Gondolom (bár azért remélem, nincs teljes mértékben igazam e tekintetben), nagyon sokan szembesültünk már azzal az élménnyel ebben a hang-, vagy inkább üvöltéssebességgel száguldó, szétszaggatott, véleményszabad(os) és kommentagresszív világban, hogy valamilyen, az esetek elsöprő többségében online térben elmondjuk a nézetünket valamiről. Ami nem cicafotó, születés vagy annak a napja, esküvő, esetleg haláleset (bár döbbenettel látom, hogy a halálesetek szentsége egy ideje megroppant).

Szóval, történik valami a szűkebb-tágabb világban és mi véleményt mondunk róla. Sietek megjegyezni: civilizált, adott esetben érvek talaján nyugvó véleményt. Mire

embertársaink egy része azonnal úgy érzi, hogy katonabakanccsal, machetével, lángszóróval, napalmmal kell reagálnia.

A lényeg, hogy ezek az embertársak kifejezzék, mennyire szánalmasak, nullák, hülyék, esetleg nácik, kommunisták, buzisimogatók, fasiszták, mindenrosszisták vagyunk. És ha lehet, szűnjünk meg.

Elhűlve nézem az ész nélkül vagdalkozó, érzésem szerint meredeken infantilizálódó (vagy már infantilizált) társadalmat (?). A vagdalkozók életkora persze, számít. A „felnőttek”, akik úgy rázódtak bele ebbe a (digitális) világba, mint tehén a gatyába, ők a nagy infantilizálódók, pedig éppen ők foghatnák vissza magukat, ugye, élet- és egyéb tapasztalataik okán. A „tinik” (zé meg egyéb generációk tagjai), akik gyakorlatilag ebbe a közegbe születtek bele, akár lehetnének is infantilisak. Ám attól még elborzaszt az a kegyetlenség, ahogy online felületeken (de iskolai vécékben, folyosókon, „kint a havon” is) gátlás nélkül (karakter)gyilkolják egymást, ha úgy hozza a kedvük. Akinek nem inge, ne vegye magára, persze.

Közben jó ideje megy a mantra kelettől nyugatig, északtól délig, hogy tolerancia-tolerancia-tolerancia!

Az egyébként ragyogó elmélet és a velőtrázóan brutális valóság között feszülő hatalmas távolságról az a poén jut hirtelen eszembe, amikor két politikus vitatkozik a háborúról, illetve a békéről. És a vita hevében a békepárti politikus egy adott ponton beleüvölti a másik arcába, hogy: Itt béke lesz, vagy agyonütlek!

Eltöprengtem hát picit azon, mi a jóistent jelenthet akkor ez a mágikus szó: tolerancia. És nem, nem érdekel a szótári meghatározás. A szűkebb-tágabb világban zajló eseményekre adott emberi reakciókból indultam ki. Az első feltételezésem az volt, hogy a tolerancia egy mém. Vagyis egy olyan kép, amellyel potenciálisan igen sokan találkozhatnak, adott esetben futótűzként terjed monitorról monitorra, szájról szájra, agyról agyra… és végeredményben jó érzést okoz. Néhány másodpercig. Aztán az ember lapoz. És tovább osztja a pofonokat, baltákat, ami épp eszébe jut. Ilyen alapon az a véleményem: a tolerancia nem mém, aki pedig annak fogja fel (vagy nem fogja fel), az hatalmasat téved.

A másik dolog, ami eszembe jutott a toleranciáról:

talán a természetünk része, a normalitás része, mint például egy emberi szív. Vagy vese. Vagy láb.

Az nagyon nagy baj, sőt, inkompatibilis lenne az élettel, ha az ember szív nélkül születne. Az is nagyon nagy baj, komor diagnózisok tárgya, ha az ember láb nélkül születik. Amint hogy az is nagy baj, ha az ember valamilyen oknál fogva elveszti (nem feltétlenül szó szerint, hanem a normális vesefunkciókat tekintve) az egyik, vagy nagyon súlyos esetben mindkét veséjét. Elvileg fennállhatna egy ilyen eset. Amennyiben az ember DNS-ébe bele lenne kódolva a tolerancia, mint a szív, a vese vagy a láb. Nos, úgy gondolom, nincs belekódolva. Sőt, úgy gondolom, az ember alapvetően nem toleráns lény. Nincs oka az lenni. Az emberek alapjáraton nem egyenlőek, nem hasonlóak, tehát a bármiféle mássággal szemben, ha tetszik, zsigerből intoleránsak vagyunk. Viszont: a tolerancia olyan valami, ami tanulható. És ugyanígy elfelejthető.

Így jutottam el addig a feltételezésig, hogy

a tolerancia kísértetiesen hasonlít például a köszönéshez (és nem több annál).

Az ember bemegy egy boltba, ahol senkit nem ismer, és köszön, mert megtanulta, hogy köszönni jó. És nem azért jó, mert valaki Tanító ezt mondta neki (ugye, ilyen alapon és ad absurdum azt is megtanulhatta volna, hogy milyen klassz dolog leugrani a templomtoronyból), hanem azért jó, mert megalapozza a másikkal való kommunikációt. Amely alapra aztán további kommunikációs szintek rakódnak rá, nyilván aszerint, hogy mennyire „tanult” ember valaki. Mi ennek az egésznek az értelme? Hát az, hogy kenyeret vesz, továbbá az, hogy barátságosan elbeszélget az eladóval.

És akkor a fenti töprengések nyomán felvetődik a kérdés: miért gondoljuk mégis azt, hogy a köszönés egy szimpla, akár elhanyagolható gesztus, a tolerancia meg valami vezérelv? Mert úgy tűnik, nem az.

Úgy tűnik, a tolerancia annak a gyakorlása, hogy erőt vegyünk magunkon.

Nagyon kedvelem egyes polgártársaim beszélgetéseit a cigányokról, hogy egy példát is hozzak. Hogy milyen csúnya a rasszizmus, amellyel viseltetünk mi, privilegizált fehérek, a cigányokhoz. Na de amikor a szomszédba beköltözik egy cigány család a maga kultúrájával, vagy a gyerekek összecsapódnak a játszótéren, azonnal megváltozik a hozzáállás. Elillan a tolerancia, mint a kámfor. És jön az, hogy… nem írom le, valóban csúnya.

A fentiek alapján úgy gondolom, a tolerancia nem mém, nem a normalitás szerves része, és nem is olyan valami, amit bárki emberre rá lehet kényszeríteni, akár a legszelídebb nevelési célzattal. A tolerancia annak a tudása (vagy érzése), hogy valami olyasmivel állunk szemben, ami különbözik az értékrendünktől, de adott – vagyis minden egyes esetben, amikor bármiféle számunkra idegen dologgal, emberrel, viselkedéssel, ideával találkozunk, erőt kell vennünk magunkon, hogy… elfogadjuk. Vagyis: nem kell szeretni, nem kell egyetérteni, nem kell pajzsra emelni, de nem is kell azonnal és kíméletlenül kivégezni. Ez viszont napi munkát igényel. Ugyanúgy, ahogy a társunk, gyermekünk, barátaink… vagy éppen az Isten iránti szeretet.