A „nagy háborút” lezáró európai területi átrendez(őd)ések legnagyobb veszteseiként hajlamosak vagyunk fekete-fehérben látni az akkori nemzetközi viszonyokat, az „egy mindenki ellen” dinamikája alapján. Ennek kétségkívül van alapja: ahogyan James Bryce őrgróf, magyarbarát brit politikus fogalmazott, „bizonyos szempontból a magyarok szenvedtek a legtöbbet, pedig ők akarták legkevésbé a háborút”.

Romsics Gergely történésznek, a Trianon 100 MTA-Lendület kutatócsoport tagjának a kolozsvári, Korunk Akadémia keretében megtartott előadásából azonban az is kiderült, hogy a háborút követő két-három évben – melyet ő az „útkeresés ideje”-ként jellemzett – sokkal bonyolultabb, és állandóan változó viszonyrendszer alakult ki. A magyar diplomácia lázas szövetségeskeresésben volt, a felállás pedig gyorsabban változott, mint manapság Románia kormányai.

Azért fontos időszak ez, mert ekkor alakultak ki a magyar elit külpolitikai gondolkodásának alapvető beállítódásai, jelentős részben épp a megegyezési kísérletek tapasztalataiból okulva. Ezek a tapasztalatok pedig nem voltak túl jók.

Először is, már maga a helyzet, amelybe Magyarország a háború elvesztésének folyományaként került, megemészthetetlen volt a korabeliek számára. Magyarország egy, a nagy Német Birodalommal szövetséges korábbi európai középhatalom, az Osztrák–Magyar Monarchia egyik feléből egyszeriben páriává, egy szövetséges nélküli, megcsonkított kisállammá változott:

lázálomnak tűnt az egész, amelyből nagyon keserves volt az ébredés.

A magyar külpolitika – bizonyára épp a helyzet valószerűtlenségéből és zűrzavaros jellegéből kiindulva – folyamatos megegyezési, szövetségkeresési kísérletekbe kezd, nagyjából 1919 augusztusától 1921 nyaráig: ekkor kezdődik az ún. bethleni konszolidáció időszaka. Ez az útkeresés meglehetősen szövevényes, a különböző nagyhatalmakkal folytatott tárgyalásoktól az ellenséges szomszédokkal való kiegyezési kísérletekig terjed, és meglepő vargabetűket is tartalmaz – megpróbáljuk ezeket dióhéjban összefoglalni.

Előtte azonban azt foglaljuk össze, miben állt ezeknek a közeledési próbálkozásoknak a lényege. A magyar diplomácia azonos logika mentén működik minden esetben, és sajnos ugyanazon logika mentén is bukik el: mi nyújtunk valamit a partnernek, cserébe elvárunk valamilyen ellenértéket (ez többnyire a területi revízió valamely formája), a partner ezt általában meg is fontolja, saját jól felfogott érdekeinek megfelelően, de aztán valahogyan mindig kiderül, hogy a magyar ajánlat nem elég erős a kért ellenértékhez képest. A partnerek úgy érzik:

kevesebbet tudunk adni, mint amennyit profitálnánk a kéréseink kielégítése nyomán.

Ráadásul mindig megjelenik egy (vagy több) harmadik fél, aki „felülkínálja” a magyarok ajánlatát, vagy – ha győztes antanthatalomról van szó – nyomás alá helyezi a potenciális partnerállamot.

A probléma gyökere az, hogy az antant és a kisantant országai állagőrzők, szeretnék minél nagyobb mértékben fenntartani a kialakult/kialakulófélben lévő status quót, míg Magyarország még hivatalosan szét se hullott (az majd a trianoni békeszerződés 1920. június 4-i aláírásakor következik be), máris revíziót akar. Azaz: méltányos(abb) határokat.

Tulajdonképpen bizalmi válságról beszélhetünk: a győztes hatalmak és csatlósaik nem bíznak Budapestben, a magyar „engedménypolitikáról” pedig azt gondolják, hogy még mindig jobb egy ellenséges, de legyengült, mint egy barátságosabb és együttműködőbb, de erős Magyarország. Ez az attitűd szépen meg is rajzolja a magyar külpolitika korlátait, és végzetesen behatárolja Magyarország mozgásterét.

Node térjünk vissza a magyar megegyezési törekvésekre. Akármilyen hihetetlennek tűnik, 1919 nyarán a románokkal tűnt a legvalószínűbbnek egyfajta felemás kiegyezési kísérlet. Miután József főherceg önkényesen kormányzóvá nevezte ki magát, Friedrich Istvánt pedig miniszterelnöknek,

elérhető közelségbe került egy magyar–román különbéke lehetősége.

Ezt a megegyezést Olaszország támogatta – a győztes hatalmak közül az olaszok voltak mindvégig a leginkább megértőek a magyar igényekkel szemben –, ők egyfajta olasz–magyar–román korridorban gondolkodtak, gyengítendő a szláv (mindenekelőtt a délszláv) befolyást.

Közben gőzerővel folytak a párizsi békekonferencia munkálatai, a többi nagyhatalom pedig egyáltalán nem nézte jó szemmel a körvonalazódó különutas szövetséget, a formálódó kisantanti törekvések is vonzóbbnak tűntek a románok számára, úgyhogy ez a kísérlet hamvába holt. Nem mintha annyira előnyös lett volna a magyarok számára: a román fél hallani sem akart kisebbségi jogokról meg autonómiakövetelésekről, meg egyáltalán, úgy tárgyalni, hogy a fővárosodat megszállva tartja a tárgyalópartner hadserege, téged pedig gyakorlatilag lefegyvereztek, nem túl kedvező pozíció.

A magyar külpolitika másik, keményebb irányát a különböző szubverzív akciók jelentették.

Érdekes módon, ezek fő célpontja nem Románia volt, mert bármennyire is fájt Erdély (valószínűsíthető) elvesztése, az utódállamok közül a Román Királyság tűnt a legerősebb belső kohézióval rendelkező országnak. A bomlasztási kísérletek leginkább a frissiben összetákolt, történelmi előzményekkel nem rendelkező, „mesterséges” államalakulatokat célozták, azaz Csehszlovákiát és a Szerb-Horvát-Szlovén Királyságot (a későbbi Jugoszláviát). A magyar kormány 1919 őszétől együttműködött az egykori K. u. K.-tisztek vezette horvát szeparatista mozgalommal, amelyet az olaszok is támogattak.

Zárójelben kell megjegyeznünk: az, hogy ezek a különféle szövetségkötési puhatolózások lehetségessé váltak, annak is volt köszönhető, hogy az utódállamok korántsem voltak egységesek, egymással is területi és politikai vitában álltak, például a románok a jugoszlávokkal a Bánság miatt.

Ezeknek a szubverzív, militáns törekvéseknek, amelyeket a Horthy Miklós körüli katonai körökből koordináltak, maga a magyar diplomácia tett keresztbe, mivel „kalandorpolitikának” tekintette azokat.

A magyar diplomácia 1919-20 fordulóján már a brit orientációt tekintette elsődlegesnek.

Nagy-Britanniában ugyanis ekkortájt felerősödtek azok a hangok, amelyek Magyarország számára méltányosabb bánásmódot követeltek, a londoni parlamentben ennek az iránynak egyre több képviselője akadt – közülük is kiemelkedett a korábban már említett Bryce őrgróf. Tévedés lenne azonban azt gondolni, hogy ez a brit külpolitika fő csapásiránya lett volna (David Lloyd George miniszterelnök kezdetben támogatta az etnikai alapú területrendezés elvét, aztán visszatáncolt), mint ahogy azt is, hogy ezek a hangok valamiféle romantikus magyarbarátság eredményei lettek volna: inkább pacifista, liberális meggyőződés állt a magyarpárti álláspont mögött. Például kevesebb eréllyel követelték a határok – magyaroknak kedvező – újrarajzolását, mint a román csapatok azonnali kivonulását Budapestről.

A magyar kormány ajánlata a britek felé világos és a maga nemében csábító volt: Magyarország a térségbeli francia hegemónia gátjaként ajánlotta magát, a frankofil románokkal, csehekkel, lengyelekkel szemben egy angolszász orientációjú államként pozicionálódott. Az angoloknak tetszett is a gondolat, hogy nagyobb befolyást szerezzenek Közép-Kelet-Európában, de nemiatt nem érte meg nekik összerúgni a port Franciaországgal – így a brit–magyar közeledés reménye (is) illúziónak bizonyult.

A helyzet zűrzavarosságát bizonyítandó, 1920 tavaszán a magyar külpolitika egészen szürreálisnak tűnő fordulatot vett. Ennek oka, hogy szó szerint „beesett az ajtón” egy francia ajánlat: a párizsi magyar békedelegációhoz beállított két úriember, Semsey Andor és Halmos Károly, akik Maurice Paléologue francia külügyi főtitkár (a külügyminiszter utáni legfőbb pozíció) üzenetét hozták. Clemenceau bukása után, az Alexandre Millerand vezette

új francia kormány megértőbb álláspontra helyezkedett, és késznek mutatkozott az érdemi tárgyalásokra a magyarokkal.

Persze nem nagylelkűségből: bár a franciáknak kétségkívül voltak stabilizációs céljaik a régióban, a barátkozás fő oka mégiscsak a francia tőke térfoglalási szándéka volt, a tőkeerősebb és a háborúban kevésbé megviselt Nagy-Britanniával szemben.

A széleskörű tárgyalásokat jószerivel a teljes magyar politikai elit támogatta, Bethlen Istvántól Teleki Pálon át Apponyi Albertig. Többlépcsős revíziót kérnek, a franciák ezt meg is ígérik, ennek azonban súlyos ára van: a megegyezés értelmében gyakorlatilag francia kézre játszották volna a Magyar Államvasutakat, a Magyar Általános Hitelbankot és a majdani csepeli szabadkikötőt – nem csoda, hogy a készülő megállapodás miatt a magyar vezérkart az idegbaj kerülgeti, mert attól tartanak, hogy ezzel Magyarország önként és dalolva lefegyverzi magát.

A franciák figyelme időközben a lengyel helyzetre irányul, a független államiságát frissen visszanyerő Lengyelország ugyanis a francia orientációjú tömb legfontosabb eleme, állapota pedig válságosra fordult a szovjetekkel való háború miatt. Teleki Pál miniszterelnök, egyfajta végső ajánlatként, azt kéri a francia féltől, hogy a területi igények felfüggesztése fejében fegyverezzék fel a magyar haderőt, amely ellentámadást indíthat a szovjet Vörös Hadsereg ellen.

A magyarok ajánlata viszont csak a katolikus, konzervatív érzelmű francia tisztikar köreiben váltott ki pozitív visszhangot, a francia külpolitika csak akkor lett volna hajlandó elfogadni a magyar követeléseket, ha Lengyelország a bolsevik nyomás alatt teljesen összeroppan – ezt azonban végül sikerült elkerülni.

A magyar katonai körök ekkor a bajor kapcsolatba – a német ellenforradalmi tisztikörökkel való együttműködésbe – helyezik bizalmukat.

Ezek a bajor jobboldali, esetenként kifejezetten szélsőjobboldali félkatonai csoportok (mint az ORKA – Organization Kanzler) egyfajta antibolsevista fehér internacionálét terveznek, a München–Bécs–Budapest tengelyen – legfőbb ellenlábasaik, ironikus módon, a militáns berlini csoportok, amelyek inkább a szovjetekkel egyezkednének Lengyelország szétzúzása céljából.

A Gömbös Gyula, Prónay Pál és más radikális jobboldaliak által lelkesen támogatott bajor vonal a magyar politika mérsékeltjeinek ellenállásába ütközik, Telekiék gyakorlatilag leállítják az együttműködést, a közös akció terve halasztódik, majd süllyesztőbe kerül.

A békeszerződés aláírása után, 1920 végén, ’21 elején

a magyar útkereső külpolitikai kísérletek csődszerű véget érnek.

Alakul a csehszlovák–román–jugoszláv kisantant, amelyhez még a baráti lengyelek is társulnak; a magyarokkal szemben korábban megértő Olaszország megköti a rapallói egyezményt a Szerb–Horvát–Szlovén Királysággal, ami a déli irányú magyar revíziós remények végét is jelenti.

És újabb, ezúttal tartósabb fordulatot a magyar diplomáciában: előtérbe kerül a leghatározottabban Csáky Imre gróf által képviselt elképzelés, miszerint Magyarországnak előbb konszolidálódnia kell, és csak azután térhet vissza a revíziós tervekhez, miután katonai és gazdasági értelemben is megerősödött. 1921-től következnek a bethleni konszolidáció évei…

A keserű tapasztalatok nyomán pedig egyre inkább megerősödik az a nézet, hogy a magyar területi revízió ideje csak akkor jöhet el, ha Németország revizionista nagyhatalommá válik ismét. Ami aztán be is következett – az ismert következményekkel.