A klímaadaptációs városrendezés a fűben kezdődik, nem az EU-s projektek papírjain

Miközben épp egy skandináv hideg áramlat tolul be az ország fölé esőkkel és évszakhoz képest elég hűvös éjszakákkal (kétségtelenül felüdülés ez a forróság után), Európa nyugati és déli felében pusztító erdő- és bozóttüzek lángolnak. Megszokottá vált ez az utóbbi években, talán évtizedben. Ettől persze nem lett elviselhetőbb, sok ezer embernek kell otthonából elmenekülnie a lángok elől. A borzongató július reggeli 15 fokban azon tűnődöm, hogy az egyre gyakoribbá váló, tartós hőhullámok hogyan alakítják át a várost – ezesetben Kolozsvárt – és környékét, miután így is hatalmas változásokon esett át az elmúlt húsz évben. Ezek a változások nem minden esetben tették élhetőbbé. Most pedig még több változáson kellene átesnie, amennyiben tudja tartani a lépést…

Korábban írtunk már arról, hogy más európai (nagy)városok mit tanulhatnának a skandináv városrendezési modellektől, klímaadaptációról, a 15 perces város koncepciótól, zöldítő programoktól (és mentalitástól) úgy, hogy azt a helyi igényekre lehessen szabni.

A következőkben megpróbálom személyes tapasztalatokon és a helyi klímaadaptációs zöldítő programok ígéretein, illetve megvalósításain keresztül megmutatni, milyen a város jelenlegi állapota, és hogyan érzékeli ezt egy lakos.

elsősorban a városi hősziget-hatás csökkentésére, a zöld infrastruktúra fejlesztésére és a klímaadaptív várostervezésre. Az intézkedések egy része már megvalósult, mások a 2030-ig szóló fejlesztési stratégiákban és európai projektekben szerepelnek. A rövid távú, folyamatban lévő illetve megvalósult intézkedések között olyanok szerepelnek, mint a városi hőszigetek több mint 40 kihelyezett szenzorral való monitorozása, új parkok kialakítása és meglévő zöldfelületek felújítása, illetve intenzív faültetések, kísérleti projektek zöldtetőkkel, zöldfalakkal, zöldfolyosókkal, valamint a fenntartható közlekedés fejlesztése elektromos buszokkal, bicikliutakkal és az autóforgalom csökkentése.

A hosszú távú intézkedések között szerepel az összefüggő zöld infrastruktúra kialakítása, amely 200 hektár új vagy rehabilitált zöldterületet kapcsolna össze. A volt ipari területek zöld rehabilitációja is a vállalások között szerepel, illetve a Szamos és a Nádas menti ökológiai folyosók fejlesztése, valamint egy klímaváltozáshoz alkalmazkodó városszerkezet kialakítása. A legtöbb hosszú távú projekt kifutási ideje 2030-ig, esetleg 2035-ig tart, ami azért még jó pár év. Van, ami időbe kerül – és van, amit már rég el kellett volna kezdeni.

Más európai városokkal (pl. Párizs, Barcelona vagy Bécs) összehasonlítva jelenleg kevés olyan intézkedés volt, amely kifejezetten a hőségriadó idejére vonatkozott, például ideiglenes hűsítő pontok, párakapuk, ivóvízosztás (ilyen volt) klimatizált közösségi menedékhelyek (ilyen is, például gyógyszertárakban), hőségriadóhoz kötött forgalmi vagy munkaszervezési intézkedések. A város inkább a városszerkezet átalakításával csökkentené a hőhullámok hatását, vagyis több zöldfelület, árnyékolás, természetalapú megoldások és klímaadaptív tervezés révén. Ez hosszabb idő alatt fejti ki hatását, de tartósabb eredményt ígér a városi hőterhelés mérséklésében.

Nemrég a TVR rövid riportvideója került elém, amelyben a múltkori hőhullám kellős közepén a riporter egy, a kolozsvári Műszaki Egyetem (UTCN) szakértőjével közösen azt mutatta meg egy speciális hőkamerával, hogy a durván letérkövezett és bebetonozott városi területeken a talaj hőmérséklete jóval meghaladja az 50 (!) fokot, a napon lévő padok pedig gyakorlatilag használhatatlanok, annyira fel vannak forrósodva.

Ez nem újdonság: magam is tapasztaltam abban az időszakban (de a korábbi években is), hogy a legforróbb délutáni órákban az útra kilépve rendkívül forró a talaj, a szandálom talpa röpke pillanatok alatt felmelegedik és hazaérve már a saját talpam is ég, otthon az erkély betonján pedig még éjfélkor is lezserül lehet mezítláb járni, annyira meleg. (Nyilván, az erkélye mindenkinek a a saját hatáskörébe tartozik, de jól illusztrálja a jelenséget.)

Az elmúlt években nagyon sok közterületet beépítettek, például régi házakat bontottak le, parlagon hagyott kertek helyére húztak fel épületeket, parkolókat alakítottak ki, köztereket köveztek le teljesen, ezért az emberek joggal hiányolhatják akár vizuális elemként, akár „hűtőberendezésként” a zöld felületeket a városból. Ugyanakkor az önkormányzat azzal érvel, hogy a fásítási és zöldítési projektek keretében nőtt a városban a zöldövezetek száma (több nagy parkot is felújítottak vagy létrehoztak – Sétatér, Armătura-park, Vasutas-park, Szamos-part, Bună Ziua park stb.), és nőtt az egy főre jutó zöldfelület is, kb. 28,6 m².

Egy elég sokat idézett romániai kutatás szerint ezekben a mutatókban ott húzódik az ellentmondás, és az egy főre jutó zöldfelület elég rossz mutató, ha nem vesszük figyelembe azt, hogy hol található, mennyire megközelíthető, milyen minőségű, mennyire összefüggő és kik férnek hozzá – ezért egy város simán teljesítheti ezt az EU-s mutatót úgy is, hogy a lakosság jelentős része valójában zöldhiányos környezetben él (ilyen elég sok van Kolozsváron). A hatékony várostervezés ma már nem azt vizsgálja (vagy nem az kellene vizsgálja), hogy hány hektár zöldterület van, hanem azt, hogy van-e egy használható park 5-10 perc sétára (vagy egy lakónegyedben közterületeken mennyi fás terület van, például).

Kolozsváron, bár tettek az elmúlt években a zöldítés érdekében, a lakossági percepció azért torzult ebben a tekintetben, mert 1990 után a lakosság jelentősen megnőtt, a korábbi kertek, üres telkek, ipari zöldsávok és gyümölcsösök jelentős része eltűnt, illetve a város is terjeszkedett. Bár a parkok száma nőtt, a házak közötti „informális” zöldterületek csökkentek, ezek pedig az emberek közvetlen közelében voltak, és minden nap látták, érezték őket.

egy 50 éves, nagy lombkoronájú fa nem egyenértékű 10 frissen ültetett (már kis koronával rendelkező, érettnek nyilvánított) fával, sem hűtésben, sem pedig abban, hogy mennyi árnyékot ad, emiatt hőhullámok idején az emberek sokkal érzékenyebbek öreg fák, régi fasorok eltűnésére. Mivel a burkolt felületek látványosan növekedtek és a közterek jelentős részén nagy gránitburkolatok, térkövek jelentek meg, kialakult a betonváros narratíva, ami ugyan urbanisztikai szempontból rendezettebb képet nyújt, de mikroklimatikus szempontból sokkal melegebb. És bár az EU elfogadja azt a megközelítést, hogy egy város határához csatolt természetvédelmi területek, városszéli vagy folyómenti erdők is bele lehetnek számítva egy város infrastruktúrájába, de ebből nem következik automatikusan, hogy kevesebb hőséget érez egy lakos bent a városban, a hősziget-hatást elsősorban az utcafák, a lombkorona-fedettség, az útburkolatok aránya és a közvetlen lakókörnyezet határozza meg.

Évek óta tapasztalom a közvetlen közelemben is, de a város számos más pontján is,

Egy jobb esetben a hőhullám csak később jön, volt előtte elég csapadék, így a fűnek még van ideje visszanőni elfogadható méretűre, ezáltal védve és hűtve a talajt. Rosszabbik esetben – és ez sajnos a gyakoribb – a fű rekord idő alatt kiég, szalmaszerűen mered a talajon: a párologtatás jelentősen csökken, a közvetlen napsugárzás miatt a föld sokkal gyorsabban felmelegszik, a talaj nedvessége hamar elpárolog, emiatt az egész felület hűtőképessége csökken, és ez a pofonegyszerű tény lényegesen meghatározza és szabályozza a városi klímát. Ha megnézzük a parkolók mellett húzódó hosszú zöld szigeteket, mindenhol csutkára van nyírva a fű, és a senki által nem taposott vagy bolygatott tömbház melletti füves részeket is egytől egyig mind lekaszálják (ha esetleg valamelyik lakóközösség nem tiltja meg épp).

Senkinek nem fordul meg a fejében, hogy talán ha meghagyják, akkor talajszinten ott 27-30 fokot fognak mérni ezek a hiper-szuper hőmérők, nem mondjuk 40-50-et?

A korábban említett hősziget-felmérést elősegítő eszközöket azért helyezték ki különböző pontokra, hogy a következő klímaadaptációs beavatkozások döntéshozatalában segítsen, vagyis a mérések alapján válasszák ki majd a beavatkozási zónákat. Mivel ezekre a konkrét döntéshozatalokra még várnunk kell, egy ötlet máris felmerül: miért ne lehetne a differenciált kaszálást, nyírást bevezetni? Magyarán: az intenzíven használt parkok, játszóterek és piknikező helyek kapjanak rendszeres nyírást alacsonyabb gyeppel, a tömbházak közötti átmeneti zöldfelületeket ritkábban kéne nyírni (20 centis fű), és a forgalomtól távolabbi, árnyékos vagy kevésbé használt területeket pedig nagyon ritkán vagy egyáltalán nem kéne kaszálni. Ezek így természetes zöldfolyosót képeznének és megmaradna hűtőfunkciójuk is, ráadásul, ha még a füvön kívül más növények is teremnek itt, akkor a biodiverzitást is növeli (invazív vagy súlyos allergiás tüneteket kiváltó növények viszont itt sem játszanak).

Ehhez azonban a hagyományos parkfenntartási szemléletet kellene lecserélni,

Ehhez azonban az önkormányzati programoknak is hozzá kellene járulniuk konkrét tervekkel, például a mérések eredményei alapján ránézni a térképre és azt mondani: itt bizony nem nyírunk agyba-főbe, főleg nem hőhullám idején. A városökológiai szemlélet frissítése abból is állhat, hogy a már meglévő dolgainkat hogyan kezeljük, sőt, egyáltalán beavatkozunk-e.

A rendezettség percepciójához még egy utolsó megjegyzést szeretnék tenni. Rengeteg buszmegállót alakítottak át az elmúlt időszakban úgy, hogy korábbi, a megállókban lévő boltokat, nagyobb tetőket számoltak fel, amelyek mellé-alá az emberek eső vagy hőség idején bevonultak az árnyékba. Számos helyen a tűző napra tettek padokat, illetve a kis buszmegállók fölé is átlátszó vagy világos tejüveget tettek, ami annyira kicsi, hogy maximum 3-4 ember fér be alájuk, de ott is úgy érzik magukat, mintha egy üvegházban lennének. A kérdés az, hogy feláldozzuk-e a rendezettségről alkotott képünk oltárán a hasznosságot, a szélsőséges időjáráshoz való alkalmazkodást? Hamarabb kellett volna-e fát ültetni, mert még két évtized, mire elég nagyok lesznek ahhoz, hogy árnyékot is tartsanak? Ezek nyitott kérdések maradnak.