Hallott már a dákoromán kontinuitás-elméletről? Igen, tanultunk róla a suliban (mármint mi, a romániai magyarok, a többiek aligha). A lényege, hogy az erdélyi románok a Krisztus utáni 2. század elején ide érkező rómaiak által romanizált dákok egyenes ágú leszármazottai, így végső soron ők Erdély őslakosai.

Ez az elmélet persze – azóta számos szakember rámutatott – sok sebből vérzik,

például a rómaiak által a dákokon ejtett sebekből,

a dákokat ugyanis mai ismereteink szerint jószerével kiirtották a hódítók – mint tudjuk, maga Decebal dák király is a kardjába dőlt –, ami meglehetősen kétségbe vonja a kontinuitás kivitelezhetőségét. Arról nem is beszélve, hogy a rómaiak mindössze Kr. u. 106-ttól 271-ig tartották fenn a jórészt a Kárpátok gyűrűjétől védett Dacia nevű tartományt a birodalom részeként – elsősorban altalajkincsei, értékes vasércei, gazdag sólelőhelyei miatt – aztán a hódító Traianus császár halála után kénytelenek voltak átadni a terepet az egyre erőteljesebben támadó gótoknak.

Vagyis elég idő sem lett volna a helyben lakó népek tartós romanizálására – erre pedig az egyik legfőbb bizonyíték az, hogy ma nem olajbogyóval esszük a töltött káposztát.

Hogy mi van?

Nos, a rómaiak alapvetően egy mediterrán kultúrát „importáltak” egy alapvetően egyáltalán nem mediterrán vidékre, így amellett, hogy kiépítették a saját intézményrendszerüket, közigazgatásukat, az ide érkező telepeseik számára biztosítaniuk kellett azokat a javakat, amik számukra megszokottak voltak ugyan, de helyben nem voltak elérhetők – mint amilyen az olajbogyó, amit így folyamatosan szállítani kellett a birodalom melegebb részeiről. Könnyű tehát elképzelni, hogy ha tartós lett volna a romanizáció, akkor ma az erdélyi konyha szerves része lenne az olajbogyó, akármekkora nonszensznek tűnik is ez most.

Dr. Petruț Dávid, a Babeș-Bolyai Tudományegyetem adjunktusa, ugyan nem tért ki konkrétan a töltött káposzta és az olajbogyó párhuzamára (végül a végtelenben sem találkozó párhuzamosok lettek ezek) – ezt e cikk szerzője bátorkodott felvetni –, Erdély római korának kutatása a kezdetektől az impériumváltásig című hétfői előadásából azonban kiderült, hogy egyáltalán nem a dákoromán elméletet igazolni vágyó román történészek kezdték el feltárni az egykori római romokat Erdélyben, ezt már a 19. század közepétől intézményes keretek között kutatták az itteni szakemberek.

Az intézményi hátteret pedig éppen az az Erdélyi Múzeum Egyesület biztosította 1859-es megalakulásától kezdve,

amelynek a kolozsvári székházában a mostani előadás elhangzott.

Ám az itteni, és magyarországi római jelenlétről természetesen már évszázadokkal korábban tudomásunk volt. Az egyik első történetírónk, Anonymus ugyan még regényesen a Hun Birodalmat jelölte meg az Árpád-házi királyság elődjeként (nekik tulajdonította a római építészeti maradványokat is), de Mátyás király idejében aztán már újragondolták a dolgokat.

Sőt, éppen Mátyás egyik itáliai történetírója, Antonio Bonfini (magyarosan Bonfini Antal) volt az, akitől a Hunyadiak állítólagos román származását eredeztetik.

Bonfini részben azért, mert a humanista Mátyás rajongott az itáliai kultúráért, részben pedig a dinasztikus legitimációs kényszer miatt – a dél-erdélyi származású Hunyadiak nem büszkélkedhettek túlzottan előkelő felmenőkkel – egészen a rómaiakig, Traianus császár hódító telepeseiig vezette vissza a családfát, ezt az elméletet pedig az akkor már egyébként létező teóriával támasztotta alá, miszerint az erdélyi románok (vlachok) a rómaiaktól származnak, tehát a Hunyadiak is a rómaiak leszármazottai. Több se kellett a későbbi román történetíróknak. Az eredmény a Iorga-tábla a kolozsvári Mátyás-szoborcsoport talapzata előtt. Így megy ez.

Elég az hozzá, hogy a római leletek, különösen a római felirattal ellátott kövek gyűjtésének Mátyás korától elkezd egyfajta romantikája lenni Erdélyben – már Hunyadi János is hozat ilyeneket a várába, de Geréb László humanista püspök lesz az aki valóságos divatot csinál belőle a nemesek körében.

A 16. század elején Megyericsei János humanista költő, kolozsi kanonok római feliratgyűjteménye volt a legjelentősebb (ő egy 125 feliratot tartalmazó könyvet is kiadott), de ő volt az is, aki az egykori dák állam fővárosának, Sarmisegetusának a helyét azonosította.

A római kori Erdélyről Szamosközy István adta ki a következő fontosabb tudományos munkát, és ami ennél is fontosabb:

az egyébként kolozsvári származású magyar történetíró volt az, aki az ókori Napocát a mostani Kolozsvárral azonosította.

Az erdélyi római nyomok tanulmányozásának következő fontos alakja egy olasz nemes, Luigi Ferdinando Marsigli gróf, akinek az osztrák hadsereg ezredeseként jelentős szerepe volt Buda várának törököktől való visszavételében, és akinek hadi és egyéb tevékenysége során alkalma nyílt bejárni az egykori római limeseket. Régészszenvedélye és kartográfiai ismeretei szerencsés találkozásának köszönhetően a korszakhoz képest igen pontos térképeket rajzolt az itteni római lelőhelyekről, többek között a dák Sarmisegetusa és a mikházi római castrum első pontos leírása is a nevéhez fűződik.

De hogyan kerültek Gyulafehérvárról származó római leletek a Tisza fenekére?

Nos, ez az érdekes eset egy másik, az osztrák hadsereg kötelékében szolgáló, szintén olasz katonatiszt, egy bizonyos Giuseppe Ariosti nevéhez fűződik. A gyulafehérvári középkori várat – amely az egykori római XIII. Ikerlégió castrumának a falait teljes mértékben felhasználta – az osztrákok 1714 és 1748 között új, Vauban-rendszerű védőgyűrűvel vették körül (az a csillag alakú struktúra). Az ekkoriban itt állomásozó Giuseppe Ariosti pedig, mit ad isten, a római feliratok szerelmese volt. El is határozta, hogy összegyűjt pár ilyen feliratos kőtömböt és elküldi Bécsbe VI. Károly császárnak ajánlva.

A rakomány – összesen 64 kőemlék – 4 bárkán indul útnak a Maroson, Tisztán, Dunán Bécs felé, ám az egyik bárka elsüllyed a Tiszán 16 feliratos kőtömbbel. Azóta sem találták meg ezeket. A többi a Bécsi Nemzeti Könyvtár folyosójának falait díszíti azóta is – ha ott jár, megnézheti őket.

Az erdélyi régészeti ásatások azonban igazán akkor lendülnek be (amint már említettük), amikor 1859-ben megalakul az Erdélyi Múzeum Egyesület (EME), így intézményes hátteret kap a tudományos munka.

Nem sokkal azelőtt, 1857-ben Erdélyben jár a német Theodor Mommsen, a 19. század egyik legjelentősebb ókortudósa, aki életében legalább 350 ezer római feliratot tanulmányozott, és aki érkezése után azonnal alaposan lecseszi Torma Károlyt, amiért régész létére addig nem tanulmányozta rendesen az alsó-ilosvai római tábort és katonai várost.

Torma úgy elszégyelli magát, hogy már a következő évben megindítja az ásatásokat az említett helyszínen,

és az EME legelső tudományos ülésén is ő tart előadást a rómaiak erdélyi jelenlétéről.

(Mommsen különben németes gőggel egyik, feleségének küldött levelében olyanokat ír ekkoriban, hogy a magyar „a legnyomorultabbul szervezett nemzet”, a magukat itt tudósnak mondókat „határtalan tudatlanság jellemzi”, latinul csak a papok tudnak,

a magyarok pedig csak arra képesek, hogy „szenvedéseiket, mártíromságukat sorolják a külföldieknek”.)

Hogy a letolástól-e vagy egyszerű belső késztetés miatt, de Torma Károly mégis a legjelentősebb első magyar régészeink egyike lett. Az előadó, Petruț Dávid meg is jegyzi: kár, hogy olyan sok időt és pénzt ölt a politikába, de még így is felbecsülhetetlen a munkássága, rengeteg terepmunkát, ásatást irányít, többek között a mai Budapest területén lévő Aquincum római településen is ő kezdte meg az ásatásokat. Az Aquincum Múzeum régi főépületének falán 1908-ban emléktáblát is avattak neki.

Az előadás címében szereplő impériumváltásig aztán még többek között Pósta Béla vagy Buday Árpád nevét érdemes megjegyezni, akik szintén sokat tettek az erdélyi római nyomok feltárása érdekében, aztán jött az új korszak. Amit nem is olyan régen például a Kolozsvár főterén, jellegzetes politikai légkörben zajló ásatások fémjeleztek.

Az már egy másik Dacia provincia emlékeinek feltárásához tartozik.