A Magyar Zene Háza úgy tud monumentális lenni, hogy alig látszik ki a fák közül – úgyhogy aki a korábbi reakciók alapján arra számít, hogy valamiféle zöldapokalipszis utáni állapotok fogadják a budapesti Városligetben, csalódnia kell. A japán sztárépítész, Sou Fujimoto tervezte poétikusan futurisztikus palota felülről nézve (már amit drónfotókon látni lehet) leginkább egy lyukacsos tetejű különös űrhajóra emlékeztet, mégsem tájidegen, diszkrét elhelyezkedése miatt pedig nem is rí ki a főváros építészeti környezetéből; és ez láthatóan tendencia, elég, ha a közeli, szintén új Néprajzi Múzeum közösségi térként is funkcionáló épületegyüttesére gondolunk.

Node nem erről akarok írni, annál is inkább, mert az építészethez, annak kortárs irányzataihoz alig konyítok valamicskét. Mondjuk, a zenéhez se sokat, legalábbis „szakmai” értelemben – de épp az a lényeg, hogy a Liget-projekt részeként mintegy fél éve nyílt Magyar Zene Házából azok is képesek felejthetetlen élménnyel távozni, akik „csak” fogyasztják a zené(ke)t, anélkül, hogy különösebb történeti vagy elméleti hátterük lenne hozzá.

Azért is nehéz írni róla, mert egész koncepciója ellentmond a tényszerű leírásnak: nem adatokat közöl, hanem egyfajta összművészeti élményt kíván nyújtani, bevonzani a látogatót abba a világba, amelyben a legkülönbözőbb hanghatások – a természeti zajoktól a magas- vagy popkulturális értelemben vett muzsikáig – a meghatározóak.

A Magyar Zene Háza egyfajta élménycentrum, nem múzeum – vagy ha az, semmiképpen nem a hagyományos múzeumi szemléletet érvényesíti.

Azt is mondhatnánk: ízelítőt nyújt abból, milyen irányban ajánlatos elmozdulniuk a múzeumoknak a jövőben, ha szeretnék, hogy látogassák is őket.

A fentiek elsősorban az állandó kiállításra vonatkoznak (és vélhetően a majdani időszaki tárlatokra is), mert a zenei komplexumnak vannak olyan terei, amelyek eleve az érzéki élmény és megtapasztalás számára nyitottak.

A Kreatív Hangtérben magunk vezényelhetjük a menüben szereplő dalokat lejátszó robotzenekart – mondanom sem kell, hogyan tülekednek itt a gyerekek, hogy a Star Wars- vagy Illés-melódiák karmestereivé válhassanak. De művészi-komponista hajlamaikat próbára tehetik a rendelkezésre álló hangszereken, zenei szerkezeteken is.

Előtte viszont érdemes beülni a Hangdómba – pontosabban elnyúlni a padlóra fektetett babzsákokon, és átengedni magunkat annak az illúziónak, hogy egy zörejekkel, hangokkal, zenei és vizuális hatásokkal kísért, háromdimenziós lebegő utazás részeseivé váltunk (erős tériszonyosoknak megfontolandó a részvétel).

Az utazás – ez is a címe: Hangdimenziók – Zenei utazások térben és időben – azonban csak ezután kezdődik. Az épület alagsorában elhelyezett, zegzugos állandó tárlat koncepciója láthatóan az, hogy a zenetörténet főbb személyiségeit, stílusirányzatait, fordulópontjait ne pusztán információkon keresztül közvetítse, hanem a részéve tegyen annak a miliőnek, amely ezeket „kitermelte”. A bejáratnál kapott szenzoros fejhallgató, melyet ajánlatos majdnem végig a fülünkön tartanunk, segít abban, hogy a kiállítás elemei – túllépve az illusztratív jellegen – megelevenedjenek előttünk. Végülis nem olyan nagy ötlet: egy zenei múzeumot úgy járunk be, hogy folyamatosan zenei környezetben mozgunk, intenzív audiovizuális hatásoknak kitéve.

A kulcsszó, szemben a klasszikus közgyűjteményekkel, nem az, hogy „ne érj hozzá semmihez”, épp ellenkezőleg: menj közel hozzá, merülj el benne, lépj interakcióba vele,

akkor válik érdekessé. Légy jelen, vegyél részt, figyelj, engedd át magad a zenének.

Ülj le a tam-tam dobokhoz, és püföld őket. Hallgass bele Csányi Vilmosnak a zene evolúciós szerepét taglaló előadásába vagy Sebő Ferenc táncházmozgalmi visszaemlékezéseibe. Állj rá a padlón elhelyezett körök valamelyikébe, és megszólalnak a füledben az uráli testvérnépek zenéi. Próbálj eljárni egy kalotaszegi legényest, a kivetítőt nézve. Nyomtass kottát, amely „átrepül” a falon lévő festményre, ahol az alakok megmozdulnak és zenélni kezdenek. Forgasd meg a kereket, amely Mozart hintóját hajtja Európán át. Nézz bele a Don Giovanni hologramos előadásába. Telepedj le Liszt Ferenc magától játszó zongorája mellé. Váltogasd a recsegő rádiókészüléken a városokat, a párizsi sanzonoktól a New Orleans-i dzsesszen át a Luxemburg rádió beatzenéjéig. A villódzó tévéképernyők gyűrűjében, a kiállított gitárcsodákhoz közeledve-távolodva sétálj át a hangzó rocktörténeten. Vagy ellenkezőleg, csendesedj el a polifón zene kupolás termében, Palestrina mennyei muzsikáját hallgatva – bevallom, engem innen alig bírtak kivonszolni.

Amikor két és fél órás bolyongás után kitámolyogtam, zúgott a fejem, egymást kergették bennem a hangok, és úgy éreztem, mintha valamiféle hangfürdőn vettem volna részt – amelybe, némi pihenés után, visszamennék.

A Magyar Zene Házába rengeteg pénzt fektettek, ez egyértelmű – de legalább annyi ötlet, kreativitás, innováció van benne.

Ráadásul nem elérhetetlen áron: ideális oktatás-kiegészítő célpont lehet erdélyi magyar (és nem csak magyar) iskolák szervezett, csoportos látogatásai számára. Úgy fognak tanulni a gyerekek, hogy jószerével észre sem veszik.

Mert, ellentétben az egykori Bonanza-slágerrel, itt „van Beethoven, van rock’n’roll”: és azzal az élménnyel távozhatunk, hogy mindezeknek kortársai vagyunk.