Nádasdi Csillát úgy kell elképzelni, mintha egy nagy összetartó erő lenne a kamaszok, gyerekek között. A képzeleten túl viszont ez valóság is: drámafoglalkozásokat, önismereti táborokat tart osztályközösségeknek, emellett mesemondó és -szövő köröket. Nem egyszerű dolog annyi kamasz drámáját vállon viselni – Csillának azonban életcélja, hogy a játékos tanítással jobbá tegye a mai gyerekek közérzetét, problémamegoldó készségét. A fiatal felnőtt, ezredfordulós generáció önismeretéről és a digitális dömping agyunkra gyakorolt hatásáról is szó esett beszélgetésünk alatt. Na meg arról, hogy mitől más itt Erdélyben.

 

Ha jól tudom, akkor te debreceni vagy. Hogy kerültél Kolozsvárra?

Kedvenc kérdéseim egyike. Kihagytam egy évet a gimnázium után, végigpróbáltam mindenféle munkát, amihez egyszer csak kedvem volt. Az év végére rájöttem, hogy én tanítani szeretnék. Berettyóújfaluban éltem akkor, és nagyjából ugyanakkora távolságra lett volna a Debreceni Egyetem, mint a Partiumi Keresztény Egyetem Nagyváradon. Ott kezdtem el az alapképzést. Harmadévre felmentem Erasmusszal Budapestre, és habár ott ajánlottak volna egy álommelót egy pilisi iskolában, ahogy mentem ott fel a busszal a kis pilisi hegyek között, akkor egy nagy revelációm volt – hogy hát ez majdnem olyan, mint Erdély. És aztán rájöttem, hogy a majdnem szóban a nem van benne. Szóval megpróbálkoztam visszahelyezni az egyik lábamat.

 

Melyik lábad van itt?

Most már mind a kettő. A barátaim és a családom egyik fele él még Magyarországon, őket rendszeresen látogatjuk is, de én úgy érzem, hogy összességében ez egy jó döntés volt.

 

Szóval szereted itt.

Igen.

 

És mit szeretsz a legjobban?

Az emberek mentalitását. Szerintem ez egy ilyen mondás is itt, hogy „gyere, csináljuk úgy, hogy mindenkinek jó legyen.”

 

Amúgy tényleg van itt egy ilyen mondás.

Igen. És ez egy alap mentalitás, hogy azt keressük, ami összeköt minket, és nem azt, ami szétválaszt. Ezt nagyon-nagyon szeretem az itteni emberekben.

 

Ezt egy kicsit a pedagógiai elvednek is vallod?

Természetesen. Szerintem a drámapedagógia alapvetően ezeket a pontokat keresi, amik összekötnek. Ezért ha fel is hoz bicskanyitogató kérdéseket, azokat is megpróbálja az egyéntől annyira eltávolítani, hogy ne arról legyen szó, hogy te mit gondolsz, és hogy én mit gondolok, hanem hogy egy témáról gondolkodunk, közösen. A saját csoportjaimban alapelv, hogy nem várom el a diákjaimtól, hogy szeressék egymást – az olyan cukormázas – de azt, hogy elfogadják, és hogy a másikban az embert, vagy a lelket tiszteljék, azt igen.

 

Tehát ítélkezésmentes környezetet kellene teremteni.
Nagyon igyekszem ezt a gyakorlatba ültetni.

 

Mesélj a munkádról!

Az egyetem alatt nagyon megfogott a mesepedagógia és a meseterápia egyaránt. Rengeteg mesét olvastam, és kutattam, mit lehet az ősi, archaikus tudással kezdeni, mit mondhat ez a mai embernek. Ez az óvodapedagógia és a tanítóképző szempontjából is fontos volt, ebből írtam a szakdolgozatomat.

A dolgozathoz való kutatás közben ismertem meg Hajós Erikát, aki a Tekergő Meseösvény Egyesületnek a vezetője. Két nyári tábor után ajánlották fel nekem, hogy bevennének az egyesületbe, ha lenne kedvem csatlakozni. Nagyon szép zárása volt ennek a történetnek: neki akkor már évek óta az járt a fejében, hogy a szülővárosába valaki hazavigye a mesét, én pedig összepakoltam egy táskába, és elköltöztem Kolozsvárra.

Visszagondolva merész lépés volt, hiszen néhány ismerősön kívül nem volt senkim a városban. Kaptam néhány telefonszámot és nevet, ők segítettek elindulni. Rengeteg emberre gondolok hálával és szeretettel azokból az időkből.

 

Főleg, hogy egy többségében román nagyvárosba csöppentél.

Pontosan ezért is gondolom azt, hogy itt talán fontosak azok a dolgok, amik gyökeret tudnak adni. És a mese szerintem határozottan ilyen. Egyrészt egy közösségi élmény, mind a hallgatása, mind maga a meseszövés, és ha már itt tartunk, élményt ad, egyénit és csoportosat egyaránt.

 

Mi vitt a drámapedagógia felé?

Az első meseszövős csoportomból kinőtt kiskamaszok, akik azt mondták, hogy ez a mese dolog most már kicsit ciki, és bármennyire szerettek, megkérdezték, hogy tudunk-e találni az együttlétnek más formát. Fontos kiemelni, hogy a dráma itt nem színészképzést jelent. A csoportjaimban inkább azt tartom fontosnak, hogy nem kell mindenkinek színésznek lennie. Nem kell mindenkinek extrovertáltnak lennie. Nagyon sok szempontból az is hatalmas siker, hogyha az introvertált gyerek a saját határait meg tudja húzni. Nem fog mindenki színpadon állni, de mindenki életében lesznek olyan szituációk, amikor el kell tudni adni magunkat, legyen az egy egyetemi prezentáció vagy egy állásinterjú. Hiába izgulunk, kihúzzuk magunkat, nem mocorgunk, egyenesen a másik szemébe nézünk. Ezek olyan technikák és készségek, amik tanulhatóak és taníthatóak.

 

Egyébként hogy alakulnak ki a csoportok: osztályközösségek hívnak? Hogyan kapod meg a diákjaidat?

A tanítási dráma foglalkozásaimat osztályközösségek, esetleg iskolák kérik. Iskola másként, vagy Zöld hét alkalmával valami olyan élményt szeretnének a gyerekeknek, amik az osztályközösségeket fejlesztik, valamint az osztályfőnök egy játékos, kötetlen helyzetben láthatja a diákjait, amiből a visszajelzések alapján nagyon sokat profitálnak. 0.-tól 12.-ig az adott korcsoport releváns témáira írt történetekből lehet válogatni. Ezek általában azok a feloldhatatlan morális kérdések, amikkel nagyon-nagyon szeretek játszani és foglalkozni. Szóval ez minden iskola számára nyitott, bárhova nagyon szívesen elmegyek.

Emellett rendszeres csoportjaim is vannak minden héten. Szerdánként a Meseszövőben a 0.-4.-es gyerekekkel, péntek délutánonként a kamaszokkal találkozunk.

 

Vakációban is?

Nem, vakációban nyári táborok vannak. A nyarunk úgy fog kinézni, hogy egy lányos önismereti táborral kezdünk, ez a FelNő, amit Incze Tímeával tartunk közösen. Önismereti játékok, művészet, alkotás, tánc, mozgás, jóga van becsatornázva ebbe a hétbe, és minden egyes tábornak van egy fókusza.

A FelNőnek idén az önmagunk felvállalása lesz a témája, ennek minden a nehézségével és szépségével együtt.

 

Erre a mostani kamaszlányoknak nagy igénye van.

Szerintem amióta világ a világ, ez egy nagy kérdés minden egyes kamasz szempontjából, és nem csak a lányoknak, hanem a fiúknak is, viszont én ugye lánytestből éltem át ezt, ezért a lányoknak másképp tudok erről mesélni. Lehetek-e önmagam, el fog-e fogadni a környezetem.

A következő tábor augusztusban a már hagyománnyá vált TiniDráma önismereti tábor, aminek a hívó szava a kapcsolataink hálójában. Életünk különböző színtereit fogjuk megvizsgálni, a nagy beszélgetések mellett sokat fogunk játszani, jeleneteket és helyzeteket megvizsgálni, könnyed témákról a lehető legkönnyedebben közösen gondolkodni.

A harmadik tábor a Szín-játék, a közösségi színházi tábor, ami mindig olyan, mint egy repülőből, nagyon-nagyon magasról egy ikeás ejtőernyővel kiugrani. Hétfőn fogják eldönteni a gyerekek, hogy milyen témák érdeklik őket. Simán megtörténhet az is, hogy szerdán rájövünk, hogy az egész koncepció, amit felépítettünk, egyszerűen nem működik. Eszméletlenül élvezzük ezt a tábor-formát, nagy élmény és egyben nagyon-nagyon fárasztó is. Itt Pál Zsuzsi lesz a tettestársam, aki jelenleg Székelyudvarhely és Csík környékén tart drámapedagógiai foglalkozásokat és improvizációs tréningeket.

A nyár utolsó tábora szól a kisebb korosztálynak, ez a Meseszövő tábor, témája a Campbell-féle „A hős útja”. Ez egy 12 pontból álló utazás, ami felfogható egy önismereti útként is, viszont hiszem, hogyha ezt kellőképp játékosan közelítjük meg, akkor a gyerekek ugyanazokra a következtetésekre fognak jutni, csak közben eldobjuk az agyunkat, és nem futunk utána. Rengeteg kézműves és alkotó technikát gyűjtöttem össze.

 

A drámafoglalkozásaidat TiniDrámának nevezed. Hány éves kortól hány éves korig járnak hozzád a gyerekek?

11-12 évesen csatlakoznak, mikor elkezdenek kamaszodni, és általánosságban 16-17 éves kor körül nőnek ki a csoportból.

 

Óriási különbség van egy 17 és 12 éves között.

Igen, viszont pontosan ugyanakkora haszna is lehet a két korosztálynak egymásra. Egy 12 éves sokkal jobban fogja tudni fogadni a tanácsot egy 15-17 évestől, mint mondjuk tőlem, „boomertől”.

 

Te leboomereztél minket? (nevetünk)

Igen, én nagyon sokszor annak érzem magam. Nem tudom, hogy tiktokozol-e, de tőlem teljesen távol áll.

 

Nem tiktokozom.

Vannak dolgok, amiket egyszerűen már tényleg nem értek. Attól függetlenül, hogy munkámnak tekintem azt, hogy havonta egyszer alámerülök a Netflix bugyraiba.

 

Ez egy érdekes dolog – többször hallottam valódi boomerektől, meg X generációsoktól is, meg ezredfordulósoktól is (amik, ugye, mi vagyunk), hogy ők már nem értik, hogy itt mi van. Mi az, amit te a diákjaidon keresztül megértesz?

Próbálok kíváncsian hozzájuk állni. Viszont tényleg nem tudom használni a Tiktokot (nevet). Próbáltam pedig, mert nekem, azt hiszem, hogy kötelező lenne. Az Instagramon nekem is két profilom van. Az egyik a sajátom, ahol a saját ismerőseimet, barátaimat, a saját érdeklődésemet követem, és a másik a tinidrámás profil, ahol a diákjaimat és a diákjaim ismerőseit követem. Ergo a két reels-folyam teljesen más.

 

Viszont a határokat meghúztad, és ezt egyébként nekik is megtanítod, nem? Hogy van egy szakmai profilod, meg van egy magánprofilod, és hogy ők se szolgáltassák ki magukat mindennek.

Nagyon sokszor szoktunk róla beszélni. Természetesen erről most már szerintem megpróbál diskurzus nyílni, mind a pedagógia, mind a pszichológia felől. Tehát nem véletlenül van, azt hiszem, ekkora hype-ja a Friderikusz Podcastban a generációkutató úrnak (Steigervald Krisztián), amit egyébként meleg szívvel ajánlok mindenkinek. Mert nagyon-nagyon fontos lenne elkezdenünk arról gondolkodni, hogy miért nem értjük meg egymást. Beszélgethetünk arról, hogy mi van az ők életükben, és mi volt a mi gyerekkorunkban. Ebbe azért az ezredfordulósok belemennek – hogy például mi még az utcán játszottunk és az mennyire jó volt.

 

Túlféltjük a gyerekeinket?

Szerintem igen. De az is tény, hogy hatalmas változás állt be az életünkben és a világban azóta, hogy a mi generációnk az utcán játszott estig. Felnőtt fejjel tehát látjuk és érezzük, hogy mik azok a veszélyek, amik a gyerekekre leselkednek, de nem feltétlenül tudjuk, hogyan beszéljünk ezekről nyíltan. Mint ahogy a közösségi média használatáról maximum a saját kárunkon tudunk bármit megtanulni. Láthatjuk, érezhetjük, de egyelőre nincsenek megoldásaink.

 

Az emberi agy nem tud olyan gyorsan fejlődni, mint amennyire a technológia fejlődik. Az is kihívás lehet, hogy megkülönböztessük a vélt és a valós veszélyeket.

Az emberi agy nem tudja megkülönböztetni ezeket, tehát amit elképzelsz, azt ugyanolyan valóságnak fogja megélni, mint ami megtörtént. A világunk pedig olyan, amilyet mi elképzelünk. Hogyha én egy támogató, szeretetteljes és segítőkész világot képzelek el, akkor az fog körülvenni. Ha egy veszélyes világot képzelek el, akkor a veszélyeket fogom meglátni belőle. Nem mondom, hogy ezt tényleg ilyen sarkosan kell fogalmazni, és nem kell veszélyekre felhívni a gyerekek figyelmét, de én inkább azt fogom a fókuszomban tartani, amilyen világot általuk szeretnék felépíteni. Most azért tényleg van egy ilyen választóvonal, hogy vagy megkapaszkodunk valamiben, ami stabil és érték, vagy elúszunk.

 

Ugyanakkor meg nem fekete-fehér minden, árnyalni lehet ezeket a dolgokat, és szerintem az is fontos, hogy azt ők is fölfogják, hogy nem annyira kétpólusú a világ.

Persze, de ha azt mondom, hogy „stabil” vagy hogy „érték”, ez mindenkinek mást fog jelenteni. Pontosan ezért szeretem a drámát alkalmazni ezekre a feloldhatatlan kérdésekre, mint hogy mi lesz a jövőben. Mert ezekre a kérdésekre nem tudom, vannak-e globális válaszok, szerintem mindenkinek a saját válaszát kell megtalálnia.

Ráadásul a Tinidrámán ezt egy szeretetteljes közegben tesszük meg, ahol az ember egyébként tényleg akár saját magának is bevallhat dolgokat, vagy kimondhat dolgokat, mert tudja, hogy ennek nem lesz olyan szintű következménye, hogy nem ezzel fogják a következő bullying helyzetben őt hátba támadni. Megnyílik erre a tér és a lehetőség, hogy ilyen dolgokról gondolkozzunk, hogy van-e bármi, ami szent manapság?

Egy jó példa erre szerintem, hogy tartottam húsvét előtt egy rendhagyó TiniDrámát, ahol a szokásokról és a hagyományokról játszottunk, jeleneteket készítettünk, beszélgettünk. Azt hiszem 16-an voltak, de a 16-ból szerintem 11-en az óra végére azt a következtetést vonták le, hogy semminek semmi értelme nincsen. Minden ünnep felesleges. Töröljük el az egészet az életünkből, és én magamban mosolyogtam, mert tudtam, hogy azért tartottam meg azt a foglalkozást, mert akkor már két napja takarítottam és főztem. Szerettem volna meghívni a fiúkat hozzám locsolni, és nagyon-nagyon reménykedtem, hogy a lányok csatlakozni fognak ehhez. És természetesen a kamasz először mindenre azt fogja mondani, hogy nem, nem, nem, semmi értelme, töröljük el, robbantsuk fel és égessük porig. De közben pedig meg lehet azt is mutatni, hogy ezek a hagyományok a saját képünkre formálhatóak, igenis elgondolkodhatunk azon, hogy mi volt régen a húsvét, mi ma a húsvét, mi volt a szüleinknek, vagy akár a saját életünkben a húsvét, locsolás – részegebbnél részegebb idegen férfiak, büdösebbnél büdösebb kölnikkel. Természetes, ha ezt nem szeretnénk továbbvinni, de minden ünnep ugyanannyira lehet alkalom a találkozásra is és a kapcsolódásra is, és arra is, hogy díszbe öltöztessük magunkat, a szívünket.

 

Hogy bírod magadban tartani azt a sok mindent, amit elmondanak, hogy küzdesz meg azzal a rengeteg problémával, amivel ők küzdenek?

Elmegyek utána edzeni vagy jógázni. Sokszor elgondolkodtam már ezen, hogy a Tinidráma névválasztása az elején csak egy ilyen játékos szófordulatnak indult, aztán most már ne csodálkozzak, ha az összes drámájukat behozzák a csoportba. Közben nagyon hálás vagyok azért, hogy megbíznak bennem, és igyekszem ezzel a bizalommal nem visszaélni.

 

Mik azok a problémák, amikkel a legtöbbük küzd manapság? Mik azok a mintázatok, amiket észreveszel?

Szerintem erre egy nagyon jó kiindulási pont a SzínJáték táborunk, ami egy közösségi színházi forma. Az elnyomottak színházából (a brazil Augusto Boal színházi szakember módszere – a szerk.)  alakult ki maga a munkaforma, amivel ebben a táborban foglalkozunk. Öt nap alatt létrehozunk egy olyan előadást, ami a kamaszokról szól. Az első napot arra szenteljük, hogy megkeressük, mi az a téma, amivel az ott lévő 16 gyerek szeretne foglalkozni. Tavaly egy olyan lányról szólt az előadás, akit kitaszított nagyon sok közösség. Nagyon érdekes karakter volt egyébként, akit megfigyeltünk a családjában és az iskolai környezetében is – hogy tud valaki beilleszkedni, milyen különböző arcokat, maszkokat vesz fel. Tavalyelőtt 16 gyerekből 15 a megfelelési kényszert emelte ki.

 

A megfelelési kényszeren kívül felerősödött az a jelenség is, hogy a mostani gyerekek, kamaszok nagy része figyelemzavarral küzd. Beszélhetünk-e erről, vagy megmarad ez egy klinikai kifejezésként? Tapasztalod a te foglalkozásaidon?

Tiktok brain-nek nevezik a szakemberek a jelenséget, ami a rövid videók függőséget kiváltó hatását és a koncentrációra, motivációra gyakorolt következményeit vizsgálják.

Van egy nagyon jó példám erre. A modul témája a Tinidrámán a tárgyak, eszközök és jelmezek. Hoztunk egy bőrkabátot, és belőle lettek bizonyos karakterek. Néhány játék után az egyik diákom megszólalt, hogy most már ezt meguntuk, hozd a következő tárgyat! És itt kell bejöjjön a drámának a lassításra való ösztönzése, hogy minden esetben meg kell próbálni mélyebben szemlélni a dolgokat. Először a szinte archetipikus dolgok bukkantak fel, motoros, menő srác autóban, rocksztár. Az első rétege a hagymácskának. És ahogy haladtunk beljebb, egyre izgalmasabb karaktereket nézhettünk meg.

 

Mi lett a dinnyével?

A dinnyéből fantasztikus dolgok születtek. (nevetünk) Nem akarom a saját érdememnek nevezni az ötleteiket, de lett terhes asszony, baba, bébi Yoda. Amit csak el tudsz képzelni – vagy nem. Elég hamar sikerült azzal is megbékélniük, hogy foglalkozásokon, táborokban nincs telefon. Letesszük, és ha kell, elvesszük. Én nem veszem el őket, hanem igyekszem a tudatos használatot így promoválni. Természetesen, ha a táborba megérkezik egy fülig szerelmes 15 éves fiú, akinek egy másik táborban van a barátnője, akkor nála maradhat a telefon, mert ha nem, akkor gondolatban lesz ott folyamatosan.

Szóval ezt is muszáj mérlegelnie az embernek, hogy mivel nyer vagy veszít többet a csoport, és/vagy az egyén, de a cél az lenne, hogy offline módon kapcsolódjunk egymáshoz és játsszunk. A másik, amit megfigyeltem, és valahol szerintem a témára vagy a kérdésedre rímel, hogy 7-8 éve egy darab társasjátékom volt, tán kettő, és azt bevittem egy tábor sziesztájába, fantasztikusan eljátszottak vele. Azóta van most már vagy 30 játékom és több doboznyi kézműves eszközöm, és hajlamosabbak azt mondani, hogy unatkoznak.

 

És észreveszel pozitív változásokat például azoknál, akikkel már évek óta együtt dolgozol?

Hadd idézzek egy visszajelzést a tavalyi önismereti táborom egyik résztvevőjétől:

„A TiniDráma számomra megtanította azt, hogy a kamaszkor egy érzelmi hullámvasút. Egyszer boldogok, aztán szomorúak vagyunk, mérgesek, utána meg nyugodtak. Vannak olyanok, akik könnyen sebezhetőek, ezért nehezen élik meg a kamaszkort, de vannak erős emberek is, akiknek a kamaszkor csak egy korszak. És ez igaz is. A TiniDráma megtanított arra is, hogy sosem vagyunk egyedül, csak néha lehangolódnak a húrjaink, és üresnek, meg haszontalannak érezzük magunkat, de ezeket a húrokat könnyedén fel lehet hangolni. Sok elképesztő új barátságot szereztem és élményeket is egyben. A TiniDráma egy szóval: szabadság.”

 

Nagyon nagy önreflexiót látok ebben a visszajelzésben. Bejön itt az is, hogy sok tinédzser, gyerek manapság tudatosabb.

Ez tény és való. Talán azt kell nekik megmutatni, hogyan lehet e között a rengeteg valós és kevésbé valós, fals vagy fajsúlyos információ között lavírozni. Szeretek olyan kérdéseket is behozni, amikről egyébként még a pedagógia vagy a pszichológia sem tudott állást foglalni, nagyon érdekes vitákat eredményeznek ezek a beszélgetések.

 

A tudatosság mellett többet szoronganak egyébként a korábbi generációkhoz képest?

Ez egy érdekes kérdés. Szerintem a kamaszkor az tényleg egy ilyen időszak, ami egyszerűen nehéz. Folyamatosan darabjaira szeded és összerakod azt, aki vagy.

 

Az átmeneti rítusok évei.

Igen. Ezt nem könnyíti meg a közösségi média. Amikor mi kamaszok voltunk, megszámolható színtere volt az életünknek: család, a baráti közösségek, az osztályközösségek, a délutáni foglalkozások, amikre jártunk. Míg jelenleg egy kamasznak minden egyes platformon vagy applikáción, ahova regisztrált, van egy ugyanilyen perszónája, felépített személyisége. És mindenhol jönnek a folyamatos visszajelzések.

Van egy tanítási drámám, ami 5.-8. osztályosoknak szól és egy kitalált influenszerről játszunk benne. A játék célja az, hogy a gyerekek építik fel a karaktert, majd közösen, a rendelkezésünkre álló két óra alatt végigjátsszuk a történetet.

A játék elsődleges célja az volt, hogy megmutassa: nagyon sokan ezt a könnyen jött sikert tűzik ki életcéljuknak, közben eszméletlenül sok munka és lemondás van az ilyen intenzitású online jelenlétben. A játék elején erről is beszélgetünk, hogy mennyi idő elkészíteni egy videót, mennyi idő fenntartani egy ilyen profilt, mennyi mindenre nem jut emellett az embernek ideje.

A játék előrehaladtával, ahol kialakult ez a fiktív személy, megfigyeljük, hogy látja őt az osztályközösség, a családja, a tanárok, hogy kezeljük a hírnév csillogását. Itt következik a bonyodalom: az influenszer legjobb barátja a tegnapi videója után úgy gondolta, hogy ez most már túlment egy határon, és hogy tényleg valós veszély forog fenn. Viszont mivel nem nevezem nevén, mi a veszély forrása, mindig az aktuális osztályról fog szólni a játék. Nagyon érdekes azt megfigyelni, hogy ekkorra már benne vannak nyakig a játékban és kijön belőlük az, amit ők a legnagyobb veszélynek érzékelnek az influenszerkedéssel, magával a social médiával kapcsolatban.

Ki szoktunk térni a játék során arra is, kinek lett volna lehetősége vagy épp felelőssége abban, hogy ne torkolljon tragédiába a történet. Nagyon megkapó következtetéseket szoktak levonni az osztályok. Ezután pedig a pedagógus csak reménykedhet, hogy amikor egy hasonló szituációban fogja találni magát a diák, akkor eszébe fognak jutni azok a tanácsok, amiket ő maga adott ebben az elképzelt szituációban.

 

Akkor azt látod, hogy a feloldhatatlan problémák tematizálása mellett feloldható problémák is vannak?

Szerintem egyéni megoldások vannak, és ezek a munkaformák segítik az egyént, hogy ránézzek a saját viszonyulásaira. Nem tudjuk, mennyi képernyőidő lenne menedzselhető még, se azt, hogy milyen változásokat fog hozni ez a felgyorsult életritmus a koncentrációra. S ha tudnám a megoldást, sem működne az, hogy én okos felnőttként megmondom nekik, hogy mi a tuti, mert meglátásaim szerint a kamaszok erre már nem vevők.

 

De mi a helyzet azért az egészséges autoritással? Az okos, bölcs felnőttekre azért csak szükség van.

Természetesen.  És ezért volt nagyon-nagyon jó ez az utolsó influenszeres játék, mert a gyerekek mondták ki, hogy igenis a szülőknek és a tanároknak is lett volna felelőssége, hogy ne torkolljon a helyzet tragádiába.

 

Ezt nem mi kellene inkább tudjuk? Ezt lehet, hogy nem ők kellene megmondják.

Visszakérdezek: mennyi idő a képernyőidőd? (nevetünk)

 

Jó kérdés, de nem csak erre gondolok, hanem általában.

Én leszek, azt hiszem, az utolsó ember, aki azt fogja nekik mondani, hogy figyeljetek srácok, negyven perc görgetés és utána leteszed a telefont. Vagy hogy nem muszáj minden munkaüzenetre egyből válaszolni. Hogy lehet olyan fél óra, amikor csak bámulok ki a fejemből és nem kattogok azon, mit kéne csinálnom. Igyekszem, látom a problémát és keresem a saját megoldásaimat. De ha a legtöbb felnőtt ugyanezekkel a problémákkal küzd, akkor szerinted tízes skálán mennyire lenne álszent, hogyha azt mondanánk a gyerekeknek, tanuljatok a hibáinkból és legyetek bölcsebbek nálunk!

 

A Cimborába is írsz.

Most már harmadik éve, igen.

 

Hogy kerültél a Cimborához, ott milyen visszajelzéseket kapsz?

A kiindulópontja az volt, hogy azokat a témákat dolgozom fel, amik a csoportomban feljönnek, és innentől kezdve viszont szabad kezet kapok. Igyekeztem megtalálni az embernek a saját hangomat, és valahol a célom az volt, hogy felmerülő témáknak és a kérdéseknek elég mélyen utánanézek, a gondolataimat viszont megpróbálom a lehető legkönnyedebben, a kamaszok nyelvén megfogalmazni. Tényleg azon dolgozom, hogy inkább kérdéseket vessek fel ott is, egyfajta tudománynépszerűsítő jelleggel.