„A rohanó idő füledbe harsogja: elég a passzivitásból. Ami eddig orvosság volt és védelem is talán, de mindenesetre becsület volt, méreg az ezentúl és gyávaság.
Kiáltom a jelszót: építenünk kell, szervezkedjünk át a munkára.
Kiáltom a célt: a magyarság nemzeti autonómiája.
De kiáltom mégegyszer azt is: aki gyáva, aki rest, aki alkudni akar, az nem közénk való, mert az a mi igazi ellenségünk: a mi árulónk.
Ez kiáltom és hinni akarom, hogy nem leszek mégsem pusztában kiáltó szó csupán”

– így zárul Kós Károly emlékezetes bevezetője a Kiáltó szó Erdély, Bánság, Kőrösvidék és Máramaros magyarságához! című röpirathoz (a szöveg teljes terjedelmében ITT OLVASHATÓ), amely a transzilván gondolat zászlóbontását jelentette 1921-ben, és a bénító passzivitással szemben a cselekvés, élniakarás, realista helyzetfelmérés politikáját hirdette meg az erdélyi magyarság számára. Kós a kiáltványt Zágoni Istvánnal és Paál Árpáddal közösen írta, és bár mérföldkőnek bizonyult, száz éves évfordulója mégis homályban maradt.

Ennek okairól, a Kiáltó szó jelentőségéről, történelmi hátteréről, a transzilvanizmus időszerűségéről vagy illuzórikusságáról beszélgettünk Lönhárt Tamás történésszel, a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem docensével, a korszak jó ismerőjével.

 

Minek tulajdonítható, hogy a Kiáltó szó megjelenése – ellentétben a gyulafehérvári nemzetgyűlés vagy a trianoni békeszerződés centenáriumával –, ez az erdélyi magyarság szempontjából szintén sorsdöntő mozzanat nem épült be eléggé a köztudatba és közgondolkodásba, az évforduló nem kapott elegendő súlyt és figyelmet?

 

Abból indulnék ki, hogy egyfajta meghosszabbított centenáriumról beszélhetünk, amelynek köszönhetően nagyobb figyelem kereszttüzébe került az ezelőtt száz évvel történt eseménysorozat. Természetesen nem beszélhetünk úgy 1921-ről, hogy ne vegyük figyelembe az 1918 és 1920 közötti korszakot, amiben nem szeretnék részleteiben elmerülni, csak utalok három fontos töréspontra.

Az első, hogy az 1918 októberétől – amikor Károlyi Mihályt a király kinevezi miniszterelnöknek, és az általa vezetett Nemzeti Tanács hatalomra jut – november 16-áig, a Magyar Népköztársaság kikiáltásáig terjedő időszak nem csak Budapesten jelent nagyon fontos és állandóan visszautalásokra alapot adó szimbolikus történelmi gócpontot, hanem Erdély történetében is.

Én egy Erdély-centrikus perspektíva felépítésének vagyok a híve, hiszen Budapest és Bukarest elmondta az elmúlt három évben a saját történetét. Többféle történeti narratívával is találkoztunk, bár még mindig nincs egyhangú, közös álláspont az akkori történésekkel kapcsolatban.

Az erdélyi szempontrendszer azonban nagyon kevéssé érvényesült, a budapesti és a bukaresti narratívában egyaránt. Hiszen az Osztrák-Magyar Monarchiától a Tanácsköztársaságon át a Horthy-rendszerig terjedő időszakkal kapcsolatos, Budapest-centrikus gondolkodás egyfajta központi sérelemtörténetté emelte az Erdélyről szóló narratívát. Erdély a sérelmek, a fájdalmak, a traumák szintjén jelenik meg, és nem mint önálló, cselekvő entitás, saját állásponttal rendelkező elitcsoportok színes és izgalmas története. Fontos, hogy a budapesti és a bukaresti perspektíva mellé odategyük a saját Erdély-központú perspektívánkat. És ebből a szempontból 1921 centenáriuma jelentős emlékezetpolitikai mozzanatnak számít.

 

Melyek voltak azok a folyamatok, amelyek elvezettek 1921 erdélyi magyar „ébredéséig”?

 

1918 őszén Károlyi Mihály kinevezi Apáthy István orvosprofesszort, a kolozsvári egyetem egykori rektorát a kelet-erdélyi kormánybiztosi pozícióba, Apáthy pedig úgy látja, hogy Budapestnek nincs ideje, energiája, érkezése egy Erdély-centrikus megoldást keresni. 1918 november végén, december elején felgyorsulnak az események. IV. Károly Az én hűséges nemzeteimnek címzett királyi rendelete alapján legitim módon jönnek létre a különböző nemzeti tanácsok, szervezik a nemzetgyűléseket, és ezeknek nem csak szimbolikus súlya lesz később.

Ezért nagyon fontos az az erdélyi székely és magyar önszerveződési folyamat, amely 1918 őszén megindul, ennek egyik gócpontja a Jancsó Benedekék, Bethlen Istvánék által Budapesten szervezett nemzeti tanács, az Apáthy István által Kolozsváron tető alá hozott Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsnak a Román Nemzeti Tanáccsal párhuzamos struktúrája, illetve Székelyföldön belül a Székely Nemzeti Tanács, amelynek a legfőbb mozgatórugójává Paál Árpád, a Kiáltó szó egyik későbbi szerzője válik – ők egy székely nemzetgyűlés létrehozásáig, sőt a Székely Köztársaság kikiáltásáig jutnak.

Nagyon fontos dátum 1918. december 22., ugyanis ekkor tartják a kolozsvári magyar nemzetgyűlést, alig három héttel a gyulafehérvári román nemzetgyűlés után, sőt van egy medgyesi szász nemzetgyűlés is 1919 januárjában – ezek egymással párhuzamba állítható történések.

Azért tartom fontosnak ezt kiemelni, mert a román történetírás a hegemonikus diskurzus erejével kizárólag a gyulafehérvári román nemzetgyűlést hajlandó figyelembe venni. A budapesti magyar történetírás felvázolja a gyulafehérvári nemzetgyűlés és a Károlyi-kormány közti feszültség történetét, de az erdélyi magyar – a kolozsvári vagy a székelyföldi – mozzanat ott is másodlagos vagy éppenséggel hiányzik a központi narratívából.

Tehát nemcsak Bukaresttel, de Budapesttel szemben is fontos az erdélyi szempontrendszer alapján újrarendezni ezeket a szimbolikus időpontokat, és a történeti forráskritika szempontjainak figyelembevételével integrálni a tényeket, a forrásokat az önismeretünkbe, saját transzilván identitásnarratívánkba is.

A második dolog, amire szeretnék kitérni, hogy 1919-20 kapcsán végképp perifériára szorul az erdélyi szempontrendszer, hiszen Budapesten ekkor a Károlyi Mihály bukásától a Tanácsköztársaságig tartó folyamatra összpontosul a figyelem – ettől kezdve a Tanácsköztársaság áll a szempontrendszer közepében. Erdély viszont semmilyen szinten nem része a tanácsköztársasági történetnek.

Ugyanakkor Bukarestben a Nagy-Románia projekt legitimizálása – hiszen a román állam autoritásának a megszállt területekre való kiterjesztése, ami például a hűségeskü követelésével jár együtt, már jóval azelőtt megtörténik, hogy nemzetközi szinten, a békekonferencia szentesítésével rögzítenék a végleges román–magyar határt – erőteljesen arra a diskurzusra épül, miszerint a Román Királyság biztonság- és katonapolitikai szempontból egy antibolsevik, Európát stabilizáló, Szovjet-Oroszországgal és a magyar Tanácsköztársasággal szemben cordon sanitaire-t érvényesítő erő. Ez egy Bukarest-központú narratíva, Erdély ennek végképp nem alanya, nemcsak magyar, de román vagy szász szempontból sem.

Olyannyira kimaradt ez a szempont a román önismeretből és hivatalos diskurzusból, hogy száz évvel az események után a Iuliu Maniu által vezetett Consiliul Dirigent, azaz az erdélyi román kormányzótanács történetének nincs monografikus feldolgozása. Az egyedüli munka, egy kismonográfia, amely az 1919-20-as évek erdélyi román önszerveződő mozgalmaival, a román elitek intézményeivel, a kormányzótanács tevékenységével foglalkozik, 1983-ban jelent meg az egykori George Bariț Intézet két, ma már idős kutatójának tollából; azóta semmi. Iuliu Maniu és az erdélyi román elitek működése egyfajta lábjegyzet maradt a Nagy-Romániát létrehozó dinasztia és a Ion I. C. Brătianu Nemzeti Liberális Pártja által megvalósított Bukarest-központú koncepció történetéhez.

 

A centenárium esélyt ad ezeknek a narratíváknak az újragondolására?

 

Igen, több történész kollégámmal együtt tartottunk ilyen témában előadásokat a legújabb kutatásokra támaszkodva. Ideje, hogy a magyarországi és romániai emlékezetpolitikai sémákból kilépve alaposabban megvizsgáljuk a korszak erdélyi magyar, román, szász, sváb regionális, lokális folyamatainak történetét: azt, hogy miként néz ki Erdélyből Trianon, illetve a Trianon utáni újrakezdés időszaka.

Erre reflektálva el kell mondani, hogy a Gyulafehérváron megalakult, majd Szebenbe átköltöztetett román kormányzótanács, amelyet Iuliu Maniu vezet, több fontos, tényleges eredményekkel járó döntést hoz. Az egyik kimondottan Erdély jogi státusára vonatkozik: a Román Királyság iránti hűségeskü megkövetelése, az igazságügyi, közigazgatási apparátus átvétele. Ez városról városra, faluról falura történik meg, 1919-20 folyamán, még a trianoni békeszerződés előtt, a Budapest és Bukarest között az önrendelkezésre, a wilsoni elvekre hivatkozó román kormányzótanács által.

Miközben a román királlyal és a bukaresti kormánnyal vitában áll a Iuliu Maniu vezette erdélyi elit, mert úgy gondolják, hogy az alkotmányozó nemzetgyűlésbe alanyi jogon be kell vonni a regionális eliteket, és az Ókirályságnak a központi kormányzattal egyenlő státust, széles önkormányzást, decentralizációt, önálló döntési jogokat, parlamenti szintű garantált képviseletet kell biztosítania Erdélynek, Bánságnak, Bukovinának, Besszarábiának. Tehát Maniuék pontosan azzal a román központi hatalommal állnak vitában, amelynek nevében követelik a hűségesküt az erdélyi magyar, szász, sváb, román közösségek helyi, városi, községi, megyei szintű képviselőitől, akik meg erre nem hajlandóak, azokat elmozdítják hivatalukból, de a helyükbe, felemás módon, nem a szebeni kormányzótanács erdélyi román hivatalnokait, hanem Bukarestből jött prefektusok által kinevezett tisztségviselőket ültetnek.

Ennek a furcsa „szerelmi háromszög”-nek – Bukarest, a szebeni román kormányzótanács és a többi erdélyi etnikum, különösen a magyarok között – érdekes mozzanata a Bánsági Köztársaság története. Oda bevonultak a franciák, és szétválasztották a szerb és a román haderőt, hogy ne ütközzenek meg a Bánság miatt. Apáthyék is abban reménykedtek, amikor 1918 decemberében Henri Mathias Berthelot-val, a romániai francia katonai misszió vezetőjével találkoztak Tordán, hogy Kolozsvárra nem a román csapatok vonulnak be, hanem a francia hadsereg foglalja majd el a Zilah és Kolozsvár közti demarkációs övezetet, a román és magyar erőszakszervezetek közti ütközést elkerülendő. Ehhez képest nem francia csapatok vonultak be karácsonykor, mint Aradra, hanem a román királyi hadsereg, amely húsvétra Nagyváradig jutott, miközben a belgrádi katonai egyezmény szerint továbbra is a Maros vonala számított a legitim demarkációs vonalnak a román és a magyar állam hatóságai között. A Vix-jegyzék aztán ezt egy tollvonással áthelyezte a Tisza vonalára, innentől egyértelmű, hogy Párizs egy külső, a meglévő egyezségeket a valóságban már felrúgó, tényleges erőviszonyokat egyeztetni próbáló, döntő erőként jelenik meg.

A Tanácsköztársaság szembefordul ezzel. Azt már a román történetírás is elismeri, hogy 1919-ben Ion I. C. Brătianu sem látta jónak, hogy a román–magyar küzdelemben beállt, a román fél hegemóniájára épülő fait accomplit döntő szervként akadályozza és keretek közé szorítsa a párizsi békekonferencia. Miután a román királyi hadseregnek sikerül bevonulnia Budapestre, a Tanácsköztársaság pedig összeomlik, 1919 szeptemberétől 1920 májusáig kialakul egy új vitahelyzet, ezúttal Bukarest és Párizs között, hisz ez utóbbi folyamatosan azt követeli, hogy a románok, miután a rendcsinálás megvolt, vonuljanak ki a megszállt területekről a demarkációs vonalig. Erre azonban nem kerül sor, hisz Brătianu, aki miniszterelnökként és a párizsi békekonferencián a román delegáció vezetőjeként egyszerre dönthet az ország vezetéséről és a békekonferencián való fellépésről, lemond. Ezzel a lemondással politikai időt nyer, közben kineveznek mindenféle átmeneti kormányokat, de ennek az egyedüli célja a halasztás: hogy amíg a békekonferencián a magyar kérdés vitára kerül, fél Magyarország továbbra is maradjon román megszállás alatt, mert ez jóval előnyösebb tárgyalási pozíciót biztosít Bukarestnek.

Ezek a körülmények magyarázzák, hogy ebben az időszakban, 1919-ben és 1920-ban csúcsosodik a kivándorlás. Nem Trianon után, hanem előtte: a magyarok azért mennek el Erdélyből, mert megszűnt a régi autoritás garantálta biztonság, de az új berendezkedés még nem végleges. Miután 1920. június 4-én aláírják a trianoni békeszerződést, majd a magyar állam is ratifikálja és beiktatja a jogrendjébe, leáll a kivándorlás.

 

A rossz stabilitás is jobb, mint a teljes bizonytalanság?

 

Igen, valahogy rendeződnek a dolgok, és az emberek elfogadják az új helyzetet. Annak ellenére, hogy ennek a helyzetnek nagyon is komoly negatív következményei vannak az erdélyi magyarság számára: emlékeztetnék arra, hogy a sok ember pozícióját és megélhetését veszélyeztető hűségeskü-követelés után, szintén a szebeni kormányzótanács kezdeményezésére, elkezdődik a földreform. Ennek az ad hoc földreformnak az első hulláma radikális jövedelemforrás-vesztést okoz a magyar közösségnek.

 

Milyen politikai mozgások, folyamatok történnek Erdélyben ebben az időszakban?

 

1919-20-ban van egy próbálkozás Paál Árpádék részéről egy székely territoriális önszerveződés, a Székely Köztársaság létrehozására, ez egy autonóm terület lett volna, afféle állam az államban. Hiszen amíg nem dőlt el véglegesen, hogy Erdély, ezen belül Székelyföld Romániához vagy Magyarországhoz tartozik-e, rengeteg napi ügyet kell megoldani, a gazdasági életet újraindítani a háború után, a csonkolt családoknak szociális segélyt nyújtani – erre próbál reagálni az önszerveződés különböző formáival az erdélyi magyar és székely elit.

Ezzel szemben egyértelmű, hogy Bukarest még a békekonferencia befejezése előtt a hegemón, kizárólagos román állami hatalom intézményesítését akarta – tehát egy erős centralizáló és egy önrendelkezésre építő, decentralizáló elképzelés áll szemben egymással. A békeszerződés után az új közigazgatási rendszer kérdése, Erdély, Bánság, Máramaros, Partium integrálása Romániába újból vitás helyzetet teremt. És nem csak a magyarok részéről: Iuliu Maniuék is tisztában vannak azzal, hogy innentől nem Budapesttel, hanem Bukaresttel, a központosító román nemzetállammal szemben kell képviselni a különböző autonómiákat is integráló decentralizáció álláspontját. Ezért helyezkedett egyre inkább szembe már 1919-20-ban Iuliu Maniu és Octavian Goga Erdélyi Román Nemzeti Pártja a liberális Brătianuval.

Ezzel párhuzamosan a szászok, akik évtizedek óta sérelmezték, hogy 1876-ban a magyar állam központosító, modernizáló közigazgatási reformja megszüntette a szász universitas teljes területi, kulturális autonómiáját, lehetőséget láttak a Romániához való csatlakozásban arra, hogy visszakapják ennek az elvesztett autonómiának legalább néhány lényeges elemét.

1919-20 tapasztalata azonban számukra is az volt, hogy Maniuékkal egyőtt ők is a bot rosszabbik végére kerültek, és szó sem lesz erdélyi regionális parlamentről, önigazgatásról a királyi Románián belül.

Ekkortájt, 1921-ben kezdenek elindulni a különböző regionális mozgalmak, ez az év a magyar önszerveződés időszaka is. 1920-ban már volt egy próbálkozás, a gyulafehérvári határozatok alapján a politikai, gazdasági és kulturális önrendelkezést képviselő Magyar Szövetség projektje. Ezt a királyi Románia központi liberális kormányzata lesöpörte az asztalról, kormányrendelettel betiltotta, a választáson való részvételét megakadályozta.

 

Nem véletlen, nyilván, hogy éppen 1921-ben érett meg a helyzet a Kiáltó szó közzétételére. Milyen állapotban volt ekkor az erdélyi magyarság, gazdasági, kulturális, politikai, intézményszervezési téren?

 

1919-20-ban az erdélyi földreform gazdaságilag óriási károkat okozott, az önfenntartó gazdasági és kulturális struktúrákat, az erdélyi magyarság életét jelentő intézményeket ellehetetlenítő hatással rendelkezett. A helyzetet súlyosbította, hogy a magyar állam intézményfenntartó, iskolákat, kulturális egyesületeket, pénzügyi-gazdasági intézményeket támogató szerepe is megszűnt. Magyarországi forrásokra 1923-24-ig egyáltalán nem lehet számítani, a ’20-as évek közepétől változik csak a helyzet: Bethlen István kormánya a határon túli magyarok önszerveződését, intézményi működését célzó akciót indított el, olyan mértékű támogatással, ami a mai magyar kormány ilyen jellegű tevékenysége előképének számít – ezt nevezték „keleti akciónak”. Addig azonban a „magad, uram, ha szolgád nincsen” felismerése jutott az erdélyi magyaroknak.

Ami a földreform által okozott károkat illeti: elsősorban nem az egyes személyek magántulajdonán keresztül érezhető hatására kell gondolni, tehát számos család ellehetetlenülésére, hanem például az egyházi vagyon kérdésére – hiszen állami adminisztráció hiányában az erdélyi magyar történelmi egyházak váltak nemcsak az iskolarendszer vagy a kulturális egyesületek, hanem a gazdasági szerveződések, a szövetkezeti rendszer fő patrónusaivá.

 

A történelmi egyházaknak Kós Károlyék programjában is kiemelt szerep jut.

 

Igen, az egyházaknak egy pszeudo-állami szerepet kell vállalniuk. Éppen száz évvel ezelőtt, 1921. október 30-án iktatták be hivatalába Ravasz László református püspököt Budapesten, ő írta le anno, hogy Erdélyben az egyházak számára a kisebbségi lét egyik pozitív hozadéka, hogy fel kell függeszteniük az egymás közötti teológiai vitákat – ma már nehéz elképzelni, de akkor nagyon is számított, akár politikai értelemben is, a katolikus–protestáns törésvonal –, és egyfajta ökumenikus keresztény testvériség jegyében, a közös nemzeti cél érdekében kialakítani egy tényleges együttműködési modellt.

1918 decemberében a négy magyar püspök köt egy megállapodást, ami – a Ferenc József Tudományegyetem felszámolása, illetve kizárólagosan román tannyelvű intézménnyé alakítása miatt – egy kolozsvári magyar felsőoktatási intézmény létrehozásáról szól. Tehát Kolozsváron működik a magyar nyelvű felsőoktatás, egy felekezetközi önszerveződés alapján. Az erdélyi magyarság immunrendszere kezd helyrejönni, és próbálja megszervezni a saját közösségi életét.

Ennek a megszerveződésnek az egyik legfontosabb eleme a pozícióőrzés. A trianoni területvesztés 1920 nyara előtt – legalábbis ilyen mértékben – elképzelhetetlen volt, miután pedig realitássá vált, az volt elképzelhetetlen az akkori magyar emberek számára, hogy ez huzamosabb ideig így is marad.

A pozícióőrzésben benne volt a román állam központi intézményeivel, hatóságaival szembeni dialógus helyett egyfajta elzárkózás logikája.

 

Az a bizonyos passzivitás, amelyet Kós Károlyék bírálnak a Kiáltó szóban.

 

Igen. A passzivitás azt jelentette, hogy ostromlott várként kell berendezkednünk, és részben az egyházakra támaszkodva, a lentről felfelé szerveződő nemzetépítésre kell helyeznünk a hangsúlyt, egyfajta párhuzamos társadalomként, amely nem része a romániai társadalomnak. Ez a szemlélet nem találta, nem is kereste a kapcsolódási pontokat sem a Maniu-féle erdélyi román elittel, sem a szászokkal vagy svábokkal 1921 előtt.

És pont erre adja az alternatív, egészen más perspektívából jövő választ a Kiáltó szó. Az aktivitást, az elzárkózásból való kitörést hirdető, a nem Budapestre, nem is Bukarestre, hanem az erdélyi magyarság önerőire – az egyházakra, civil szervezetekre, gazdasági közületekre – építkező jövőkép, amelynek törvényszerűen egy transzilván összefogásban kell megtalálnia az erdélyi románnal és szásszal is azt a legkisebb közös többszöröst, amelynek alapján az erdélyi makroregionális önszerveződést a bukaresti centralizáló liberális politikával szemben fel lehet mutatni.

Így születik meg a transzilvanizmus újraértelmezése, amelyik Bukaresttel szemben egy multietnikus önszerveződő közösség modelljévé válik, de csak 1921 után. Lényeges viszont, hogy a Kiáltó szó egyelőre egy magyar–magyar vita részeként születik, még nem jelenik meg a románok, a szászok irányába való hídépítés szándéka.

A Kiáltó szóból általában Kós Károly lírai, szívhez szóló bevezetőjét szokás ismerni, és bevallom, én sem tudom emóciók nélkül olvasni ezt a szöveget, száz év elteltével sem. De a Kiáltó szónak ez a töredéke, magát a törzsét, a valódi tartalmát, Zágoni Istvánnak az önszerveződő társadalomról írott szövegét, illetve Paál Árpádnak a politikai integráció módjairól szóló zárszavát száz éve nem idézték. Ideje lenne teljes egészében újraolvasni a Kiáltó szót, és észrevenni, hogy ez nem csupán egy érzelmi álláspont megjelenítése, hanem politikai, társadalmi, gazdasági önrendelkezési projekt, egy autonóm közösség megteremtésének programja.

 

Ráadásul szerepelnek benne olyan, még száz év után is merésznek, radikálisnak tűnő elemek, mint – a különböző autonómiaformák vagy a nemzeti kataszter mellett – a saját rendfenntartó erő megteremtésének igénye is.

 

Ezt nem mai perspektívából kell nézni: az a program az 1921-es realitásokra adott válasz. És 1921-ben nemhogy radikális lett volna a saját rendfenntartó erő igénye, hanem a román Nemzeti Tanács és annak Nemzeti Gárdája az akkori kor önrendelkezési koncepciójának jegyében született meg. Erdély úgy került Romániához, hogy nemcsak nemzeti tanácsokat, majd nemzetgyűlést, hanem nemzeti gárdákat is szerveztek, Iuliu Maniuék ennek jogalapját IV. Károlynak Az én hűséges nemzeteimhez címzett királyi rendeletében találták meg, erre hivatkozva az Osztrák–Magyar Monarchián belül a hegemón központi autoritás erőszakszervezeteinek fennhatóságát leváltották az illető régióban a nemzeti önrendelkezés, önszerveződés, a wilsoni elvek alapján működő autonóm nemzettestek saját rendfenntartó egységeinek jogosultságára.

Többéves tapasztalat volt akkor már, hogy egy adott területen együtt élő nemzetiségek maguk kéne fenntartsák a közrendet is, nem számíthatnak egy távoli központi hatalom hatóságaira. Ugyanez a szemlélet köszön vissza ma az erőszakszervek decentralizációjában, például a helyi rendőrség intézményében, amely a polgármesteri hivatal és városi tanács, illetve a megyei hatóságok autoritása alá tartozik, sőt olyan határozatot is fogadtak már el, hogy egy régióban a rendfenntartó szervek nemzetiségi összetételének tükröznie kell a helyi arányokat.

Hogy a 20. századra végül mégis a központosított nemzetállam építésének logikája volt jellemző, és ma sem léptünk ki ebből teljesen, az más kérdés.

 

Azzal, hogy radikálisnak neveztem ezt a programot, épp arra a felemás helyzetre kívántam utalni, hogy ma is csak félszájjal merünk felvállalni olyan alapelveket, amelyeket száz évvel ezelőtt lefektettek.

 

Engedje meg, hogy optimista legyek, én ennek az ellenkezőjét látom. Vegyük például Nagy-Britanniát, ahol a devolúciós folyamat önálló skót és walesi parlamentet is eredményezett, az észak-írországi kérdés megoldása mellett – mert egyértelmű, hogy a Tony Blair Munkáspártja által megvalósított devolúció az ír kérdés megoldását szolgálta elsősorban, de voltak pozitív mellékhatásai skót és walesi szempontból is, és egy decentralizált Nagy-Britanniát eredményezett. Ennek az a közvetett hatása, hogy a radikális, szeparációt kívánó skót nacionalizmussal szemben a lojális szavazók és szavazatok maradtak túlsúlyban.

 

Ezzel vitatkoznék: a skóciai kormánypárt, a Skót Nemzeti Párt továbbra is a brit koronától való teljes függetlenedést képviseli, legalábbis retorika szintjén.

 

Igen, a Skót Nemzeti Párt pont emiatt nem tud túllépni a saját árnyékán.

Nem lehet egyszerre decentralizációért, autonómiáért, többletforrásokért küzdeni, és ugyanakkor teljes elszakadást hirdetni, mert a kettő kioltja egymást. Nem autonómia és szecesszió, hanem autonómia vagy szecesszió – így vetődik fel a kérdés.

A katalánok esetében hasonló a helyzet: miközben küzdenek a jogaik legmagasabb szintű integrálásáért a spanyol alkotmányos, közjogi rendszerbe, és olyan széles autonómiával rendelkeznek, amilyenről mi csak álmodunk, ezt hitelteleníti, semlegesíti a Spanyolországtól való teljes elszakadást hirdető katalán függetlenségi mozgalom. Ez a fajta politikai következetlenség, ezeknek az egymásnak ellentmondó projekteknek a párhuzamossága és összefonódása posztmodern valóságunk része.

 

A transzilvanizmus mennyiben tudott túlmutatni egy magyar értelmiségi-polgári projekt keretein?

 

Nézzük a tényeket: Kós Károly, Zágoni István és Paál Árpád 1921-ben letesz az asztalra egy decentralizált, helyi közösségekből, regionális egységekből épülő Románia-tervet, annak a romániai magyarságra eső részével. Ezzel párhuzamosan, ilyen kaliberű erdélyi román regionalista terv nem születik. Maniu és Goga Román Nemzeti Pártja is látta viszont, hogy a magyarok részéről van szervezettség, koncepció, párbeszédkészség, és ők is hasonló irányba indulnak el. Az a Iuliu Maniu, aki 1918 decemberében a Romániával való feltétlen egyesülés irányába kötelezi el magát Gyulafehérváron – és a gyulafehérvári nyilatkozat pontjaiban ennek a feltétel nélküli egyesülésnek mégiscsak feltételeket szab –, 1921-22-ben már Bukaresttel szemben képvisel egy decentralizáció-párti irányt.

Érdekes, hogy 1926-ban az erdélyi román polgári, jobboldali elitek Nemzeti Pártja az ókirályságbeli, hangsúlyosan baloldali Parasztpárttal egyesülve próbálja a centralizált román nemzetépítést képviselő, szintén jobboldali – hiszen a tőle jobbra álló Konzervatív Párt addigra már lényegében megszűnt tényezőnek lenni – Nemzeti Liberális Párttal szemben felvenni a harcot. Innentől már nem jobboldal és baloldal közti vita van, hanem centralizáció versus regionalizmus vita: az iparosító, modernizáló, központosító liberális törekvés a lentről felfelé építkező, paraszti, szövetkezetekre és korporációkra építő közösségek társadalomképével ütközik.

Ebben az önszerveződő, regionalista mozgolódásban az erdélyi magyarságnak is meg kell találnia a helyét: az erdélyi magyar elit megérti, hogy bár ez nem állt szándékában, politikai pártot kell létrehoznia a betiltott Magyar Szövetség helyett. Az első párt, amelyet 1921-ben megszerveznek, az a Kós Károlyék alapította Erdélyi Néppárt. Mellettük létrehozzák Székelyudvarhelyen az Erdélyi Magyar Nemzeti Pártot, majd Kolozsváron az egyházak püspökei és a konzervatív elitek, amelyek a Kós Károly-i radikálisabb, transzilván plebejus szellemiséggel szemben a pozícióőrzés álláspontját akarták érvényesíteni inkább, 1921 őszétől egy pártegyesítő folyamatban átveszik a kezdeményezést.

Ennek az eredménye, hogy 1922-ben ezek az irányzatok már egyetlen gyűjtőpártba tömörülve, az Országos Magyar Párt nevet felvéve indulnak a választásokon. A belső erőviszonyok érzékeny és figyelmes kiegyensúlyozásán múlott, hogy az OMP képes lesz-e integrálni az egész erdélyi magyarságot, vagy előbb-utóbb szétszakad.

 

Ez eléggé ismerősnek tűnik az elmúlt évek, évtizedek erdélyi magyar politikai valóságából is.

 

Igen, az RMDSZ és a vele szemben megszerveződő vagy belőle kiváló, a plurális erőtérben saját identitásukat kereső szervezetek történetét látjuk viszont itt is. Az OMP öt évig, 1922 és 1927 között jól kezelte ezt a helyzetet. Az integráció 1927-28 táján azonban elakad, megjelenik a Bernády-féle liberális csoport Marosvásárhelyen, illetve a Kós Károly-féle néppárti csoport, amelyik a brassói kongresszusra meg is szervezi a saját fellépését. A katarzis elmaradt, ahogy Kós írja egy levelében, Székelyföldről az ígért támogatás nem jött meg, távol maradtak azok a székely képviselők, akik a szélesebb, néppárti nyitást képviselték volna az OMP konzervatív vezetésével szemben.

A következő öt év a fiatalok párton kívüli útkeresésének időszakát jelenti. Nem véletlen, hogy a 30-as évek elején az erdélyi magyar új generáció tagjai már nem az OMP keretein belül keresik, hanem azzal párhuzamosan szervezik meg a saját fórumaikat. Itt utalnék az 1930-ban megalakult Erdélyi Fiatalok folyóirat körüli csoportra vagy a ’36-ban létrejött Hitel körére. Ezeket próbálta valahogy összegyűjteni 1937-ben Tamási Áron, és a Marosvásárhelyi Találkozó generációs parlamentje egyfajta vitahelyzetet akart létrehozni, hogy a Magyar Párt vegye észre ennek a sokszínű fiatal generációnak a jelentkezését, és integrálja azt, ha tudja – de ezeket a különbségeket már nem lehetett feloldani.

Az 1921-es Kiáltó szó egyfajta érzelmi felkészítő arra, hogy az erdélyiség, a transzilvanizmus, a helybenmaradás, a civil önszerveződés, a gazdasági önépítkezés, az egyházak erkölcsi és anyagi keretet adó patrónusi szerepe, illetve a plurális véleményeket mintegy transzilván parlamentként összefogó egységes érdekképviseleti fellépés jelentheti az erdélyi magyarság számára alkalmas jövőképet. A 20-as évek közepére úgy tűnt, hogy a transzilván program szárba szökkent, és létezik Budapest és Bukarest között önszerveződő erdélyi élet.

 

A Kiáltó szót újraolvasva az lehet a benyomásunk, hogy miközben egyrészt illúzióromboló a transzilván önszerveződés gondolata, a „magunkra vagyunk utalva” felismerése, másrészt Paál Árpád zárszavában nagyon is illúzórikus elképzelés jelenik meg: feltétlen hit abban, hogy úgymond a világdemokrácia majd elhozza azt az egyensúlyi állapotot, amelyben többség és kisebbség békésen együtt élhet. Hogyan látja ezt az ellentmondást?

 

A Kiáltó szó ébresztő hatású volt: az alaptalan reményekkel szemben azt mondja, hogy csak akkor tudunk a valóság aktív építőivé válni, ha kilépünk a komfortzónánkból, leszámolunk az illúziókkal, felmérjük a reális lehetőségeket, feladatokat tűzünk magunk elé, és nem várunk védelmet olyan külső erőktől, amelyek már nincsenek – ebben áll a Kiáltó szó igazi értéke. Amikor Kós Károly azt írja, hogy akik elmennek a vizeket követve, menjenek is, mert csak akadályoznak bennünket, ez azt is jelenti, hogy aki csodákat vár, az nem tudja a valóság néha kompromisszumokat is követelő helyzeteit kellő időben felmérni, és ezáltal a sorsfordító pillanatokban elveszíti a jó döntés lehetőségét. Az is igaz viszont, amire az imént rámutatott:

ez az illúzió nélküliség együtt él az idealista, a korszellemet követő utópiákkal. Paál Árpádék az önrendelkezésről szóló wilsoni elveket tényleges, pragmatikus politikai programként kezelték. Ma már tudjuk, hogy túlzott elvárásokat támasztottak, de akkor ezek az elvek nagyon sok ember számára valódi fogódzónak tűntek.

És hadd említsek meg egy másik ellentmondást is: miközben egyszerű erdélyi magyar emberként reménykedem a transzilván gondolat valóságalapjában, történészként viszont meg kell kérdőjeleznem ennek sikerességét, száz év távlatából. Hiszen mennyire lehetett tényleges tárgyalási pozíciója az erdélyi magyaroknak azokkal az erdélyi románokkal szemben, akik minden, Bukaresttel szembeni ellenérzésükkel együtt is abszolút nyertesei voltak a trianoni döntésnek? Vagy a szászokkal, akik az autonómiájukat felszámoló magyar centralizmus tapasztalatából kiindulva eleinte ígéretesnek tartották Nagy-Románia projektjét? Ilyen körülmények között mennyi esélye volt a közös fellépésnek, a transzilván összefogás programjának?

Mai napig érvényes tehát a kérdés: valóság vagy illúzió a transzilvanizmus?