetem, hogy küldjék ki a hókotró egységeket.” – mondta, és nem jutott eszébe, hogy igénybe vegye a tömegközlekedést, vagy tíz percet gyalogoljon egy recéstalpú bakancsban, neadjisten várni pár órát, amíg az egész elolvad teljesen. (Hogy mekkora terepen fagyott meg az út, nem tudjuk, ahogy azt sem, elég lett volna-e egy doboz sót leszórni, vagy egy lapáttal feltörni azt.

A kolozsvári és Kolozs megyei embereket mindig olyan rettenetesen felkészületlenül éri az a lehullott három centi hó, hogy okvetlenül rá kell lépjenek a helyi hatóságok kisujjára. „(…) egyes polgárok nemtetszésüket fejezték ki a hatóságokkal szemben, mások pedig sürgős megoldásokat kértek az ilyen helyzetek megelőzésére.” – írták. Lehet, hogy ezután szólni kellene a hónak, hogy ő is szóljon a hatóságoknak: szirénázzanak, és mondják be: hullani fogok! Akkor majd a hókotrókat tízesével fogják kivezényelni, hogy elkotorják őkelmét és kiírják: „ne cerem scuze pentru discomfortul creat”, azaz: