Harminc évvel ezelőtt kezdte el hivatalos működését Kolozsváron a Katolikus Egyetemi Lelkészség (KEL), melynek élén tavaly augusztus óta a segesvári születésű Molnár Lehel piarista paptanár teljesít szolgálatot. Az egyetemi évek során a lelkészség köré alakult szeretetközösség a második családot jelentette és jelenti fiatalok százainak, ahol a hitben való megerősödés mellett gazdag, folyamatosan bővülő programkínálatból lehet válogatni. Az egyetemi lelkésszel többek közt a piarista szerzetesek kolozsvári visszatéréséről, az egyetemi lelkészség tevékenységéről, a fiatalok megszólításával kapcsolatos kihívásokról beszélgettünk.

Kezdjük egy rövid visszatekintővel: mit is fed pontosan a piarista megnevezés, és hogyan lehetne összefoglalni a szerzetesrend küldetését?

A piarista közösség története az 1500–1600-as évek fordulójára nyúlik vissza, amikor a spanyol származású, később szentté avatott Kalazanci József pap elkezdett olyan szegény sorsú gyerekeket oktatni, akik nem tudtak fizetni a tanításért. A piarista rend megnevezése is innen eredeztethető, hiszen az alapító ezt az iskolát „Scuole pie”-nek, azaz kegyes iskolának nevezte ingyenessége miatt. A megnevezés gyökere tehát a latin „pius” szó, ami egyébként istenfélelmet is jelent, szóval kettős értelemmel bír. A jelmondata a „Pietas et litterae”, azaz „Kegyesség és tudomány” volt, s az alapelve szerint vallásosságra, hitre és tudományokra kell nevelni a gyerekeket, olyan tudást kell átadni, mellyel boldogulni tudnak.

Kolozsváron mióta vannak jelen a piaristák?

A kegyes tanítórend paptanárai a templomépítő jezsuita rend 1773-as feloszlatását követően 1776-ban érkeztek Kolozsvárra, ahol az ifjúság keresztény oktatásával, nevelésével foglalkoztak. Gyakorlatilag ettől az évtől kezdve jelen voltak a rend képviselői a kincses városban. 2002-ben halt meg az utolsó piarista Kolozsváron, és mi 2022 augusztusában a főegyházmegye megbízásából kezdtük meg itt a szolgálatot Sárközi Sándor piarista szerzetestanárral közösen. Az egyik legegyértelműbb feladat, amivel megbíztak az egyetemi lelkészi munka volt, ezen kívül rendtársammal a Báthory István Elméleti Líceumban iskolalelkészi feladatokat látunk el.

Te hogyan kerültél kapcsolatba a piarista szerzetesrenddel? Mikor érezted úgy, hogy a fiatalok körében végzett keresztény szolgálat lesz a te utad?

Az én történetem Segesváron kezdődött, ahol a helyi egyházzal való kapcsolatomban fordulópontot jelentett a cserkészet, melynek keretben ötödik osztályos kisdiákként kezdtem el tevékenykedni. Ott aztán egy idő után őrsvezető lettem, és mindez nem csupán az egyházhoz, a hithez való kapcsolatomat erősítette, hanem pedagógiai szolgálatban is kipróbálhattam magam. Talán emiatt is kezdett el érdekelni az, hogy a papságot és a tanárságot hogyan lehet összekapcsolni. Az is tudatosult bennem, hogy mindezt közösségben szeretném végezni. A két hivatás megélése irányította a figyelmem a piaristák felé, így találtam rá erre a közösségre, és a paptanárokkal találkozva úgy éreztem, hogy rezonálunk egymásra, ugyanazok a törekvéseink.

Korábban Magyarországon végeztél szolgálatot, aztán tavaly jött a nagy váltás számodra. Tudtad, hogy milyen feladatok várnak itt rád?

Hát az ilyesmi – már amennyire lehetséges – elő van készítve, szóval nem lenne igazságos, ha azt mondanám, hogy fogalmam sem volt arról, hogy mi vár ránk. Persze igyekeztem tájékozódni az egyetemi lelkészségen belüli életről, a működéséről, és nyilván egyeztettem, egyeztettünk a Báthory István Elméleti Líceummal is arról, hogy fogadnak-e minket, mire van szükségük. Nagyon tudtam örülni annak, amit itt találtam: hogy vannak olyan fiatalok, akik nem csupán lelkesek, hanem a felelősségvállalásban is kiválóak, önjáróak és nyitottak, élénk érdeklődést mutatnak a hit kérdései iránt.

Mivel van rálátásod, megkérdezném azt is, hogy milyen különbségeket vélsz felfedezni a magyarországi és az itteni diákság közt?

Vannak hasonlóságok, hiszen ugyanazok az életkérdések foglalkoztatják őket is, mint az ittenieket. Ugyanakkor azt is tapasztalom, hogy az itteni fiatalok – középiskolások, egyetemisták – talán jobban összezárnak. Ez lehet, hogy a kisebbségi létből fakad, abból, hogy kevesebben vagyunk, és jobban meg tudjuk ismerni egymást, közelebb tudunk kerülni egymáshoz. Azt látom, hogy az itteni fiatalok aktívabb társadalmi életet élnek, ami szervezeti szinten is megnyilvánul, például erősebbek, szervezettebbek a diáktanácsok is. Kolozsváron az is érdekes egyébként, hogy az egyetemi lelkészség tevékenységein főleg olyanok vesznek részt, akik nem kolozsváriak, hiszen ők idekerülnek és keresnek maguknak egy közösséget, s azt itt találják meg. Magyarországon könnyebb a hazautazás, kisebbek a távolságok, s talán ez is nagyon sokat számít e tekintetben.

Lassan három évtizede működik Kolozsváron az egyetemi lelkészség. Ma kik azok, akik aktívan részt vesznek a felkínált programokban?

Első sorban azokkal találkozom az egyetemi lelkészségen, akik szeretnének továbbvinni valamit, amit már az egyetemi évek előtt, odahaza is megtapasztaltak az egyház berkeiben, akár ifjúsági, akár zenei csoportokban. De hála Istennek ennél azért jóval tágabb a kör. Azt szoktam mondani, hogy három dimenziója van az itteni munkánknak. Van egy egészen tág kör, amelybe minden kolozsvári egyetemi polgár beletartozik, őket különböző programokkal próbáljuk megszólítani, mondjuk csütörtök esténként tematikus előadásokkal, vagy filmklubbal, hogy csak néhány példát mondjak. Aztán vannak azok, akik a vallásosságukat élik meg, mondjuk a vasárnapi misén – nagyon jó látni egyébként, hogy vasárnap esténként megtelik a piarista templom fiatalokkal, főleg egyetemistákkal. Ők azok, akik már szorosabban kötődnek hozzánk, hétről hétre ápolják a hitüket. Aztán van egy szűkebb kör – ebbe 30-50 fő tartozik, de ez persze változó –, az ide tartozók egészen komolyan szeretnék tisztázni a hitük kérdéseit, kicsit el is akarnak mélyülni ebben, és akkor ennek következményeként közösséget is vállalnak, tehát ők hétről hétre legalább egyszer találkoznak a tevékenységeinken is. Ők a közösségi életüket is leginkább itt élik az egyetemi lelkészség berkeiben.

Igazuk van azoknak, akik azt mondják, hogy ma az egyház nehezebben tudja megszólítani a fiatalokat? Nagyobb kihívás ma ez a feladat, mint évekkel ezelőtt?

Maga Kalazanci Szent József hangsúlyozta már az 1600-as években, hogy ő nem kíván meghatározni egy adott pedagógiai módszert, mert már ő is látta, hogy a változás állandó jellegű. Ezért azt kérte, hogy az ismereteket a gyerekekhez alkalmazkodva, de a lehető legigényesebben és a lehető legegyszerűbben adjuk át. Magyarán ez azt jelenti, hogy mindig is volt egy fajta pedagógiai útkeresés a rendben. Mondok egy egészen beszédes példát. Ezelőtt több mint 100 évvel élt egy Sík Sándor nevezetű piarista, aki nagyon fiatalon, 24-25 évesen kezdte el az osztályfőnöki rendszert, ami nem létezett addig, tehát ő osztályfőnökként kezdett működni a reformpedagógiák hatására, és ő lett aztán a magyar cserkészet egyik atyja is. Tehát egészen nonformális nevelési módszereket is kipróbálták, ezzel is szolgálva a nemzetet.

Szóval el lehet mondani, hogy az útkeresés folyamatos és állandó ezen a téren…

Az tény, hogy vannak új kommunikációs csatornák, melyekkel már nem, vagy nehezen tudjuk tartani a lépést. Mi az elmúlt ősszel indítottuk el az Instagram-oldalunkat, ahol elkezdtünk különböző tartalmakat elhelyezni, de közben azt is tudjuk, hogy már valamennyire ez a platform is a múlté. Az is kérdés egyébként, hogy egyáltalán mennyire kell ott jelen lenni. Ha valakit megkérdezek azok közül, akik heti rendszerességgel járnak hozzánk, hogy miért épp ide jött és hol hallott rólunk, általában azt a választ kapom, hogy ismerősöktől, barátoktól értesült a mi közösségünkről. Szóval annak ellenére, hogy körülvesznek minket ezek a korszerű kommunikációs csatornák, mégis ezek a személyes megszólítások a leghatékonyabbak. Nyilván nem azt mondom, hogy nincs egy-két olyan „berepülő”, aki azt követően keresett meg, hogy látott egy Facebook-posztot a rendezvényeinkről, de a számuk elenyésző. Hogy ez most sok, vagy kevés, ez egy jó kérdés.

Ha már itt tartunk: hogyan alakulnak a számok a Katolikus Egyetemi Lelkészség háza táján?

Pontos számokat nem tudok mondani, sem statisztikákat. Sokan azt mondják, hogy a 30 évvel ezelőtti állapotokhoz képest Kolozsváron ma sokkal több lehetőség áll az egyetemisták rendelkezésére programok, társasági rendezvények szintjén, s talán ez okozza az elaprózódást. Ilyen értelemben lehet, hogy az arányokat nézve ma kevesebben vesznek részt az egyetemi lelkészség életében, mint mondjuk 20 vagy 15 évvel ezelőtt. De most közeleg az egyetemi lelkészség fennállásának a 30. évfordulója, s ez egy remek alkalom lesz arra, hogy megnézzük, pontosan hogyan is állunk ezzel.

Hogyan látod, melyek azok a programok, melyekkel leginkább meg lehet szólítani a mai diákságot?

Folyamatosan méregetjük azt is, hogy mi illeszkedik a kínálatunkba és mi nem. Az elég nyilvánvalóan látszik viszont, hogy azok a programok működnek leginkább, melyek szorosan kapcsolódnak az egyetemisták életéhez. Például szerveztünk egy beszélgetést Szessziós tippek címmel, melyre legalább harmincan eljöttek legutóbb és egy komoly kerekasztal-beszélgetés alakult ki a témáról, arról, hogy miként kell készülni a vizsgákra, milyen módszerekkel érdemes ilyenkor tanulni. Az elsőévesek még jegyzeteltek is, szóval remekül sikerült. Fontos egyébként, hogy a rendezvényeink interaktívak legyenek, hogy a diákok be legyenek vonva, ne kelljen 68 perces előadásokat hallgatniuk, mint az egyetemen. De adhatnék példát más típusú programokról is, melyek kifejezetten a lelkieknek szólnak. Ilyen az imaiskola, vagy a szentségimádás – ez is azt mutatja, hogy létezik egy spirituális szomj a diákok körében. Aztán nyilván szívesen jönnek akkor is, ha mondjuk elmegyünk egy hétvégére kirándulni.

Hogyan látod, a járványidőszak milyen hatással volt a közösségre?

Azt tapasztalom, hogy kettős hatása volt a járványidőszaknak. Egyrészt vannak azok, akiket annyira bezárt ez a helyzet, hogy azóta is nehezen tudnak kilépni, nehezebben teremtenek már kapcsolatokat. Egyszerűen kiesett két-három év a szocializációból, és ez nagyon sokat számít. Aztán nyilván vannak azok, akik belevetették magukat ezerrel a programokba, pontosan azért, mert ingerszegény időszakon vannak túl, aztán minden este jelen vannak, asztaliteniszeznek, csocsóznak, kirándulni járnak.

A gimnáziumi szolgálatról mit kell tudnunk, az hogyan zajlik?

A Báthory István Elméleti Líceumban minden programunkat szorosan egyeztetjük az iskola vezetőségével, és különböző, főleg lelki programokkal várjuk az iskola kápolnájában a fiatalokat, de van reggeli ima a diákok és a tanárok számára is. Ugyanakkor fogadóórákat is tartunk, amikor Sándor atya vagy én fogadjuk a diákokat, de tartunk lelki napokat is például az adventi időszakban vagy a nagyböjtben. De bejárok a végzősökhöz is, számukra három alkalmas osztályfőnöki órákat tartok hivatással, életpálya-tervezéssel kapcsolatos kérdésekben, szeretném ezáltal kicsit megtámogatni, megerősíteni őket. Az egyik legnagyobb élmény – és ezt szándékosan a végére hagytam –, hogy az egyik előkészítő osztályba bejárunk heti rendszerességgel napindítóra, ahol együtt imádkozunk, tanítómeséket olvasunk fel és elbeszélgetünk a kisdiákokkal. Mi alapvetően morcos kamaszokhoz vagyunk szokva, és hát nekünk is jó élmény velük találkozni, és úgy tűnik, nekik is.

Említetted a reggeli imát…

Az egy tízperces elcsendesedés, lelki indítása a napnak, melynek nagyon örülünk. Háromnegyed nyolctól nyolc előtt öt percig tart. Azt a nevet adtuk neki, hogy Tíz perc érted, és ennek keretében kicsit elcsendesedünk, összegyűjtjük a szándékainkat, imádkozunk, elhangzik egy ének is. Ez nagyjából tavaly szeptember óta működik folyamatosan, és teljesen önkéntes alapon működik.

Ki tudsz emelni egy olyan meghatározó élményt, amely az itteni szolgálatodhoz kötődik és szívesen megosztanál?

Nagyon sok minden van, épp ezért most nem egy nagyon konkrét eseményt, hanem inkább egy folyamatot emelek ki, az adventet például. Az egy nagyon fárasztó, de nagyon szép időszak volt, sokan jöttek el a roráték után lelki beszélgetésekre, közös reggelire. Szóval fél hét és nyolc között itt hihetetlen élénk közösségi élet zajlott a lelkészségen, s bár nem volt könnyű minden reggel felkelni, az élmény egészen rendkívüli volt, így készültünk a karácsonyra. Nagyon jól esik erre visszagondolni.

Térjünk vissza az egyetemi lelkészség körüli aktivitásokhoz. A hagyományos tevékenységek mellett melyek azok az új programelemek, melyek az érkezésed után bekerültek a kínálatba?

Valóban vannak hagyományos programok, de a Covid-időszak sajnos nagyon sok mindent megakasztott, működtek például olyan kisebb csoporttevékenységek, melyeknek megszűnt a folytonosságuk. Így aztán tavaly szeptemberben ezen gondolkodtunk, hogy akkor vigyük tovább, amit lehet, de új kezdeményezéseknek is helyett adtuk a kínálatban. Kettőt emelnék ki ezek közül: a gólyakört, melynek keretében az elsőéves egyetemistákat szólítottuk meg, és külön csoportot hoztunk létre számukra – ők hétfő esténként találkoznak –, és nagyon örülünk annak, hogy beindult, jól működik. A másik, melynek újra lendületet adtunk – és tudom, hogy régebb is jól működött –, az a karitatív tevékenység. Próbálunk abban segíteni az érdeklődőknek, hogy valamilyen karitatív tevékenységet végezzenek.

Ehhez hogyan viszonyulnak a diákok?

Nagyon nyitottak. Én megkockáztatom, hogy a karitatív tevékenység még azok számára is a hit útját jelenti, akik egyébként annyira nem vallásosak. Ezt a Máltai Szeretetszolgálattal együttműködve kezdtük el, és volt már úgy, hogy ételt osztottunk hajléktalanoknak, és időseket is látogattunk. Szeretném megemlíteni azt is, hogy a KEL-esek közül nagyon sokan önkéntes munkát is végeznek az egyház berkein belül. Minden második hétvégén valamilyen képzésen, programszervező hétvégén jelen vannak, nagyon aktívak egyházmegyei szinten. Nyilván az ördög a részletekben bujkál, és nem olyan könnyű az egyetemi órarendhez igazítani ezeket a tevékenységeket. Elképesztően zsúfolt az egyetemisták órarendje, még engem is meglepett, hogy pár lyukasórát leszámítva olyan nap is van, amikor reggel 8-tól este 20 óráig be vannak táblázva.

Említettük korábban, hogy idén 30 éves lesz az egyetemi lelkészség. Mivel készül a közösség?

Egyelőre csak körvonalazódnak a tervek, de szeretnénk összehozni egy találkozót, amely az egyetemi lelkészség régi tagjait is megszólítaná, egyrészt azért, hogy ők is találkozhassanak egymással, másrészt azért, hogy a mai egyetemisták is megtudják, milyen „kifutása” van annak, ha valaki keresztény értelmiségiként él Erdélyben vagy máshol. Szeretnénk továbbá az egyetemi lelkészség korábbi, tragikusan elhunyt vezetőjének, Orbán Lászlónak egy emléktáblát állítani. De felmerült az is, hogy összehozzunk egy konferenciát iskolai, egyetemi lelkipásztorkodás témában. Ezeket az ötleteket még papírra sem vetettük, szóval inkább ilyen szikrák, meglátjuk majd, hogy mire lesz energiánk, kapacitásunk, pénzünk.

Addigra már számodra is elkezdődik a szolgálat második éve. Vannak még terveid, melyek kipipálásra várnak?

Vannak olyanok is, melyek a fiatalok felől érkeznek. Például látszik, hogy nem csak az elsőéves egyetemisták vannak sajátos helyzetben, hanem a végzősök is, akik közül lehet, hogy sokan maradnának még néhány évet Kolozsváron, fiatal felnőttként. Nyilván az ő kérdéseik, problémáik már nagyon másak, de számukra is érdemes lenne egy közösséget biztosítani. Szeretném ugyanakkor az önkéntes, karitatív tevékenységeket is kiterjeszteni. Nem feltétlenül arra gondolok, hogy minél több programra van szükség, mert a kínálat már így is elég színes, bőséges, eklektikus. Inkább az a kérdés számomra, hogy vannak-e még olyan területek, ahol van igény arra, hogy az értelmünket, a hitünket, spiritualitásunkat is bevonva adjunk választ kérdésekre. Mert ha van ilyen az egyetemisták, a fiatalok körében, akkor erre szívesen elmozdulnánk. Most ott tartunk, hogy ha van is a tarsolyban öt nagyobb projektünk, egy tanév alatt biztos, hogy kettőt, esetleg hármat tudunk beindítani. És még egyszer hangsúlyozom, én személyesen nagyon örülnék annak, ha ez a karitatív vonal erősödne, és piaristaként azt, hogy valahogy a rászoruló gyerekek fele is megtaláljuk az utat.