Hogy micsoda? Egy összefüggő történetet elmesélő magyar nyelvű dalfüzér pszichedelikus rockzenei köntösben, 2023-ban? Bizony: a marosvásárhelyi Stonecrops zenekar ezzel rukkolt elő az év elején, úgyhogy ezt mi sem hagyhattuk szó nélkül. A 2016-ban Oli Steel énekesnő és Buzán Emil gitáros duójaként, majd 2020-tól négytagú zenekarként funkcionáló Stonecrops nem tétlenkedett a pandémia okozta zűrzavarban, már az új felállásban összeraktak egy albumot, ennek az évnek pedig egy még különlegesebb konceptlemezzel vágtak neki. A két alapítóval többek közt az idáig elvezető folyamatról, a feltörekvő zenekarok nehézségeiről, de az erdélyi magyar rockszcéna állapotáról is beszélgettünk.

2018-ban a portálunk is bemutatta a zenekar Várj című lemezét, melyről akkor azt írtuk, hogy bizonyára azoknak fog bejönni, akik szeretik a rock- és a popzene karcosabb világát. Mi történt azóta a Stonecrops háza táján?

Emil: Sok minden történt, sok minden változott, túlestünk tagcseréken is. Jelenleg Kodó Levente a zenekar dobosa, Kálmán Gábor basszusgitározik, a régi felállásból pedig a két alapító, Oli Steel énekes maradt, és jómagam, mint gitárfelelős. Azt is mondhatnám, hogy 2020 elején teljesen új életet kezdtünk, hiszen két új taggal vágtunk neki a folytatásnak. Zeneileg is irányt váltottunk, úgy döntöttünk, elrugaszkodunk a slágeresebb vonaltól. 2020 februárjában már dalokat rögzítettünk az új tagokkal,  s még abban az évben, júniusra már el is készítettü a Szinesztézia című második lemezünket.
Oli: Amit egyetlen hétvége alatt vettünk fel!
Emil: Komplexebb témákat raktunk össze, a lemez dalaiban bátrabban nyúltunk vissza a ’60-as évek zenei világához.

A pandémia meglehetősen korlátozta a zenekarok lehetőségeit. Ti hogyan bekkeltétek ki ezt a nehéz időszakot?

Oli: Eléggé jó úton haladtunk, aztán jött a zűrzavar. Több fellépés is le volt egyeztetve, ezeket a járványhelyzet miatt sajnos le kellett mondani. Sőt, odáig fajult az egész, hogy próbálni sem igazán sikerült a kijárási tilalom miatt. Korábban volt egy saját próbatermünk, egy hétvégi házikóban rendeztük be. Persze ez rengeteg macerával járt, de a sok nehézség mellett megvolt a varázsa az egésznek, a város zajától, a munkahelyeinktől távol tényleg csak a Stonecrops-ra koncentrálhattunk. Aztán az időhiány miatt később a városban kerestünk próbatermet, aminek a hátránya az, hogy nem túl olcsó, és időpontot is nehéz egyeztetni. Emellett persze otthon is dolgozunk a projekteken, hiszen nem egy rövid folyamat, míg egy ötletből dalt faragunk. Közben már abban az időszakban elkezdtük összerakni a harmadik albumunk, a Fényéhség dalait.

Bemutatkozótokban azt írjátok, a Stonecrops erdélyi magyar pszichedelikus zenekarként definiálja magát, és hogy szerettek visszanyúlni a régi nagyok receptjeihez. Miért épp ez a műfaj került közel hozzátok?

Emil: Ez az a zenei esztétika, ami igazán inspirál minket, közel áll a szívünkhöz, és persze gyakorlatilag ezen nőttünk fel. Elsősorban Jimi Hendrix, a Pink Floyd, a Black Sabbath, a Cream és Captain Beyond zenéit faltuk. De ha mégis egy albumot kellene kiemelnem, a T2 nevű – sajnos rövid életű – brit zenekar It’ll All Work Out in Boomland lemezét említeném 1970-ből, amely olyan zenei mélységgel rendelkezik, amit semmiképp sem lehet mindennaposnak nevezni. Bámulatos, hogy a tagok alig voltak 18 évesek, amikor ezt az albumot összehozták, aztán el is tűntek a pályáról.

Az év elején jelent meg a Fényéhség című albumotok, melynek különlegessége, hogy egy összefüggő történetet mesél el nyolc dalba fűzve. Honnan jött az ötlet?

Oli: A járványhelyzet kétségkívül elvett tőlünk ezt-azt, de valamilyen módon kaptunk is tőle valami újat. Átélhettünk olyan helyzeteket, melyekről pár évvel ezelőtt még fogalmunk sem volt. Mert ki hitte volna, hogy ez megtörténhet velünk? Nem túlzunk, ha azt állítjuk, sokkoló hatású volt, hogy belekerültünk valami elcseszett forgatókönyvbe. Pánik alakult ki, az emberek halálra vásárolták magukat, rettegtek, és elszigetelték magukat egymástól – talán ez volt a legdurvább. Tavasszal virágba borultak a fák, mi meg egy ablak mögül néztük mindezt végig, és közben elképzeltük, milyen lehet ezt igazán átérezni. Az ötlet innen fakadt. Persze nem ez volt az első ilyen szituáció az emberiség történetében, sőt, valószínű, hogy ez nem is lesz az utolsó. De mindannyian éreztük, ennek az albumnak más kell lennie. Összefüggő történetet akartunk elmesélni, és semmiképp nem akartunk összedobni három szakítós dalt, két bulisabbat, aztán még két-három filozofálós katyvaszt.

A dalszövegek mellett minden dalhoz készült egy-egy rövid történetke is, ezeket a zenekar blogján lehet elolvasni magyarul és angolul. Ez sem mindennapi ötlet.

Oli: Ezeket én írtam, és a dalszövegeket is. A főhősünk élete tökéletes, aztán egyik pillanatról a másikra bonyolulttá válik, a sztori pedig a megoldás kereséséről szól, miközben önmagát tanulmányozza a hiányosságait keresve. Időközben társra talál és megtanul elszakadni a múltjától, hogy igazán szabad lehessen. A sztori végén aztán visszatér egy sötét akkord, mint a horrorfilmek zárójelenetében, amikor a szörny visszakacsint.

Mit tudtok erről, készített-e korábban erdélyi magyar zenekar konceptalbumot?

Emil: Nem, nem tudnék mondani egyet sem.
Oli: Számunkra az is fontos, hogy egyáltalán albumokban gondolkodjunk, szeretjük ezt a formátumot. Retróságunk kiterjed a lemezhallgatásra is. Konkrétan a bakelitre gondolok. Más élmény úgy zenét hallgatni, hogy nem ugrasz át egy dalt sem, hanem hátradőlsz, és átadod magad az élménynek, végighallgatod a teljes anyagot. A nagy tervünk ez lenne egyébként: a Fényéhséget mindenképp szeretnénk bakelitlemezen megjelentetni. Sajnos az anyagiak egyelőre ezt nem teszik lehetővé, de nem mondunk le róla!

Különleges formátumhoz különleges bemutató dukál. Milyen terveitek vannak a Fényéhséggel? Hogyan szeretnétek bemutatni az új kiadványt?

Emil: A hivatalos lemezbemutatót mindenképp akkorra szeretnénk időzíteni, amikor elkészül a bakelitlemez. Az album dalait már több korábbi koncerten is műsorra tűztük egyébként, de persze szeretnénk ezt egy spéci koncerten is bemutatni. Minél több színpadra szeretnénk eljuttatni a lemez anyagát.

Ennyi év aktív jelenlét után bizonyára van rálátásotok arra, hogyan alakul mostanság az erdélyi rockzenei szcéna. Hogyan látjátok, adottak az esélyek arra, hogy egy feltörekvő zenekar bemutatkozhasson, hogy megtalálja a közönségét és viszont?

Oli: Nem igazán. Eléggé korlátoltak az esélyeink, az általunk választott stílus miatt is, meg persze néha amiatt is, hogy magyar dalokat játszunk. Ha teljesen őszinték szeretnénk lenni, akkor azt mondanánk, állati nehéz ma fölfele lépkedni, haladni. Legtöbbször üres válaszokat kapunk, falakba ütközünk, ha kapcsolatokat keresünk, ha szervezőkhöz szeretnénk eljutni.

A zenekarok közt van némi összetartás ezen a téren?

Oli: Sajnos a zenekarok sem segítenek egymásnak. Valahogy mindenki magának tartogatja az információt. Egyelőre fogalmunk sincs, milyen receptet kellene ehhez követni. Van, akinek jobb az anyagi háttere, van, aki komoly kapcsolati tőkével rendelkezik, van, aki politikai úton próbálkozik – mi csak a saját zenénkkel próbálkozunk, és sajnos lehet, hogy ez túl kevés az érvényesüléshez. Bizonyára a mainstream zenének több esélye van minden téren, de mi nem akarjuk elhinni, hogy mifelénk halott a rock’n’roll. Számunkra biztosan nem!